Kajdi Csaba, gyereknyarak a Riviérán és az Interagnak dolgozó apuka – Csodás karrierív egy szerinte „rasszista” és „kirekesztő” országban
Kajdi Csaba véleményvezér. Számtalan ember hallgatja, figyeli, elhiszi amit mond és mesél. Nincs ezzel baj, azzal viszont igen, hogy a magyar társadalmat rasszistának és homofóbnak nevezi. Közben pedig finoman szólva sincs tisztában a családja múltjával, onnan, hogy honnan jött a pénz. Igaz, láthatóan nem is érdekli. Vezércikk.
Mindig tanul az ember. A Kajdi Csabával készített régebbi beszélgetésből kiderült például, hogy a magyar társadalom „rasszista, kirekesztő, antiszemita és homofób”. Mondja ezt egy véleményvezér. Nem tudom, milyen jellegű és mélységű kutatásokat végzett, de biztosan nagyon sok hónapot, talán éveket rászánt arra az elmélyedt, komoly koncentrációt és elhivatottságot igénylő kutatómunkára, amelynek végén rögzíthette ezt a szikár tényt mindannyiunk legnagyobb épülésére.
Én, innen a füles fotelból (Thomas Bernhard: Irtás) nagyon szerényen és nagyon csendesen érdeklődnék arról, vajon tisztában van azzal ez a fiatalember, hogy ez milyen régi vád?
Hogy amit előböfögött magából, azt a kilencvenes évek óta használja egy egészen jól körülírható és körbejárható, igen befolyásos csoport? Tudja Kajdi Csaba, hogy az Antall-kormányt és a jobboldali embereket és politikusokat mindig is ezzel járatták le? Kiröpült a vád Nyugatra, aztán visszaröpült ide, de már azzal a lefegyverző mellékízzel, deháthogy a Nyújorktájm is megírta!
„Rasszista, kirekesztő, antiszemita és homofób”. Ebből sokáig csak az előző három volt igazán fontos, azt a három bélyeget sütötték a szerencsétlenekre, legyenek ők rasszisták vagy sem, kirekesztők vagy sem, antiszemiták vagy sem. A homofób sokáig nem volt fontos, '90 után évtizedekig nem volt téma a melegség, a magyar társadalom pont leszarta, hogy meleg-e valaki vagy sem, nem úgy a diktatúra, amely '90 előtt üldözte a Kajdihoz hasonlóan a saját neműkhöz vonzódó embereket. Angliában is bűnnek számított, ismert annak a zseniális kódfejtő matematikusnak a története, akit kémiai kasztrációra kényszerítettek és ő végül belehal ebbe. Biztos látta Kajdi is, hiszen a Netflixen ment, és már a tömegkultúra átkapcsolása után készítették, amikor hirtelen fontos lett a melegtéma, és úgy jelentek meg a melegek kötelező mellékszereplőként az amerikai limonádésorozatokban, mint korábban először a feketék, aztán a távol-keletiek.
Tudja vajon Kajdi Csaba, hogy az is propaganda? Hogy a „jó” propaganda is propaganda, mert annak nem nézzük a minőségét vagy az előjelét. Vagy ez a gondolat számára egy átlagos magyar, egy átlagosan „rasszista, kirekesztő, antiszemita és homofób” nyomorult összeesküvés-elmélete?
De miért mászkálok én Kajdi Csaba elméjében, akiről pár hónapja még azt sem tudtam, hogy kicsoda? Amikor viszolygok a bulvárvilág termékeitől, a magamutogató emberektől, legyenek ők sárgák, fehérek, melegek vagy nem melegek, buták vagy okosabbak, harsogók vagy kedveskedők, szóval miért is érdekel a dolog?
Mert mindig tanul az ember. A Kajdi Csabával készült elhíresült beszélgetésből például megtudtam, hogy egészen máshogy festett a nyolcvanas évek, mint ahogy azt gondoltam, és – merem remélni – gondoltuk. Ő maga például listákat írt a papának, hogy utóbbi mit hozzon Bécsből – hiszen ott dolgozott a lelkem. Az Interagnál.
A fiatal Kajdi Csaba már akkor is szerette a szép ruhákat, szürke volt neki a kommunista öltözet, a nyomorult boltok nyomorult kínálata, így Ausztriából rendelt. Meg Franciaországban nyaralt. Meg persze a Balatonon, az a mama miatt járt nekik, hiszen a Vasas Szakszervezet üdülőjében pihentek, de nem ám a többi prolival
Számára így nézett ki a hetvenes-nyolcvanas évek, így festett a kései, éppen kifingó Kádár-rezsim, neki – meg a szülőknek – tényleg rohadt vidám volt az a bizonyos barakk. Érthető, ha az interjúban nem igazán értette, hogyan és miért akarta „megmenteni” a vörösségét a riporter, hogy legyen már szolidáris a többi emberrel, próbálja már legalább szóban átérezni, hogy mások nem így, nagyon nem így éltek.
Nemhogy nem Franciaországban nyaralgattak és karácsonyoztak, de még a Vasas Szakszervezet balatoni üdülőjének fejeseknek járó apartmanjának műbőrfoteljét sem tudták telepúzni, mert arra sem volt esélyük.
Ne túlozzunk, a púzásra persze volt esély – a vécén a kommunizmussal ellentétben tényleg mindenki egyenlő –, csak erre az elitlétre nem. Mert Csabával ellentétben mi – nem elegen, de elég sokan – pontosan tudjuk, hogy Balatonon nyaralni bizony kiváltság volt.
Már gyerekként is éreztük és éreztem, hogy mit jelentett az egész nyarat a családi nyaralóban tölteni, s már akkor megfigyeltem, ki beszél kérkedve és ki, szinte „szégyenkezve” a külföldi hetekről azon az első órán, amikor kötelezően elmeséltük a kötelező nyári élményünket a kötelezően szürke arcú osztályfőnökünknek, akinek már nem emlékszem az arcára.
Persze érthető, ha mindenki máshogy értelmezi a múltat. A kései szocializmus elitcsaládjába tartozni más minőséget jelentett mint három állást vállalni csak azért, hogy valahogy túléljük az életet. Hogy legalább hétvégén kanalazhassuk azt a rohadt húslevest. Félreértés ne essék, mi nem voltunk ennyire szegények, de nagyon sokan igen.
És pontosan tudjuk, hogy mást jelentett szabadon Nyugatra járkálni, mint nem járkálni sehova, csak a környéki presszóba, hogy kikérjük a kötelező sör-unikumot. Márpedig Kajdi Csaba szülei szabadon mehettek, de hogyan? Hiszen a dédszülei állítólag francia arisztokraták voltak, és így egy ellenséges állam ellenséges osztályának a tagjai.
Innen a füles fotelből jegyezném meg szerényen, hogy ez nagyon nem így ment kedves Csaba. Nem tudom, olvasta-e, de a bolsevizmus és annak kevéssé szeplőtlen fogantatással született gyermekei (kommunizmus, szocializmus) papíron nem igazán szívelték az arisztokrata osztályt, inkább csináltak maguknak újat. Sőt, még olyat is hallottam, hogy direkt üldözték őket, lehet, csak rágalom, lehet csak kitalálták, akár a százmillió közeli halottat, de azért mégis el lehetne rajta tűnődni.
Szóval hogyan történhetett? Maga Kajdi Csaba sietett a segítségünkre, hiszen az interjúban elbüszkélkedett azzal is, hogy a papa az Interag egyik vezetője volt.
Kajdi Csaba maga is „író”, szóval pont most jött ki a könyve, így biztosan szereti ezeket a fedeles, kinyitva zizegő valamiket, amelyekben apró jelekkel teleírt fehér felületek találhatóak, így mindenképp a figyelmébe ajánlhatná valaki Borvendég Zsuzsanna két könyvét: Az impexek korát és A hálózat pénzét. Ha a papa nevét nem is találja meg bennük, igen érdekes történeteket olvashat a fent említett Interagról, amelyet egy hírhedt szigorúan titkos tiszt, Gerő László alapított meg.
Lehet, ismeri is a „Laci bácsit”. De ha nem akar egy egész könyvet elolvasni – az idő rövid, az élet hamar elsuhan –, azért itt van egy egészen érthető, egyszerű mondat, amely Gerő László aranyszáján suhant ki 1989-ben, amikor így anekdotázott a cégéről egy interjúban:
„Az Interag homlokzatára láthatatlan betűkkel egy jelszó volt felírva: Lopok, csalok, hazudok, hogy becsülettel szolgálhassam a népgazdaság érdekeit.”
Szóval itt dolgozott a papa. Ennek a cégnek. S ha már aranyszájú Gerő Lászlót és az szt-tiszteket emlegettük. Kajdi Csaba mamája nem a Vasas Szakszervezet büfése, portása, sima alkalmazottja volt, hanem annak Nemzetközi Osztályát vezette. Jó, és akkor mi van, kérdezhetné Kajdi Csaba, az van – felelhetnénk, hogy érdemes újra Borvendég Zsuzsannához fordulnunk. A történész ezzel az állással kapcsolatban azt írta, hogy
„a nemzetközi osztályok a BM III. Főcsoportfőnökségének közvetlen irányítása alatt álltak és szigorúan titkos tisztek szokták volt vezetni ezeket. Persze biztos voltak kivételek és a Vasas Szakszervezetnél lehet, hogy egészen másként történt.”
Szóval lehet, hogy nem volt az, mert voltak kivételek. De nem is ez az igazán érdekes, sem vele, sem a volt férjével kapcsolatban, nem az a lényeg, hogy szt-tisztek voltak-e vagy sem.
Hanem az, hogy olyan sötét hátterű, szövevényes, s csak nevükben szocialista vállalatoknál dolgoztak, amelyeknél máig nem tudjuk, hova, kihez, hogyan gurultak a forintok és a valuták. Vagyis amit tudunk, azt az éppen Borvendég Zsuzsannának köszönhetően tudjuk, mert előtte és utána nem igazán vette senki a fáradtságot és még inkább a bátorságot, hogy elkezdje kutatni ennek a nagyon is befolyásos, rendszereken és ideológiákon átívelő társaságnak a történetét.
Azt tudjuk, hogy a papíron kommunista, gyakran zsidó származású külkereskedők többsége simán üzletelt az exnáci német vagy osztrák partnerekkel. Nem mindenki, Seres László apja például nem volt hajlandó kezet fogni velük. De a többség igen. Azt is tudjuk, hogy ezeken az üzleteken a magyar állam rendszerszerűleg veszített, a nyertesek a külföldi partnerek, a befolyásos külkeresek és a szovjetek voltak – az ő esetükben persze ez sem sokat segített.
Azt is tudjuk, hogy ezek a külkeresek, ezek a külkeres családok elitéletet éltek, Bochkor Gábor sem véletlenül játszhatott a budai elitóvodában, hanem azért, mert az a külkeres csemetének járt. Csak hát van itt egy apró különbség. Kajdi Csabának és az anyukájának közös cége is van. Ami teljesen természetes lenne. Csak náluk azt nem tudjuk, hogy a tőke honnan érkezett. Csupán sejtjük.
Hát így néz ki egy magyar „self-made man” története a valóságban. Ez van, ha az ember megnézi egy Bige László vagy Raskó György vagyonosodásának a történetét. Összerakja a kirakós darabjait, odateszi az elhallgatott részeket és mindjárt máshogy néz ki az egész. Még akkor is, ha soviniszták, homofóbok, antiszemiták, rasszisták, fasiszták, szemetek, rohadékok, nyilasivadékok vagyunk.
Hát így néz ki a valóság, kedves Kajdi Csaba.
Néz – nézek ki a füles fotelból. Szemeim előtt megjelenik a családja történetével szembenéző véleményvezér, mert hiszek az emberekben, a megismerésben, az utólagos korrekcióban, az újraírásban, szóval megjelenik előttem, ahogyan elkezd gondolkodni a múltján. Megírja majd a Javított kiadást. Újragondolja a gyerekkorát.
Esetleg leül a mamával és megkérdezi, tulajdonképpen honnan a francból volt annyi pénzünk? Vagy a tükörbe bámulva megkérdezi önmagától: honnan van ennyi pénzem, ilyen befolyásom egy rasszista, antiszemita, homofób országban?
Ha ezt megteszi, már örömteli lenne. Addig javasolnék egy kis hallgatást. Csendet és elmélyedést. Füles fotelt. Bernharddal vagy Bodor Ádámmal.
