A Jobbik is megújul
A második legnagyobb magyarországi politikai pártról az elmúlt négy évben egyértelműen kiderült, hogy intakt politikai erőnek nehezen minősíthető.
Állítólag legtehetségesebb politikusa, Vona Gábor vezette szinte megalakulása óta, de akár egy, hozzá hasonlóan átütő politikust sem sikerült a pártnak kitermelnie. Az átütő szó itt persze a gipszkartonra és nem a minőségi vasbetonra vonatkozik. Sikertörténetként indult, de már a 2014-es választáson is a megtorpanás jeleit mutatta az a szélsőjobb, amelynek reális politikai kezdeményezéseit felidézni az sem képes, akinek foglalkozása a magyar politikai élet követése. A Jobbik néppártosodása azért vezetett a párt stagnálásához, mert ezt a folyamatot inkább tag- és szavazócserének szokták nevezni, ami jobban megragadta volna a dolog lényegét.
És ebben az esetben a párt vezetői, szimpatizánsai és Török Gábor nem lepődtek volna meg annyira a választások eredményén.
Sem ideológiai, sem érték egységet nem lehet felfedezni abban a szavazói koalícióban, amely a Jobbik jelenlegi politikája mögött összejött, viszont köszönet illeti őket azért, hogy megerősítették a centrális erőteret. Attól ugyanis, hogy ők összeértek Gyurcsány Ferenc hátuljával, azért még mindig ugyanazok vannak a Fidesz jobb és bal oldalán egyszerre, csak összekeveredve, mint a tüntetéseken, amelyeken maguk a tüntetők sem érzik jól magukat egymás társaságában. Talán éppen pont ezért.
Nincs szomorúbb és viccesebb annál, amikor egy vezér nélküli politikai párt vezetőválasztásának nincs igazi tétje.
A jobbikológia - még gyermekcipőben járó - tudománya szerint az lesz a Jobbik elnöke, aki Török Gábor szerint nem lesz. De Török Gábort ebben az ügyben már meg sem kérdezték, mert nem is érdekes az egész. Mi is csak azért írunk róla, mert beleolvastunk a Jobbik oldalába és döbbenten állapítottuk meg, hogy a Jobbik kommunikációja szerint Magyarországon minden miattuk történik vagy nem történik. Azt készséggel elismerjük, hogy a saját tisztújításuk miattuk történik, ezért erről az egy dologról meg is emlékezünk. A baj az, hogy még Gyurcsány Ferenc vagy Szél Bernadett politikai nézeteit is fel tudom mondani fejből, de a Jobbik elnökaspiránsainak ez irányú elképzeléseiről csak annyi tudásom van, hogy szerintük Orbán nagyon rosszul csinálja.
És felszállt a füst! Fekete és köhögtető, de Sneider Tamás lett a Jobbik új elnöke.
Nem tudom felidézni az arcát. De az biztos, hogy folytatódik a néppártosodás. Megnyugtató, hogy a Fidesznek még akár 300 000 fős tartaléka is lehet a 2018-as Jobbik szavazók között. Sneider állítólag az egyik legékesebb példája annak, hogy az öltöny és a haj mennyire konszolidál. Izgatottan várom az alelnököt és az elnökségi tagokat, ugyanis ők bizonyára érdekesen, tanulságosan cizellálják és gazdagítják azt a politikai tőkét, amit az elnök megtestesít. Valljuk meg Toroczkaiban reménykedtünk. Ő is hasonlóan gazdag múltú figura, de őt legalább fel tudja idézni az ember. Az egész történet egyre inkább azt a forgatókönyvet erősíti meg, hogy a Jobbiknak nincs önálló létezése jelenlegi formájában, már teljesen Vona és társai részvénytársaságaként kell értelmezni.
A radikálisoktól keményebb harcot vártunk volna a radikalizmus megőrzéséért.
De hát innen mindenki úgy megy majd haza, hogy tudja, jelentős eséllyel jön majd létre egy talán életképesnek és a parlamenti küszöb elérésére is esélyes igazi nemzeti radikális mozgalom, mert az eredeti Jobbik sok árvát hagyott maga után, főleg a vidéki Magyarországon. Toroczkai nem szenvedett nagy arányú vereséget, így talán kerülhetnek emberei bizonyos posztokra, de az esemény csendessége egyúttal a belenyugvás csendje is. A szavazók számára ez a változás azt jelenti, hogy egy kevésbé karizmatikus és sármos jobbikossal kell beérniük, akinek nehezen összeegyeztethető oldalsasszékat kell összehangolnia. A Jobbik ebben a ciklusban is csak hangerővel kezdte pótolni a mondanivaló hiányát. Senki se számítson semmi újra.
