Kétharmaddal a kétharmad ellen!

Megmondom őszintén, teljes mértékben hidegen hagy a Sargentini-jelentés (remélem, jól írom, mert nem vagyok hajlandó megnézni). „Doktorminiszterelnökúr” beszédét fogom meghallgatni egyedül, azt is behunyt szemmel, mert közben a kamerák az Európai Parlament képviselőit pásztázzák majd, és miután mindegyik úgy néz ki, mintha ugyanarra az ízfokozóra lenne allergiás – amit nyomnak is a helyi büfében -, a látvány tolerálhatatlan lesz.

Ráadásul a szerkesztő azt mondta, hogy elege van az ideológiai cikkekből, ténycikket írjak és még arra is célozgatott (durva hely a kormánypárti sajtó), hogy el kellene olvasnom azt, amiről írok. Ez alapvetően ellenkezik a modern újságírás gyakorlatával, valamint a modern politika módszertanával is, hiszen a jelentés névadója sem tud semmit arról az országról, amit elítél.

Sokféle olvasata van annak a látványos kudarcnak, amit Európa-projektnek hívnak. Felsorolok néhányat. Például nem értjük egymást. Hazudtunk egymásnak és magunknak. Mi európainak gondoljuk magunkat, pedig nem vagyunk azok. És nem is akarunk azok lenni. Különösen azért, mert Európa többet változott az elmúlt húsz évben, mint az azt megelőző százban. Nem is ehhez az Unióhoz csatlakoztunk. Mi még az illiberális és kereszténydemokrata Unióhoz csatlakoztunk és nem a liberálishoz. Szívesen meghallgattam volna Horn Gyula kendőzetlen véleményét például azokról a liberális értékekről, amit most számon kérnek rajtunk. Még az eredeti szocik sem ehhez a marhasághoz csatlakoztak, amibe most bele vagyunk keveredve és amelyik nem ereszt.

Szerintem – és ez érett tudományos véleményem – az Európa-projekt kudarca Európa etnikai sokszínűségében és alapvető kulturális különbségeiben keresendő. Az utolsó, hosszú távon sikeres európai szövetség a Szent Szövetség volt, amelyet tulajdonképpen konzervatív rendszerek konzervatív uralkodói kötöttek egymással. Nem voltak értékproblémáik, csak érdekproblémáik.

Az EU indulása a szerencsés történelmi helyzetnek köszönhetően (ami egy tragikus történelmi helyzet, a második világháború következménye volt) az érdekek és az értékek szinte teljes azonossága idején következett be; megalkotói felismerték, hogy az európai ügyek korábbi intézési módjai bizonyosan katasztrófához vezetnek, tehát korlátozni kell érdekérvényesítésüket és minden módon tekintettel kell lenniük egymás érdekeire, tehát egyfajta nemzeti önkorlátozásra van szükség. Főleg a németeknél. De Európa egykori nagy nemzeteit is azonnal korlátozta a történelem: közepes, ha nem kicsi hatalmakká váltak néhány év, egy-két évtized alatt. Az EU eközben az érdekek rejtett érvényesítésének kifinomult rendszerévé vált, legendás bürokráciája és korruptsága illeszkedett az európai hagyományrendszerbe. Nem volt új a nap alatt: Magyarország és társainak belépése inkább tűnt a Monarchia felélesztésének az előnyökre koncentrálva, mint egy birodalomhoz történő önkéntes csatlakozásnak.

Azonban a birodalmat közben megpuccsolták, pontosabban elitjét kicserélték, és a konzervatív ideológiát, amely az európai politikai elitet, még a szociáldemokratákat is jellemezte, hirtelen a teljesen posztmodern, szélsőliberális gondolkodásmód és értékszemlélet váltotta fel. A gazdasági érdekérvényesítésre kitalált mechanizmusok hirtelen ideológiai küzdelmek terepei lettek, a gazdasági tárgyalások helyébe ideológiai megbeszélések kerültek. Ez így alakult nyugaton a nemzeti parlamentekben is, de ott fékezte a folyamatot az, hogy a választópolgárok közvetlen hatással lehettek azokra a politikai erőkre, amelyek túlságosan előreszaladtak. A jogkiterjesztési lehetőségeket jogkiterjesztési kötelezettségek váltották fel. Az EU már nem képes ellátni rendesen a gazdasági feladatait, ezért marad az igazi pótcselekvés, az ideológiai küzdelem.

Egy ideig a prosperáló gazdasági kapcsolatok (eufemizmus a kizsákmányolásra) még megvédték a közép-európai országokat az ideológiai imperializmustól, de a későn felismert gazdasági túlhatalom elleni védekezés – különösen nálunk – azonnal az ideológiai fegyver erősebb bevezetéséhez vezetett.

Azok az igaz és helyes szándékok, amelyek az EU-t és az EU bővítését megalapozták, már rég halottak. Ez az EU nem jó szándékok és jó célok gyűjteménye, hanem egy bürokráciával felcímkézett káosz, amelyben a látszólag legsikeresebb ideológia, a liberalizmus él és virul. De miután a valóságba nincs túlságosan beágyazva, ez a virulás nem lesz hosszú életű.

A Sargentini-jelentés csak azért fontos, mert végül is pontosan, mondhatni, név szerint meg fogja mutatni, hogy ki a szövetségesünk ebben a küzdelemben és ki az, aki pillanatnyi és látszólagos napi érdekei szerint dönt akkor is, amikor valójában csak szimbolikus tétje van a dolognak. Azok a néppárti politikusok, akik holnap megszavazzák ezt a jelentést, annyira buták, hogy még a saját elemi érdekeiket sem képesek felismerni. Ennyit ér a szövetségük is.

Az az ügyrendi bűvészkedés, amivel pedig el akarják érni, hogy végül mondhassák, kétharmaddal fogadta el az Európai Parlament a jelentést, mérhetetlenül szánalmas. Ez is csak azt mutatja meg, hogy ezek az emberek mennyire a szavak mágiájában élnek és mennyire nem veszik komolyan a saját elveiket. A baj csak az, hogy az a kétharmad nem ez a kétharmad. Akárminek is a kétharmada. Gyanítom, az lesz a vége, hogy miután a jelentést megszavazók száma nagyobb, mint a jelentést megszavazók kétharmada, azt fogják mondani, hogy a jelentést kétharmaddal szavazták meg.

Fotó: Horváth Péter Gyula