Milliárdosok lázadása
Ahogy egyre több hír lát napvilágot Donald Trump készülő kormányáról, úgy válik világossá, hogy a Trump-adminisztráció két csoportból áll majd: tele lesz klasszikus bürokratákkal, hivatásos politikusokkal, azaz olyanokkal, akik tudják, hogyan kell irányítani egy szuperhatalmat, és tele lesz milliárdosokkal, olyanokkal, akik…
És ez az igazán érdekes. Mit is várhat a milliárdos a milliárdosoktól?
Oligarchák kormánya
Mielőtt merész felvetéseimet megfogalmaznám, lássuk a találgatásokat! A pénzügyminiszteri tárcára két esélyes jelölt neve merült föl. Egyikük sem szürke kardigános pénzügyi szakember. Az egyik jelölt Tump kampányának pénzügyi vezetője, Steve Mnuchin tizenhét éven át dolgozott a Goldman Sachsnál, jelenleg pedig a Dune Capital Management beruházási vállalat elnöke. De a posztra egy volt bankár, Amerika egyik legnagyobb bankja, a JPMorgan Chase vezérigazgatója, Jamie Dimon is szívesen pályázna. A belügyminiszteri tárcát –úgy hírlik – a Lucas Oil hatalmas energetikai vállalat társalapítójának, Forrest Lucasnak szánja Trump. A kereskedelmi miniszteri tisztség betöltésének esetében mindenki egyetért abban, hogy az új elnök az üzleti világból nevez majd ki valakit. Az egyik jelölt Trump gazdasági tanácsosa, a milliárdos beruházó, Wilbur Ross. Ugyancsak milliárdos az energiaügyi tárcavezető tisztségére a legnagyobb eséllyel pályázó Harold Hamm, aki egyébként Donald Trump barátjának is mondhatja magát.
Tőkék és tőkések
Mi, itt Közép-Európában nem nagyon kedveljük a milliárdosokat. Nálunk ugyanis évszázados alapelv, rutin és tapasztalat, hogy, akinek van, az jobbára tőlünk lopta. Amerikában azonban másképp áll a helyzet. Ott a milliárdos az „amerikai álom” beteljesítője. A többség annyira mélyen hisz a kapitalizmusban, hogy fel sem merül bennük a kétely: mégiscsak valahogy az ő rovásukra gazdagodtak meg a gazdagok. Illetve felmerül. Csak nem annyira sommás ítéletként, mint mifelénk, hanem jóval árnyaltabb kép formájában. Mi, magyarok persze ebből a sokszínű panorámából keveset látunk, de az Egyesült Államokban számtalan tanulmány, kutatás – meg persze hétköznapi tapasztalat – tesz különbséget a tőke és a tőkés között. Ők úgy látják, hogy míg a tőke – úgy általában is, de különösen a globális, multinacionális tőke – leginkább egy rettenetes alienre, az apokalipszis tetszőlegesen kiválasztott lovasára, esetleg valamiféle életenergia után kajtató zombira hasonlít, addig maga a tőkés elsősorban sikeres önmegvalósító, példás polgár, kiváló ember. A különbségtétel mögött pedig az a meggyőződés áll, hogy míg a tőkét kizárólag a profit irányítja, addig a tőkést sokszor emberi célok, vágyak, indulatok vezérlik.
Tulajdon és felelősség
A modern nagytőkének a szó szoros értelmében nincs is tulajdonosa. Befektetési alapok kezében van, nyugdíjbiztosítók, alapkezelők, és más hasonló turpisságok a végső tulajdonosok, részvényeikhez nem fűződik tulajdonosi tudat, papírjaik gyorsan cserélnek gazdát a tőzsdén, s így irányításuk olyan menedzsment kezében van, amelyiknek egyetlen felelőssége az, hogy a vállalat papírjai minél jobban forogjanak a piacon. Hogy azoknak a döntéseknek, amiket ennek érdekében hoznak, milyen következményei vannak, az nem rájuk tartozik. Nem azért fizetik őket, hogy emberi, közösségi, nemzeti szempontokat mérlegeljenek. A tőkés másképp működik. Akkor is, ha cége formálisan részvénytársaság, s ő csak többségi tulajdonos, mégiscsak tulajdonos. Szívét, lelkét, mint apportot vitte a vállalatba. A tőkés nem pusztán pénzt akar, nem pusztán profitot hajszol, de elsősorban társadalmi megbecsülést keres. S pénze ennek mérőeszköze. Így aztán ő – ha nem is minden esetben, de mégis – visel felelősséget vállalatáért. Egyszerűen nem teheti meg, hogy a profit érdekében figyelmen kívül hagyja a közösség elvárásait, a helyi vagy nemzeti szempontokat, vagy úgy általában az emberiesség szabályait. Bár Marx azt állította, hogy a tőkének nincs nemzetisége, azért tegyük hozzá, a tőkésnek nagyon is van.
A középosztály reménye
S, ha hajlandóak vagyunk észrevenni ezt a különbséget, akkor azt is láthatjuk, hogy a Trump-kampányban hangoztatott ígéretek szoros összhangban állnak a milliárdosok készülő kormányával. Az üzletember elnökként csökkentené a társasági adót és a legtöbbet keresők személyi jövedelemadóját, ugyanakkor a kampányban gyakran felvetette a gazdagokra kivetendő adó ötletét is. Úgy tűnik, szeretné a milliárdos kompánia legálisan hazavinni a pénzét. És, ha hazavitte, akár adna is belőle a köznek. Sok helyi vállalkozót érinthet az az ígérete, amely szerint az egész országra kiterjedő infrastruktúra-fejlesztésbe kezd, ha elnök lesz. És, ami mindezeknél is fontosabb: azt ígéri, hogy visszahozza az Egyesült Államokba a korábban a harmadik világba, illetve, hogy a PC-generáció is értse, a feltörekvő gazdaságokba kiszervezett munkahelyeket. Harmincöt százalékos különadóval sújtaná azokat az amerikai cégeket, amelyek külföldi gyárakat létesítenek. Ami azért érdekes, mert amúgy harmincöt százalék az az adóplafon, amivel a társaságok terhelhetők. A külföldön termelő, de Amerikában bejegyzett multinacionális vállalatok tehát dupla adót, összesen hetven százalék körüli összeget fizetnének az államkasszába. Trump és a rá szavazó fehér középosztály világosan látja: Amerikát a globális tőke tette tönkre, s most a nemzeti tőkések próbálják meg feltámasztani. És, ha sikerük lesz, az a globális tőke zabolátlan szabadságának végét is jelenti majd.
