Kulturális forradalom a Csendes-óceán két partján
Megható közleményt tett közzé a Fan Bingbing kínai illetőségű nemzetközi filmsztár, számtalan blockbuster távol-keleti piacra koncentráló mellékszereplője. Nyilvános önkritikát gyakorolt a legszebb kínai kommunista hagyományok jegyében, és ezzel tökéletesen beleillik abban a nyomtávba, amit a bűnbánó hollywoodi sztárok közleményei vájtak ki az elmúlt években. A kínai kulturális forradalom embertelensége és a kaliforniai liberális elit embertelensége közötti párhuzamok szembeötlőek.
„Félelmet és aggodalmat érzek az általam elkövetett hibák miatt. Cserben hagytam az országomat, a közösségem elvárásait, és visszaéltem a rajongóim szeretetével. Kérlek, fogadjátok el őszinte bocsánatkérésemet. Könyörgöm mindenki megbocsátásáért."
Bingbing nem szexuális zaklató, hanem szimpla adócsaló, de ember legyen, aki meg tudja különböztetni a Kínai Kommunista Párt kommunikációs szakértőinek (haha!) elmeszüleményét azoktól az amerikai ügyvédek és kommunikációs szakemberek által előállított bocsánatkérésektől, amelyet harminc-negyven évvel ezelőtti állítólagos szexuális zaklatások sötétlelkű elkövetői szoktak kiadni. Ki tudja, miért, úgyis feministák gúnykacajainak aláfestésével fogják őket kiherélni. Amúgy a sztáron valami 70 millió dollárnyi be nem fizetett adót keresnek a kínai kommunisták, hacsak valamelyik túlképzett újságíró el nem írt néhány nullát.
„Nem akartam senkinek fájdalmat okozni. Akkoriban nagyon helytelen módon éltem, és csak szexuális tárgyként gondoltam azokra a nőkre, akik esténként feljöttek a lakásomra bulizni. Már kamasz koromban is csak a lányokon járt az eszem és semmi figyelmet nem fordítottam a meleg és a transzszexuális kortársaimra. Valamint azokra a lányokra, akikből később feminista lett. Belátom, hogy ez komoly hiba volt, hiszen, ha barátkozom, ma velük együtt üldözhetek valakit, aki bármikor, bárhol úgy mert létezni, hogy az egy nőnek nem tetszett.”
Kína kemény hely, de a párhuzam a #metoo mozgalom és a kínai kulturális forradalom tematikája között egyáltalán nem erőltetett. Az önkritika-gyakorlatok között a legelmélyültebb szövegelemzés se képes kimutatni bármi eltérést.
A kulturális forradalom is kampányokból állt.
Kiválasztottak társadalmi csoportokat és rájuk uszították a vörös gárdistákat, és persze résen voltak a minden társadalomban jelentős számban fellelhető akcionista elmebetegeket. Miután mindenki tudta, hogy egy jól sikerült lincselés megszervezésére karriert lehet alapozni, az összes karrierista ott tolongott az első sorokban, hogy látsszon, amint hitet tesz a forradalom és Mao elvtárs mellett.
A sztálinizmusnak és a kulturális forradalomnak is jellegzetessége volt, hogy nem elégséges a teljes hasonulás. Helyesen kellett hasonulni, és akkor is feláldozható maradtál, ha a mozgalom vagy a kampány érdeke úgy kívánta. Lehetett helytelenül szeretni Mao elvtársat, lehetett nem elég elkötelezetten gyűlölni az osztályellenséget.
A lényeg mindig a kiszolgáltatottság.
Hogy sosem tudod, mikor válsz célpontjává, sosem tudod, hogy amit most csinálsz, abból később nem lesz bűn.
- Nem fizettél be elég adót.
- Túl sokat fizettél be, kiszolgálod a gazdasági nacionalizmust.
- Eltűrted a cégednél, hogy szexuális zaklatások legyenek.
- Szeparáltad a nőket és a férfiakat.
- Nincs elég nő a vezetésben.
- Hagytad, hogy elnőiesedjen a céged, mert nekik kevesebbet fizethetsz.
- Olyan feladatokat adsz a nőknek, amelyeket azok nehezen tudnak megoldani.
- Olyan feladatokat adsz a nőknek, amikben nincs kihívás.
- Megkülönbözteted a férfia és a női munkavállalóidat szükségleteik szerint.
- Nem biztosítasz szoptatószobát és szülési szabadságot.
De elég annyi is, hogy nem azonos névmást használsz az emberekre, vagy nem találod ki egy ember gondolatát, hogy ma reggel minek érzi magát felkelés után.
Minden rendszerre jellemző az ellenségkeresés, a kínai kommunistáknak régebben a magántulajdonnal rendelkezők mentek az agyukra, most a kegyeiktől függetlenedett gazdagok.
Az óceán másik partján élő liberálisoknak meg mindenki ellenség, akik nem ők.
Kötelező önkritika, folyamatos alkalmazkodás az ideológia fejlődéséhez, a kívülállás lehetőségének kizárása, és persze az, hogy senki sincs védve, mindenki bármikor lehet bűnös.
A kínai kommunistáknál gyakorlat, hogy időről időre megmutatják a kínaiaknak, hogy ki az úr a háznál. Az elmúlt hetven évben nyugaton és az elmúlt harminc évben Közép-Európában egyszerűen nem volt szokás a keménykedés, lehet mondani, hogy szünetelt az embervadászat, a példastatuálás. Még a terror brigádok és maffia vezetőivel sem bántak érdemük szerint. Béke volt. Társadalmi béke.
A Dreyfus-ügy óta Európában – eltekintve a szovjet gyarmatvilágtól – nem láttunk olyan cáfolhatatlan bizonyítékot nélkülöző kampányokat, amelyek ma mindennaposak az Egyesült Államokban és mindennaposak a Kínai Népköztársaságban.
A sajtó persze mindig kapható volt egy kis hecckampányra, főleg a politika inspirációjára, de ezek mindig egyedi ügyek voltak, szinte sohasem kampányok, amelyeknek vége nem megjósolható.
A kínaiak egy konszolidált diktatúrában próbálnak egyensúlyt tartani, az elszabaduló emberi gyarlóságok, a hagyományaik és a kommunista ideológia között. Próbálják a diktatúrájukat konszolidáltnak megtartani.
Mi viszont még a kulturális forradalom előtt vagyunk. A rombolás csak most kezdődik.
Elhajlók, született deviánsok, elnyomók tömegeinek kell felkészülniük a kötelező megjavulásra, az önkritikus nyilatkozatokra és arra, hogy aki nem lesz elég lelkes, az lesz a következő célpont.
