Torzszülöttek lázadása

A Transindex szerint „a Pride nemcsak a szexuális kisebbségekről szól, hanem minden marginalizált közösségről, minden kicsúfolt egyénről”. Ám legyen! Bár nehéz megérteni, miért lesz jó egy marginalizált kisebbségnek, ha melegnek is (!) tartják! Miért lesz jobb egy hmmm… A vakok marginalizált közösségnek számítanak? Szóval mitől lesz jobb a vakoknak, ha felvonulnak a Pride-on? Na, hülyeség! Nekik pont jó lesz. Nem látják, mi veszi körül őket…

De nagyon belekeveredtem ebbe az emberjogi prideizmusba! Nem is erről akartam írni, hanem a kicsúfolt egyénekről! Mert ők adják a lelkét korunk egész vehemens elhülyülésének. (Na, meg a konkrét hülyék, de róluk majd máskor…)

Érték és értéktagadás

Szóval, lássuk csak, kik is ezek a marginalizált közösségek, kicsúfolt egyének? Nyilván olyasvalakik, akik eltérnek az átlagtól, valamilyen módon kilógnak a többségi mércék alól. De sajnos ez így önmagában kevés, mert a perifériára szorítottak szinte kivétel nélkül olyasvalakik, akik nemcsak az átlagostól, de az ideálistól is eltérnek. Torzszülöttek. Olyasvalakik, akikre a többség szánalommal, esetleg megvetéssel, netalán félelemmel tekint. De mindenképpen szánalommal és nem ájult tisztelettel, esetleg sárga irigységgel. Valamiképpen az emberi létezés, az aktuális ideálok tagadói ők, éppen ellentettjei annak, amit szépnek, jónak, helyesnek, derekasnak, előnyösnek, helyénvalónak gondolunk. Rútak, eltorzult testűek, hiányosak, betegek, idióták, vagy csak egyszerűen ostobák, gonoszak, perverz vágyak gyötrik őket… és így tovább. Bármilyen eszményünkre tekintünk, tudunk jelzőt, ami azzal ellentétben áll, s így tudjuk azt is, aki emennek felel meg, az eszményünket szükségszerűen tagadja.

S mivel társadalmunk tulajdonképpen másból sem áll, csak eszményekből, s az ideák felé törő igyekezetből, az ilyen tagadók társadalmunkat veszélyeztetik.

Persze magukban nem. Senkit nem zavar, ha Pirike vénlány marad. Pirikét szeretik barátai, elismerik főnökei és kedvelik munkatársai. De azért bizonyos fokig mindig kívülálló lesz. Normális anyának eszébe sem jut Pirikét példának állítani lánya elé, vagy Pirike életét jónak, boldognak, teljesnek tartani. S ezt a maga mikrokommunikációjában kifejezésre is juttatja. Gúnyos megjegyzésekkel, lekezelő gesztusokkal jelzi környezetének, mit is gondol Pirikéről. Hasonlóan jár el a melegekkel, nyomorékokkal, és mindenféle egyéb torzszülöttel kapcsolatban. S mindenki, aki így cselekszik, hozzájárul ahhoz, hogy társadalmunk értékvilága fennmaradjon, ideáljai nemzedékről nemzedékre öröklődve követhető életstratégiákat, identitásokat adjanak minden (normális) tagjának.

Hatás és ellenhatás

Megesik azonban, hogy a deviancia annyira elhatalmasodik, hogy a rendpárti normalitás a legszörnyűbb diktatúrákat is eltűri, remélve, hogy megfékezheti az abnormáliák tombolását, ha feladja értékeinek egyik vagy másik részét. A nácik tulajdonképpen egy szépségideált állítottak eszméik középpontjába, egy fenotípus – szőke, kék szemű, atletikus termetű – alapján következtettek lényegi tulajdonságokra, s ítélték meg, ki magasabb-, s ki alacsonyabb rendű. Szorgalmasan meg is semmisítetek mindent és mindenkit, aki nem felelt meg eszményeiknek. De a kommunista diktatúrákról is elmondták ezerszer, hogy ultrabaloldali jelszavaik – és persze ugyancsak buzgó népirtásaik – ellenére a leglaposabb nyárspolgáriság értékvilágát képviselték. És ilyesmit a békésebb autokráciák is tudnak. A tekintélyelv sokszor éppen a klasszikus értékekből merít, és még többször azok védelmében lép föl.

Hogy világos legyek: nem egyszer éppen az legitimálja az autokratát, hogy tőle várja népe az élhető értékvilág fenntartását, stabilitását.

Persze ahhoz, hogy efféle megváltásra vágyakozzon az állandóságot óhajtó normalitás, erős, nagyon erős abnormális presszió kell. Mondjuk, olyan erős, mint manapság…

Visszautasítjuk az emberkísérleteket

Miközben mindközönségesen tudjuk, hogy „a kevesebb joga az élethez az, hogy különb. A kisebbség jogosítványa, ha elit tud lenni”. Németh László által megfogalmazott nyilvánvaló igazságból pedig az is következik, hogy a „marginalizált közösségek” léte semmiféle magasabb értelemmel nem indokolható. Nem kell lenniük. Nem kell lenniük szingliknek, melegeknek, down kóros idiótáknak, nem kell létezniük emberevőknek, vallásos fundamentalistáknak, harcos állatvédőknek… Persze az sem volna indokolható, ha megsemmisítésükre törnénk, mint ahogyan a felszámolásukat több totális rendszer megkísérelte. Vannak, s létük megkérdőjelezése éppen olyan beteg társadalommérnökösködés, mint amilyen perverz idiotizmus azt képzelni, hogy marginális értékvilágukat – a tudomásulvételen túl is – ráerőltethetik a józan többségre.

Képzeljük csak el, hogy Quasimodo ahelyett, hogy kiállna a normalitás értékei mellett, olyan ötlettel mászna le a Notre-Dame tornyából, hogy ezentúl tekintsük őt szépségideálnak.

A regény felemelő voltát éppen az adja, hogy a szörnyszülött, dacára annak, hogy ő nem részese, kiáll a normalitás értékei mellett: a szépség, a jóság, az igazság bajnoka… Illetve, mint az köztudott, a bolondok pápájának választásán a grimasz-versenyt elképesztő sikerrel megnyeri, s így ő lesz a bolondok pápája. Díszhelyen is cipelik XV. századi Párizs prideján. S bár kissé ütődött, annyira nem hülye, hogy ebből bármiféle elhamarkodott következtetésre jusson azzal kapcsolatban, hol van az ő helye a társadalomban. A bolondpápaság csak egy szelep, alkalom arra, hogy kilessünk az értékekkel körülbástyázott civilizált világ falai mögül. Nem felforgatás, ellenkezőleg, inkább megerősítés.

A torzszülöttek lázadása azonban értékvilágunkat, s ezen keresztül társadalmunkat veszélyezteti.

És az nem kétes kimenetelű társadalommérnökösködés, hanem józan belátás, ha visszautasítjuk az emberkísérleteket, s ennek megfelelően a bolondokat bezárjuk a diliházba, a marginális közösségeket, a furcsa testi, lelki, szellemi gnómokat pedig a helyükre parancsoljuk.