Jön a Stefka-rádió? – Így rettegett a Soros pénzelte Új Folyosó 1991-ben (Médiaháború, 11. rész)
Folytatjuk Stefka István médiaháborús sorozatát. Színhely a Rádió. A később gyurcsányistaként ismertté vált Mihancsik Zsófia ekkor még a Rádió "igazi" szellemiségéért küzd. Lapja, az Új Folyosó többek között Soros György pénzéből harcol a "nemzeti oldal" ellen. Mihancsikék rajonganak a kormány által kinevezett Gombár Csaba rádió elnökért. Mások kevésbé: ötvenhat 35. évfordulóján több ezer ember tüntetett Gombár és a posztkommunisták ellen. A sajtó persze elhallgatja az egészet. "Az Öreg" emlékszik, és visszarepít a múltba. Médiaháború, 11. rész.
Jön a Stefka-rádió? – kérdezte a Magyar Rádióban kiadott Új Folyosó 1991/VI. számának felelős szerkesztője, Mihancsik Zsófia. Ez a rádiós folyóirat a magyar balliberális értelmiség kinyújtott balkeze volt.
Természetesen elkötelezett balliberálisok voltak, ezt később is bizonyította Mihancsik Zsófia a GALAMUS internetes portálon is. Egyébként kollégák voltunk, hiszen ő a Magyar Rádió tudományos rovatának munkatársa, majd vezető szerkesztője volt, én pedig a Napközben, a napi kétórás élő műsor szolgáltató rovatának helyettes vezetője voltam.
Mihancsik 1993-től lett “szabadfoglalkozású”. A rendszerváltás zűrzavaros évei, a médiaháború őt is különböző ösvényekre vezette. Volt az Élet és Irodalom interjúrovatának szerkesztője, majd 2002-től öt évig a Klubrádióban a Hétzáró műsort készítette. Aztán 2006 és 2008 között a Friderikusz Most című műsor vezető szerkesztőjeként tevékenykedett. 2010-től a Galamus internetes hírportál szerkesztője volt, ez volt az ellenzékbe szorult értelmiségiek, főleg a megszűnt Szabad Demokraták Szövetsége hátországát alkotó személyiségek véleményfóruma. A Galamus azóta megszűnt.
Mihancsik Zsófia a liberális újságírók azon ritka csoportjához tartozott, aki tudomásom szerint soha nem gazdagodott meg a baloldaliságából. Úgy vélem, őszintén hitte, amit csinált, de elvakult volt, és így is sokat ártott a magyar ügynek, a nemzeti újságírásnak.
Meggyőződéses sorosistaként, a Nyílt Társadalom híveként az Új Folyosó folyóirat az 1991-es évi fenntartási költségeihez Mihancsik 240.000 forint támogatást kapott Soros Györgytől, vagyis a Soros Alapítványtól. Ez nagy pénz volt abban az időben. Ezért a pénzért meg is dolgozott, nem véletlenül kapta Mihancsik Zsófia a Joseph Pulitzer-emlékdíjat 1994-ben .
Eddig ezt csak liberálisok kapták meg Magyarországon.
Persze az Új Folyosóhoz máshonnan is csorgott pénz. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a lapot a Magyar Rádió nyomdájában nyomtatták 800 példányban, akkor, amikor úgymond elnyomták Mihancsikékat, és nem havonta, csupán évente néhányszor jelent meg. Az ára harminc forint volt, de adományokat is kapott 100 forinttól húszezer forintig.
Olyan újságírók támogatták a lap megjelenését mint Avar Károly, Barát József, Domány András, Friderikusz Sándor, Gombár Csaba, Györffy Miklós, Havas Henrik, Lázár Eszter, Mester Ákos, Nemes Gábor, Orosz József, Rangos Katalin, Rádai Eszter, Szente László, Szénási Sándor, Szepesi György, Váradi Júlia, Vicsek Ferenc, Zelki János. A névsorból is kitűnik, hogy az SZDSZ-es, MSZP-és társaság és a volt kommunista MSZMP-nomenklatúra az Új Folyosó mellé állt.
Külső támogatói is voltak Mihancsik Zsófiának. Ez a névsor is figyelemre méltó. Jelentős összegekkel támogatta a Nyílt Társadalom eszméit képviselő, nyíltan Antall József jobboldali kormánya ellen demonstráló stencilezett újságot többek között Déri János újságíró, Fodor János újságíró, Gát György filmrendező, Hann Endre szociológus, az Intercom kft., Réz András filmesztéta, Wisinger István televíziós újságíró és a Magyar Újságírók Szövetsége.
Sztálinista diktatúra a Magyar Rádióban?
De nézzük, hogy mit tett a médiaháború kiélezéséért a rádió Új Folyosója, személy szerint Mihancsik Zsófia? Tartsunk egy folyóirat szemlét. Lapszerkesztői előszavában (továbbra is a 1991/VI. szám) félelmeit írta le, hogy mi minden lesz, ha Gombár Csaba rádióelnök lemond: ,,...amíg fejünk felett lebeg a veszély, hogy holnaptól a Magyar Rádió hírműsorai a Tv-Híradó nyelvén és szemléletével szólnak, a többi műsorok pedig kötelező erővel elvasárnapiújságosodnak... nos, hiányos álmainkat a valóságon megmérve hárítsuk el a rémálmok fenyegetéseit.”
Mihancsik Zsófia finom volt, nem nevesítette azt a Híradót és A Hét című műsort, amit akkor Pálfy G. István és jómagam képviseltem. Mi akkor egyértelműen támogattuk – nem elvtelenül – az MDF nemzetpolitikai törekvéseit. Győri Bélát sem említette név szerint Mihancsik, hiszen Győri, mint felelős szerkesztő, a Vasárnapi Újságban egy nagyon őszinte, tényfeltáró műsort valósított meg.
Mihancsik Gombár-függő volt. Rettegett attól, hogy Gombár lemond, otthagyja a rádiót, és véget érnek rózsaszínű álmai, vége a parttalan liberalizmusnak. Készített is egy interjút a Magyar Rádió elnökével (1991. november 8.), ahol ezt fejtette ki Gombárnak: ,,...Maga ezt a munkát elkezdte, megmozgatta a rádiót, itt állunk egy átalakítási folyamat közepén – és most a politika szempontjai ismét úgy döntenek, hogy maga álljon félre, mi hagyjuk abba, amit elkezdtünk, másfél éves kínlódás után kezdjük a nulláról, pontosabban süllyedjünk végre teljes anarchiába, és kisszerű politikai harcokban lehetőleg tépjük szét egymást.”
Mihancsik Zsófia „elfelejtette”, hogy a Magyar Rádióban akkor már anarchia volt, eltűnt a közszolgálatiság. A Krónika, a 168 óra és a Gondolat-jel szerkesztői ezerrel támadták, lejáratták a szabadon megválasztott, jobboldali kormánykoalíciót. Mindezt két párt, az MSZP és az SZDSZ érdekében. Érdekes, hogy Gombár rádióelnök politológusi bölcsességgel válaszolt az aggodalmakra. Szerinte felborult a politikai konszenzus, és ez vezethet a lemondásához. Egyébként is – folytatta Gombár –, mivel kétharmados megegyezésről van szó a kormánypártok és az ellenzéki pártok között, talán az is feltételezhető, hogy egy nála megfelelőbb és alkalmasabb személyt is találnak a rádió vezetésére.
Ez a válasz is bizonyítja, hogy a Magyar Rádióban uralkodó liberális, komcsi keménymag csak eszközként használta Gombár Csabát, aki ugyan liberális volt, de nem volt szélsőséges, csak elkötelezett. Egyértelmű, hogy milyen irányban.
Mihancsik interjújában a rémálmait, a kétségbeesés feltételezéseit is előadta: „... az utóbbi néhány hétben az egész nyilvánosság tele van két dologgal.
Egyrészt azzal, hogy Gombár Csaba egy avítt kommunista, tehát mondjon le, másrészt azzal, hogy a rádióban a félelem légköre és egy félkatonai szervezet uralkodik, hogy Győri Bélát azért hallgattatják el, mert nem ért egyet a maga által diktált kurzussal, ezért kapja a fegyelmiket stb. Én úgy gondolom egy átlagpolgár fejében mostanra már ki is alakulhatott az a kép, hogy mi itt egy sztálinista diktatúrában élünk.
Maga hogy fogadja ezeket a nyilatkozatokat, és mit gondol arról, hogy mi, akik nem így gondolkozunk, ahogy Stefka István, Győri Béla és sorolhatnám, megteszünk-e mindent azért, hogy az embereknek reális képe legyen arról, ami a Rádióban történik?”
Gombár, rádióelnök ezeket az izgalmakat is higgadtan elvetette. Úgy vélte, hogy itt nem józan érvekről van szó, hanem indulati kitörésekről, amivel nem nagyon lehet mit kezdeni, és nem érdemes. Mindenesetre Gombár foglya lett a balliberális rádiós csoportoknak. Feszült volt a hangulat.
A Pagoda már nem zsongott beszélgető emberektől, hanem üresen tátongtak a fotelek, akinek arra volt dolga, az gyorsan keresztülhaladt rajta, nem nézve se jobbra, se balra. Emlékeznek, az előző részekben megírtam, hogy a régi kollégák, akiknek a rendszerváltás után különböző lett a véleményük, hátat fordítottak egymásnak, nem fogadták egymás köszöntését.
Hatalmas tüntetés a Magyar Rádió előtt
Az Új Folyosó érdekes összeállítást közölt az 1991. október 23-ról. Vagyis arról a tüntetésről, amelyet 1956 emlékére a rádió előtt tartottak. Ez az esemény is a médiaháború része volt. A rádió ostromának és a vérengzés 35. évfordulóján több ezer ember tüntetni kezdett. Skandálva követelték a rádió elnökének, Gombár Csabának a lemondását s a nemzeti rádió megteremtését. A Bencsik András szerkesztette Pesti Hírlap szerint az emberek kórusban ezt zengték: „Éjjel-nappal hazudtok!, Hazudtatok eleget!, A Magyar Rádió a magyar népé!, Kommunista árulók!, Nemzeti rádiót!”. Ezután követelték, hogy a 16 pontos petíció szövegét olvassa be a rádió. Hosszabb huzavona után végül Gombár Csaba elnök utasítására beolvasták az Esti Krónikában a 16 pontot, erősen szerkesztve.
Érdekes, hogy a médiaháborúról készült későbbi liberális elemzésekben erről az eseményről egy szót sem ejtettek, annál többet az SZDSZ-MSZP által szervezett Demokratikus Charta televízió-ellenes tüntetéseiről. Nem véletlenül, mivel az 1956-os Forradalmi Emlékbizottság fontos kérdéseket fogalmazott meg a petíciókban, és a pontok többsége csaknem húsz évig vagy később sem valósult meg. Íme néhány követelés a petícióból, átszerkesztés nélkül.
,, – Követeljük Magyarország tönkretételéért felelős politikai, gazdasági, szellemi vezetők felelősségre vonását!– Feleljenek tetteikért a kommunista hatalom hírhedt tagjai, akik bizonyítottan gyilkosságokban, népirtásban vettek részt!– Követeljük: a toldozott-foldozott sztálini eredetű alkotmány eltörlését és helyette új magyar alkotmányt!
A petíciót a rádiósok – mint említettem – szerkesztve adták le, nem szó szerint.
Csurka István kontra Magyar Rádió
Tárgyilagosságot színlelve az Új Folyosó lehozta Csurka István napirend előtti parlamenti felszólalását (1991. október 28.). Csurka szerint a rádió és a televízió a forradalom és a szabadságharc 35. évfordulójáról nem méltóképpen emlékezett meg. A Kossuth Rádiónak október 23-án mindössze fél órája volt a forradalomra...
A megemlékezés címe Befejezetlen Szimfónia volt, alcíme pedig a következő: hangképek Nagy Imre életéből. Ugyanezen a napon a Petőfi Rádióban egyetlenegy műsor sem szólt a forradalomról. Ez szégyenteljes – hangsúlyozta Csurka István, majd kiemelte, hogy október 25-én, a Parlament előtti sortűz napján a műsorszerkesztők történeteket meséltek Sosztakovics életrajzából, valamint a szovjet himnusz születéséről, annak keletkezéséről készítettek műsort.
Az MDF-es képviselő szerint a televízióban egy árnyalattal jobb volt a helyzet, de önálló ötvenhatos műsorral nem jelentkezett. Íme, itt az eredménye – szögezte le felszólalásában Csurka –, ha az országgyűlés megtűri, hogy a legfontosabb intézményekben volt kommunisták uralkodjanak.
MTI Fotó: Németh György
A vádakra Szalay Zsolt, a Magyar Rádió főosztályvezetője írásban válaszolt, és visszautasította Csurka István vádjait. Ezt írta: „Szíves tájékoztatásul felsorolom azon műsorok címét, amelyek 1956 jelentőségéről, szerepéről, illetve a köztársaságról szóltak, s amelyek összes terjedelme meghaladta az október 23-i műsoridő egyharmadát”.
Valóban foglalkoztak ötvenhattal, de a megszólalók döntő többsége egykori revizionista-kommunista, vagy SZDSZ-es politikus volt, mint Vásárhelyi Miklós, (a Franciaországban élő Fejtő Ferenc és Méray Tibor csoportjához tartozó) Kende Péter, Göncz Árpád és Mécs Imre. Antall József miniszterelnök és Fónay Jenő POFOSZ-elnök megszólalása csak „kísérő műsorként” szolgált a Nagy Imréről készült kiemelt műsorban. Ekkor már erőteljesen készültek olyan műsorok, amelyek ki akarták sajátítani a pesti srácok, a nép forradalmát. Róluk alig esett szó, annál több a hős, kommunista mártírokról.
Szalay Zsolt szép szavai és magyarázkodásai mellett világos és egyértelmű volt a Magyar Rádió ötvenhat-ellenes politikai magatartása akkor is, amikor Gombár Csaba elnök nem engedélyezte a Rádiós Dolgozók Tanácsának, hogy a rádió egyetlen 56-os mártírjának, Szirmai Ottó dramaturgnak emléktáblát állítsanak a Magyar Rádió kiemelt helyén.
Antall István, a Rádiós Dolgozók Tanácsának tagja karolta fel az ügyet, de az emléktábla hosszú ideig csak a rádió irodalmi osztályának egyik szerkesztőségi szobájában kapott helyet.
Gombár Csaba azzal utasította el Szirmai Ottó emléktáblájának (amit Fáskuti István szobrász készített) a kihelyezését, hogy akkor mindenki jönne a maga táblájával, s akkor vissza kellene rakni az ÁVH tábláját is. Ez a cinikus megjegyzés is jelezte, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc jelentőségéről hogyan gondolkodott a rádiós vezetés és a kemény mag.
Ők még mindig Berecz János, az MSZMP Politikai Bizottsági tagjának 1986-ban megjelent könyvének alapvetésének talaján álltak: Ellenforradalom tollal és fegyverrel.
Elmérgesedett viszonyok a Magyar Rádióban
Közben a Vasárnapi Újság össztűz alá került. Győri Béla az egyik fegyelmit kapta a másik után. Holott a műsor nem akart egyebet, mint tükröt tartani a társadalom elé, bemutatni a valóságot. A rádió vezetése egyenesen uszítással vádolta a műsort. Balaskó Jenő költőt, kiváló publicistát mondva csinált okok miatt kirúgták a Vasárnapi Újságból. Pedig az „Agyas” heti levele óriási népszerűségnek örvendett.
A pártatlanság, az objektivitás kritériumait persze nem vizsgálták sem a 168 óra, sem a Gondolat-jel műsoraiban.
A legaljasabb módon támadták a Vasárnapi Újságot, például azzal, hogy alacsony színvonalú, gyenge újságírói teljesítménnyel. Ez volt a liberálisoknak az egyik trükkje. Jó újságíró csak a baloldalon van, hangoztatták. Sajnos jónéhány jobboldali politikus is bedőlt a mesének. Például Havast vagy Balót kérték fel olykor miniszterelnöki interjú készítőnek. Azt hitték, hogy akkor majd átállnak a nemzeti, a magyar oldalra.
Későn jöttek rá, hogy az ilyen emberek nem tehették meg, nemcsak a politikai nézetrendszerük különbözősége miatt. Annak súlyosabb magyarázata van. Ez még felderítésre vár.
Megjegyzendő, hogy Mihancsik Zsófia két vitacikket is közölt az Új Folyosóban. Az egyik Szénási Sándor írása „Kérlek, Béla bátyám, micsoda izé ez?” (megjelent a Magyar Hírlap 1991. november 14-i számában), amelyben leteremtette a cikkíró Győri Bélát, engem pedig kigúnyolt A Hét műsorában viselt csokornyakkendőm miatt. Válaszcikkem a következő héten jelent meg, „Sándor öcsém, hol a küszöb?” címmel.
Ez a fajta párbaj természetesen egyre inkább eldurvult. Részéről, részükről a média teljes uralása volt a cél, s persze a hatalom megszerzése. Ami végül is sikerült 1994-ben. Az tény, hogy a Horn-Kuncze-Pető kormányzás alatt a nemzeti újságírói lét nagyon komoly egzisztenciális következményekkel járt. Sok jobboldali újságírót kirúgtak, lehetetlenné tettek, akik munka nélkül maradtak.
Végül is a média balliberális bekebelezése sikerült, ez egészen 1998-ig tartott, amikor a Fidesz vezetésével, a polgári koalíció jutott hatalomra.
Az is tény, hogy az Új Folyosó a többi balliberális laphoz hasonlóan fontos látlelet a rendszerváltás korai éveiből, a Magyar Rádióban történtekről. Mihancsik Zsófia a VI. szám utolsó lapjait a Kulin Ferenccel, az országgyűlés kulturális bizottságának elnökével készült interjúmmal, és kritikai megjegyzéseivel fejezte be (Magyar Rádió, Napközben 1991. december 4.).
Hozzászólásában is érzékelhető, hogy nagyon utálta a beszélgetést, ami a médiatörvény sikertelen megalkotásáról szólt, s arról, hogy Göncz Árpád SZDSZ-es köztársasági elnök nem találta a tollát és nem volt hajlandó aláírni a médiatörvényt.
Mihancsik szerint ők voltak a rendszerváltók
Mihancsik Zsófia megjegyzéseiben továbbra is feltétlen híve maradt Gombár Csaba elnöknek, aki szerinte garanciát jelentett arra, hogy a sajtószabadság rádiós vívmánya megmaradjon. Bár Gombár tétovaságát sokszor kritizálta, Mihancsik új megvilágításba helyezte a rendszerváltást. Azt írta, hogy „a rendszerváltást mi, rádiósok csináltuk meg saját intézményünkben, többek között a későbbi újdonsült hatalommal szemben.” Mármint ők voltak a rendszerváltók, a választók többségének akaratával, a szabadon választott országgyűléssel szemben. Gyakorlatilag Mihancsik Zsófia akkor azt képzelte, hogy a Magyar Rádió mindenkitől független, és nem tartozik senkinek beszámolási kötelezettséggel. S ő a függetlenséget is úgy képzelte, hogy végrehajtja az SZDSZ, a liberális párt, máskor pedig az MSZP minden óhaját. Ezért idegesítette Mihancsikot a médiatörvény esetleges megszületése, mert az már közszolgálati szabályokhoz kötötte volna a rádió elszabadult balliberálisait.
Ezért írta azt kritikai megjegyzéseiben a szerkesztő, hogy visszafordíthatatlan lesz az a folyamat, amelyet csináltak, és amelyet „legjobb kollégái” neve fémjelez. (Kire gondolt? Például Frei Tamásra, Havas Henrikre vagy Szénási Sándorra?) Jegyzetében Mihancsik kiemelte, „ha ugyanis a folyamat visszafordítható, az többé nem a korábbi langyos vízhez való visszatérést jelenti – azon a ponton véleményem szerint régen túlfutottunk –, hanem az alelnökjelöltek és Stefka István és Győri Béla és az RDT tagok nevével fémjelzett rádiózás megszületését. Én egy olyan rádiót – folytatja Mihancsik –, amelynek színvonalát Stefka István szelleme, hangulatát meg Erkel Tibor vezetési módszerei határozzák meg, nem kívánok a jobb sorsra érdemes magyar rádióhallgatónak – magamra nézve pedig egyenesen ízléstelen viccnek tartom a kecsegtető kilátást.”
Igen, ez akkor is világos üzenet volt. Csak „mi” (azaz ők) – gondolják –, az elkötelezett, magas szellemiséggel bíró balliberálisok tudjuk mi a jó az embereknek. S ez a hit máig tart. Mi majd megmondjuk mit kell csinálni, mi a jó, mi a rossz a népnek. S így is képzelték: nekik jár a pozíció, a vezetői szék, az állandó nyilvánosság, a különböző műsorok a rádióban és televízióban.
Hál' Istennek ennek a korszaknak vége van Magyarországon. Látjuk, tőlünk Nyugatra mivé lett ez a parttalan szabadság. Most már én mondom: ennek megvalósulása egy ízléstelen vicc lenne nálunk.
Folytatjuk.
