Meglehetős szomorúsággal szemlélem az eseményeket. Attól tartok, Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke, Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke, és az unió szétveréséért felelős többi brüsszeli bürokrata nem, hogy az akasztást fogja elkerülni, de még lemondásra sem kényszerül, és így addig folytathatja ámokfutását, amíg (nemzetállami) nyugdíjba nem vonul.

Mindig így szokott lenni. Azok, akik – egy magasabb érdek, úgy értem a multinacionális vállalatok igényei, és/vagy a maguk ideológiai rögeszméi – szerint tönkreteszik világunkat, általában megússzák a

karóba húzást

, és békésen elkoktélozgatnak, elkurvázgatnak életük eseménytelen végéig valami napfényes tengerparton. E szokványos forgatókönyv megvalósulásának lehetőségét most éppen az adja, hogy az európai gondolat még azelőtt kiürült, mielőtt bármivel megtelhetett volna.

Az európaiak nem érzik Európát a magukénak, és ezért nem is érzik az európai haza elárulásának Schulz, Juncker, meg a többi gazember hazaárulását.

Pedig éppen mi, magyarok jól ismerjük ezeket az alakokat. Olyanok ők Európa számára, mint nekünk, magyaroknak Károlyi, Linder és a trianonhoz vezető út többi szorgalmas kikövezője. Csak most nem lesz senki, aki elzavarja ezeket az

elmebetegeket

, és legalább valamit megmentsen abból, amit Európáról álmodtunk. Nem lesz senki, mert Európa azelőtt meghalt, mielőtt igazán lére jöhetett volna. A nemzetek – mint az angolok – inkább sorsára hagyják a bukni látszó projektet, őrült vezetőivel együtt, mintsem, hogy harcoljanak érte. Mindek küzdjenek egy be nem teljesülő ígéretért, egy meg nem valósuló közös hazáért, egy elérhetetlen utópiáért? Akik most vezetik az európai kezdeményezést, azokat nem a közös megoldások keresésének bölcs igyekezete mozgatja, hanem a hatalom borgőzős arroganciája, a sérült lelkek önigazolásának beteges vágya, a bürokratikus elitek jól ismert felelőtlensége motiválja. Lassan mindannyian szedhetjük a sátorfánkat. Vége a kontinensnyi igyekezetnek, befejeződött a nagy nekibuzdulás. Ha ügyesek vagyunk, ha időben lépünk, ha közép-európai partnereink is megértik az idők szavát, akkor valamit megmenthetünk az európai egység eszméjéből. Csinálhatunk valami föderációféleséget itt a Duna mentén. De most már nem ábrándozhatunk. Be kell látnunk, erre is nagyon kevés az esély. Sötét idők jönnek. Európa rövid idő alatt zuhan majd vissza a megosztottságba, nagy országai hamarosan a szuperhatalmak érdekei szerint táncolnak, törpeállamai a nagyhatalmak között lavíroznak. Az Unió felbomlásával pedig még az Unió előtt működött egyensúlyi rendszerek sem segíthetik a kicsik érdekérvényesítését. Tegnap még nem úgy képzeltük el a jövőt, ahogyan ma elképzelni vagyunk kénytelenek. Attól tartok, álmaink helyett rémálmaink fognak valóra válni.

Jó lenne, ha legalább az igazságérzetünket helyre billentené, ha mégis bűnhődni láthatnánk azokat, akik elrabolták gyermekeink és unokáink jövőjét.