Valaki szólhatna nekik, hogy a szex sokkal jobb

Bizonyára emlékszik rá a Kedves Olvasó, hogy volt egy „Jó reggelt Vietnam!” című, erősen giccses liberális film, amelyben egyetlen értékelhető poén volt, amikor is a főszereplő katona azt mondja egy felettesének (körülbelül), hogy nem látott még embert, akinek ennyire szüksége lett volna egy jó dugásra.

A hatvanas-hetvenes évek kedvelt toposza volt, hogy az idősebb generációk azért hülyék, mert nem dugnak eleget. A szép emlékű szexuális forradalom is ezért tört ki, de sajnos meg kell állapítanunk, hogy hiába szexeltünk eleget a nyolcvanas-kilencvenes években, a lakosság általános szellemi színvonala nem javult. Talán csak azt lehet tudományosan megerősíteni, hogy aki hülye, az csak még elviselhetetlenebb lesz attól, ha nem jön neki össze rendszeresen.

Ennek fényében különösen kellemetlen, hogy a mai fiatalok kevesebbet szexelnek, mint a nagyszüleik, szüleik generációi.

Hát a feszültség látszik is rajtuk.

1968 nagy felfedezése, hogy azóta minden generáció ki meri mondani, hogy okosabb, mint a szülei, és megpróbálja átrendezni a huszadik életéve körüli késztetéseinek és világfelfogásának megfelelően a helyet, ahol él. Hiszen nyilvánvaló, hogy a Tinderhasználat magasabb rendű tevékenység, mint a hónapokig tartó dugáselőkészítő kézírásos levelezés. Micsoda idő és erőforrás pazarlás az, hogy az úrnak el kell fáradnia a hölgyhöz, hogy rávegye mindenfélére, amikor helyette sokféle módon, online is lehet.

Megfigyeltem, hogy azok a posztok nem váltanak ki különösebb közérdeklődést, amiben szerepel az „ijesztő” kifejezés, de most sem tudom megspórolni, ugyanis a szombati tüntetés résztvevőinek arckifejezésére nincs jobb szó.

Ijesztően feszültnek és kielégítetlennek tűntek.

Elgondolkoznunk azon, a mindennapi élet pszichopatológiája alapján, hogy mi hiányzik ezeknek az embereknek, és miért nem képesek pontosan megérteni, hogy mi is a világfájdalmuk oka.

Ma Magyarországon a mindennapi életben csak az anyagi helyzete korlátozza az ember szabadságát, igaz az nagyon. Mint a világ feltalálása óta a felső egy ezreléken kívül mindig, mindenkit. Szólásszabadság van a rendszerváltás óta, magánemberként, meg a neten az ember azt mond, amit akar. Persze vannak ésszerű korlátok, ha lehülyézed a főnöködet, az azt zokon veszi. Ilyen az ember. Kevés főnök teszi túl magát azon, ha elküldik a fenébe. A multinál is így van. Ott szidhatod a kormányt, viszont nem tehetsz pikírt megjegyzést az érzékenyítő tréningre.

Miért is érzi mégis ennyi ember elnyomott megnyomorított rabnak magát?

Azért, mert ezek tényleg mind elnyomott, megnyomorított rabok – szegények. Tényleg így érzik. Ez nekik érzelmi valóság. Ez egy pszichológiai típus, amit a posztmodern technikai civilizáció hozott létre, és nevelget azért, hogy legyen aki eltartja a virtuális valóságot. Persze mindig voltak ifjú Wertherek, de azok legalább egy konkrét nő miatt voltak pocsékul. A ma ifjai nem a szerelmet, a családot, a gyerekeket tekintik életcéljuknak, hanem önmaguk megvalósítását. Ez formálisan is lehetetlen vállalkozás, mert alapvetően emberen túli célokat feltételez. Annak a csalásnak az áldozatai ők, amely tagadja az átlagemberség létezését, és mindenkinek egyedi, különös, kiemelkedő sorsot ígér. Ez nem csak lehetetlen, hanem abban is hazugság, hogy jó ilyen sorsot megélni.

Az átlagemberek inkább boldogok, mint azok, akik kiemelkednek a tömegből, de ezt igyekszik mindkét csoport titkolni maga elől.

Átlagék azért, mert az átlagboldogság nem euforikus, csupán annyi, amennyit az emberi lét reálisan ígérhet. És még ehhez is szerencse és viszonylag sok munka kell. De ez legalább lehetséges, míg a nagy sikeres önmegvalósítás szinte sohasem.

A posztmodern városi élet sokak számára kínálja a boldogtalanság bizonyosságát. Azoknak, akik azt hiszik valami különleges, frenetikus, addig soha nem tapasztalt létforma vár rájuk, amelyben az MKKP által megígért örök élet örök fiatalsága várja őket a fizikán és realitáson túli szabadság végtelen érzésével. Aztán a fasiszta valóság mindig orrba csapja őket. Mert a legújabb liberális definíciók alapján már a valóság is fasiszta. Ugyanis a mindennapi élet dolgai Liberisztánban is pont olyanok, mint Orbanisztánban. Csikar a has, lyukad a fog, kopik az ízület, van másnaposság és klamídia, továbbá a többi ember iszonyúan idegesítő tud lenni. Kevesen találják meg a lelki társukat, és azokról is kiderül általában, hogy csupán csak egy másik jól álcázott elmebeteg megint.

Ezeket az embereket mi, normálisok és többé-kevésbé boldog emberek, bizony elnyomjuk. Már a létünkkel, hiszen a korlátokat elfogadva érezzük elfogadhatóan jól magunkat, ami az ő liberális krédójuk szerint eleve lehetetlen. „Politikai tevékenységük” is ezen a gondolkodásmódon belül értelmezendő. Őket nem Orbán Viktor nyomja el, hanem Orbán Viktor puszta léte, létezésének tudata zárja őket kalitkába. Orbán egy anomália az ő világukban, mint ahogy anomália mindenki, aki rá szavaz. Anomália a Békemenet és az, hogy nem vonulnak be az EU csapatai felszabadítani őket a nyolc vagy harminc éve tartó elnyomásból.

Amióta tudnak Orbán létezéséről, azóta el vannak nyomva.

Persze, hiszen többet foglalkoznak az Orbánnal az életükben, mint a férjükkel-feleségükkel, a gyerekeikkel, a teljes magánéletükkel. Ezek Orbánnal élnek (igaz egyoldalú) párkapcsolatban. A fiatalabbja meg az anyját, meg az apját utálja benne, aki rászoktatta a bilire, megtörve ezzel mindörökre az önmegvalósítási késztetéseit. Azt hiszik, Orbán korlátozza őket, nem a valóság és a saját tehetetlenségük.

Ezek számára a kompetens és sikeres, illetve rocksztárhoz illő mennyiségű rajongóval rendelkező Orbán minden, ami ők nem lehetnek. Miután a liberalizmus megígérte nekik, hogy mindegyikük lehet olyannyira omnipotens, mint amilyennek Orbánt képzelik, a saját kiáltó sikertelenségüket és boldogtalanságukat gyűlölik benne. Az elégedett, győztes Orbán látványától meg egyenesen rohamot kapnak.

Múlt szombaton a saját szerencsétlensége ellen tüntetett, és most szombaton is saját szerencsétlensége ellen tüntet majd sok-sok ember.

Valaki szólhatna nekik, hogy a szex sokkal jobb.