Még mindig látható a Terror Háza Múzeumban Havadtőy Sámuel, azaz Sam Havadtoy magyar–angol–amerikai festőművész Nagy bűntetthez nagy eszme kell! című időszaki kiállítása, amelyen úgy láthatjuk Lenint és Sztálint, ahogy nem szoktunk hozzá a látványukhoz. Röhejes, giccses bohócokként jelennek meg a tömeggyilkos diktátorok, de erős kontrasztként tőlük, Marxtól és másoktól szóló idézetek olvashatók a falon a kommunizmusról. Ezek már cseppet sem röhejesek, ellenben megidézik, mennyire komolyan, szó szerint véresen komolyan vették ennek a degenerált ideológiának a működtetését és mindenkire ráerőszakolását. Az alkotóval, valamint Fekete Rajmunddal, a Kommunizmuskutató Intézet igazgatójával beszélgettünk.
Honnan jön a dolgok rendszeres visszatérő kicsipkézése, meg ennek az igénye?
Havadtőy Sámuel: Miután a kapcsolatom megszűnt New Yorkban, és visszaköltöztem Európába, depresszióssá váltam, és elmentem egy pszichiáterhez, hipnoterapeutához. A harmadik ilyen meghallgatás után úgy döntöttem, hogy többet nem megyek, mert mindenről, ami miatt a problémáim voltak, amiről azt hittem, hogy nekem igazam van, hipnózis alatt kiderült, hogy nincs. És nem akartam hallani, hogy talán annak a másik személynek is sok dologban igaza van. Kaptam akkor egy könyvírási ajánlatot az élettörténetemre – persze valójában pletykakönyvet akartak azokról, akiket ismertem. Visszautasítottam, de a pszichiáter javasolta, hogy írjam ki, ami nyomaszt, mert valahogy el kell engednem. Mivel egy ujjal, nagyon lassan gépelek, ez még jobban frusztrált. A pszichiáter erre azt mondta, hogy kézzel kell írni, mert mire megírod, átnézed, kijavítod, átírod, addigra elengeded ezeket az érzelmeket. Végül úgy döntöttem, hogy „örkényesítem” ezeket a kis sztorikat, lerövidítem, felírom vászonra, utána átfestem ugyanolyan színű festékkel, hogy még röntgen alatt se legyen olvasható, és utána lefedem a halotti lepellel, ami a koporsókban használt csipke. Az arcot takarja, és a rokon, ha akarja, még egyszer megnézheti a halottat, hogy elköszönjön, de a gyerekek nem látják az elhunytat.
Szóval önterápia, amihez senki másnak nincsen köze.
H: Így van. Igazából mindannyiunknak meg kell oldanunk a saját bajunkat.
Azt hittem, valami kelet-európaiság van ebben, mert nagyjából minden tévéről kis csipketerítő lógott bele a képernyőbe errefelé.
H: Gyerekkorunkban utáltuk, ez volt a giccs netovábbja. Aztán amikor disszidáltam Angliába, majd Amerikába, ott egy idő után belsőépítészként dolgoztam, és az otthonokban mindig hiányzott valami, de nem értettem, hogy mi. És rájöttem, hogy ami nekem hiányzik, az a csipke, mert az az én ismerős világom. Elkezdtem csipkéket venni, megfesteni őket színesre, párnákat készíteni belőle, bársonyra rakni őket, mindenféle drága dolgokat csinálni belőlük, és akkor már jól éreztem magam. Így kezdődött a csipke újrahasznosítása, onnan aztán ment a vászonra.
A kiállítás leírása szerint egyrészt a tarkabarka pop art, amiből táplálkozik a tevékenysége, másrészt a kommunizmus által elnyomott művészek élményei. Mit tett a kommunizmus a művészekkel?
H: Amerikában azt tapasztaltam, hogy a Magyarországról visszatérő újságírók mindig arról számoltak be, hogy az utcán az emberek itt szomorúak és szürkék. Ez természetesen rányomta a bélyegét az itteni művészi alkotásokra is. Nemrég a kezembe akadt egy könyv a szentendrei művészetről, és lapozom, lapozom, sötétbarna, sötétbarna, sötétszürke, sötétszürke, sötétkék, és egy oldal én vagyok, az színes – gondolom: ó, végre egy kis vidámság. Még mindig nagyon nehezen változik, ez olyan kétgenerációs dolog lesz, mire felfedezzük itthon újra a színeket.
Egy a valódinál sokkal komikusabb Sztálin (fotó: fotó: Terror Háza Múzeum)
A kiállítás arról szól, hogy nevessük ki ezt az egész kommunista őrületet, amely nagyon komolyan vette magát, és utólag tegyük komolytalanná. Nyugodtan ki lehet ma már nevetni a totalitárius eszméket? Tényleg nem kell félni tőlük?
Fekete Rajmund: Noha a kommunizmust több, mint harminc éve maga alá temette a Szovjetunió, azt látjuk, hogy ezeket az eszméket és a kommunizmus működési gyakorlatát, amiket mi itt megéltünk, a nyugati világban a szép új világ reménységeként továbbra is jó projektnek gondolják. Az, hogy az Európai Parlamentben Lenint idéznek, vagy Juncker még bizottsági elnökként kijelenti, hogy Marx nem felelős azokért a rémtettekért, amiket elkövettek azok, akik az ő örököseinek és követőinek vallották magukat. De ha megnézzük az amerikai egyetemeken dívó eltörléskultúrát, hogy ha a fősodortól eltérőt mondasz, akkor ellehetetlenítenek… Ezek mind-mind túl ismerősek számunkra.
H: Andy Warhol, aki ugye a pop art legnagyobb művésze, még a kommunizmus idején megfestette Mao Ce-tung portréját négy színben, mind a 300 példányt eladták belőle. Maót az idealizmus, a változás vágya és persze a kábítószer által befolyásolt hippi generáció hősnek tekintette, mert nem tudták, hogy mi történik Kínában. Egy gyűjtő ismerősömnek is volt Mao Ce-tung portréja, amit kirakott az irodaházban egy bejárat fölé, mire egy zsidó bérlő megkérdezte tőle, hogy miért nem rakja ki Adolf Hitlert is, hiszen mind egyformák. Erre elszégyellte magát és levette. Én azért merem ezt csinálni, mert nem hősökként ábrázolom, hanem fricskázom őket.
Igen, itt láttuk, hogy ez a színes, sapkás, csokornyakkendős Sztálin már inkább bohóc, mint valami komolyan vehető figura, mégha akkoriban nem sok mindenkinek is volt kedve nevetni ezen. Az irónia persze mindig jólesik, és a traumák feldolgozására is hasznos eszköz, de ezen túl lehet szerepe a megelőzésben a kommunizmus kigúnyolásának?
F: Szerintem igen. Ezt a múzeumot több, mint hétmillió ember látogatta meg 2002 óta. Őket, akiknek adott esetben semmilyen emlékük, viszonyítási alapjuk nincs már erről a korról, rendszerint letaglózza az, amit látnak: „Úristen, itt ilyen dolgok történtek?!”. Ez a fricskázó kiállítás pedig megmutatja, hogy mi ezekre a figurákra nem csillogó szemekkel, szempillarebegtetéssel tekintünk, mint Nyugaton, hanem elmondjuk róluk, mik és kik voltak valójában. Nekünk, akiknek építenünk kellett a kommunizmust, mi be vagyunk oltva ez ellen, a többiekkel viszont meg kell ismertetni. Ez a mi küldetésünk.
Fekete Rajmund (fotó: Terror Háza Múzeum)
H: És ugye ide turisták is jönnek, és akkor talán utána úgy mennek haza, ja, akkor Marxot idézni az egyetemi diplomakiosztón mégiscsak kellemetlen? Ezt azért mondom, mert a nevelt fiam unokahúga a Columbia Egyetemen kapta a diplomáját, és az igazgató asszonynak Marxot idézve kicsordultak a könnyei. És ez New Yorkban! De ha idejön egy amerikai, és ezt végignézi, akkor talán elgondolkodik, hogy Marx munkássága ide torkollott, ami a Terror Háza Múzeumban látható, meg a kiállításon főszereplő Leninbe és Sztálinba.
’52-ben Nyugaton megszületni, és ’56-ban gyerekként hazakerülni, ez egy eléggé szokatlan pályaív. Van-e bármilyen gyerekként megélt saját, vagy a szülőktől hallott közvetett élménye arról, hogy milyen volt hazajönni a szabad világból ebbe a brutális diktatúrába?
H: A szüleim az akkor még nagyon falusias Budatétényben vettek egy házat, és amikor a szovjetek bejöttek ’56-ban, mi már itthon voltunk. Arra emlékszem, hogy a Szabó néni eljött értem – én voltam a legkisebb gyerek, 4 és fél éves voltam –, hogy menjek el vele a kecskéért, mert itt vannak az oroszok, és hogy nem mer egyedül menni, mert meg fogják őt erőszakolni. Na, Szabó nénire négyéves koromból úgy emlékszem, hogy a legcsúnyább nő a világon, ilyen bibircsókokkal, szakállal. Fogta a kezemet, együtt mentünk, kecske már nem volt, csak csontok, de őhozzá senki nem nyúlt. Arra emlékszem még, hogy egyszer hallottunk lövöldözést, akkor lerohantunk a pincébe. A szüleim azért jöttek haza, mert a magyar nagykövetségnek volt egy programja a magyarok visszatelepítésére, az új rendszer működését bizonyítandó. Apám nem szeretett dolgozni, és hallotta, hogy itt a munkásosztály mennyországa van, ezt úgy értelmezte, hogy ott nem kell dolgozni, akkor menjünk!
Ha már volt szó arról, hogy milyen lehetett ’56-ban szabad Nyugatot felcserélni az elnyomó Keletre; azt észrevesszük-e ma, ha a szabadság és az elnyomás pólusai helyet cserélnek?
F: A nyugat-európai politikában, de akár a tengeren túl is olyan társadalmi témákat tagadnak, kisebbítenek, amelyek komoly feszültségekhez vezetnek. Ahogy itthon a baloldal 2015-ben a migrációt egyszerűen „álproblémának” minősítette, úgy a nyugati sajtóban is láthattuk ennek a témának a totális tagadását vagy éppen szépítését. A hallgatás vagy a már korábban is említett cancel culture épp a szabadsághiányos időkre emlékeztetnek bennünket.
Bevallom, nem vagyok naprakész a nyugat-európai kortárs művészetből, de ezek a migrációs jelenségek azért már ott is bőven mindennapi élményt jelentenek. Erre reflektál a nyugat-európai kortárs művészet?
H: Igen, vannak migrációpárti és migrációellenes művészek is. Én viszont nem szeretek belefolyni a politikába. Az Egyesült Államokban már olyan hihetetlen végletek vannak választások idején, hogy a New York Times-ot már csak mint Ludas Matyit olvasom.
fotó: Terror Háza Múzeum
Ha már pro és kontra művészet, a kiállítás érdekes darabja a Miklós cárt és Lenint ábrázoló portrépár, amely egy mindkettőt egyszerre tartalmazó, szokatlan festményre reagál.
H: Amikor az Ermitázsban elkezdtek rekonstruálni egy nagy Lenin-portrét, a keretből kivéve fedezték fel, hogy a hátoldalán Miklós cár portréja van. Vagyis egyszerűen megfordították a vásznat. Többekkel beszélgettem erről, és volt, aki úgy gondolta, hogy ez sima újrahasznosítás, de én politikai véleménynyilvánításnak tartom a művész és az új hatalom részéről a régi generáció helyére tett új jelképet. Az elrejtés mozzanata megfogott ebben, mert én is eldugok dolgokat a képeim alá. Ezért újra megfestettem őket, de csipke, azaz halotti lepel alatt; így ez már történelmi háttérré válik, nem a szereplők számítanak, hanem a sztorijuk.
F: Azt gondolom, értelmezhetjük ezt a képet úgy is, hogy a művész nagy kockázatot vállalt. Neki nyilván az lett volna a feladata, hogy az eredetit semmisítse meg valamilyen formában, és azzal, hogy megfordította a vásznat, ott hagyva a jövőnek, hátha egyszer valaki felfedezi, azért az egy nagyon kemény és bátor kiállásként is értelmezhető.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS