Őcsényi derék emberek
Szemben azzal az ultraliberális, vadkapitalista nézettel, amely szerint a vállalkozó a maga pénzén, a maga kockázatára működtetett vállalkozással, vállalkozásban azt csinál, amit akar, a normális szemlélet az, hogy nem. Nem csinál azt, amit akar. Felelősséggel tartozik tetteiért, s felelőssége elsősorban a maga környezetében mutatkozik meg, ott, ahol él, ahol lakik, ahol vállalkozása működik. Például Őcsényben.
A kapitalizmus hajnalán, de még javában a feudális, rendies társadalmak korában a vállalkozáshoz külön engedély kellett. Többnyire királyi engedély, de olykor elég volt hozzá a helyi közösség képviselőjének, elöljárójának, urának hozzájárulása is. S az engedélyezés folyamatának legfőbb kérdése nem is az volt, hogy a kezdeményezés zavarja-e a hagyományosan működő kereskedelmet, céhesipart, paraszti termelést, sokkal inkább az, hogy a közösen birtokolt erőforrásokból, mit és milyen módon kíván hasznosítani a vállalkozás, s a hasznosítást követően mit és hogyan kíván visszajuttatni a közösségnek. (Többnyire ennek képviseletében a királynak.) Bár a közösen birtokolt erőforrásokat nyilván másképpen határozták meg, oda értették mindazt, amit mi most oda tartozónak tekintünk – a föld termőképességétől a komparatív előnyökön keresztül egészen az emberi boldogságig (mint a humánerőforrás minőségét erősen befolyásoló tényezőt) – igen sok mindent.
Kikényszerített felelősség
A modern kapitalizmus persze már kibújt e felelősség alól, és gátlás nélkül hárítja a környezetre, s ezen keresztül a közösségre, vagy közvetlenül a közösségre mindazokat az emberi és anyagi költségeket, amelyeket neki kellene viselni. Ám azért jó látni azt, hogy éles helyzetben a közösség ki tudja kényszeríteni azt a felelősséget a vállalkozóból. Senki nem hozhat létre zagytározót a közösség hozzájárulása nélkül, nem építhet szeméttelepet a helybéliek engedélye nélkül, nem tárolhat birtokán veszélyes hulladékot a környezet kontrollját megkerülve, de tulajdonképpen semmit nem tehet, amihez a lakosság, amelyet tette közvetlenül érintene, ne járulna hozzá ahhoz. Ha mégis megteszi, ha azt képzeli, hogy ő, mint vállalkozó, a maga pénzén, a maga kockázatára működtetett vállalkozással, vállalkozásban azt csinál, amit akar, nos, akkor számolnia kell a következményekkel. Az ilyen vállalkozókat a normális közösség erőteljesen és hathatósan megrendszabályozza.
Mint az őcsényi derék emberek.
Függetlenül egyébként attól, hogy ki mit gondol a migránsüdültetésről.
Helyes és jogos
Más kérdés, hogy a jog mit és hogyan szabályoz. A rendszerváltást követően Magyarországon kialakult jogrend nyilvánvaló okokból a kapitalista vállalkozókat részesítette előnyben, s gyakorlatilag olyan helyzetet teremtett, amelyben a jog nem az emberek, hanem a vállalkozók oldalán áll. Ha a miniszterelnök – mert persze az egész őcsényi konfliktust az ő szavai teszik pikánssá – úgy gondolja
: „Nagyon helyes, hogy határozottan, hangosan és érthetően fejezték ki a véleményüket”,
akkor e véleménykifejezésnek megteremthetné a jogi feltételeit is. Úgyis annyi jogonkívüliség keveredik a migránskérdésbe. Miközben Magyarország példásan betartja a hazai és európai jogszabályokat, s így nem engedi illegális határátlépők szabad közlekedését, azonközben Európa egyes vezetői azt követelik, hogy ne tegye. Átkozzák a határkerítést, megkérdőjelezik az – amúgy kötelező – határvédelmet, s mindenestül valamiféle jogon kívüli álláspontra helyezkednek a migráció kérdésében.
Kétségtelen, hogy az őcsényiek sem jártak el jogszerűen.
Kétségtelen, hogy olyan helyzetbe hozott bennünket a változó világ, amelyben új szabályozásra lehet szükség. Jó lenne például, ha az őcsényi kezdeményezés a jogalkotás irányába mutatna, s nem pusztán az erkölcs, de a törvény is kimondaná: a vállalkozó felelős a közösségnek, amelyből erejét meríti, amelynek erőforrásait – területét, termőerejét, emberei, vagy akár tudományos, technikai teljesítményét – használja.
