Kőfaragók és balett-táncosok
A jobboldali sajtóban elkezdődött az az örvendetes folyamat, hogy akár egy lap keretein belül le is lehet folytatni olyan vitákat, amelyek jobb-bal kontextusban értelmezhetetlenek, viszont alapvetően szükségesek ahhoz, hogy ellenséges behatás nélkül alakíthassuk ki a saját kereteinket vagy világossá tegyük bizonyos szakmai döntések hátterét. Az különösen tanulságos, hogy egy ilyen diskurzus a Magyar Állami Operaház balettkara és a Táncművészeti Egyetem kontextusában robbant ki. Mint kőfaragó, nyugodtan kijelenthetem, hogy az össznemzeti hozzánemértés tekintetében a balett esetében állunk a legjobban, így boldogan és tényektől nem befolyásolva alakíthatunk ki indulatvezérelt véleményt a kérdésről.
A történet nagy tanulsága, hogy végre észre kellene vennünk: a sajtó a problémák feltárására és megbeszélésére is való. Attól, hogy valakiről, valakikről, egy művészeti intézményről a jobboldali vagy a független sajtóban megjelenik egy kritikus cikk, nem dől össze a világ. Amúgy a sajtó pont attól független, hogy olyanokról is ír kritikus cikkeket, akiket kedvel vagy nem utál. Arról meg végképp nem tehetünk, hogy nincs pártpolitikától és ideológiától független sajtó; Magyarországon csak ultraliberális és jobboldali sajtó van. Annak pont mindenkinek örülnie kellene, hogy a saját berkeinken belül is megpróbálunk pártatlanok lenni.
Pilhál Tamás írása, illetve szintén a mi felületünkön, a 061-en megjelenő reakció gyönyörűen mutatja, hogy mennyire nem egyező, egymással akár ellentétes vélemények is elférnek a jobboldali sajtóban. A folytatás azonban már nem alakult ennyire szerencsésen: némelyek úgy kezdtek el viselkedni, mintha politikai támadást kaptak volna, mondjuk az ellenzéki ultraliberális sajtó valamelyik zászlóshajójától. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal álltak neki védekezni, amikor először is annak kellett volna nekiszaladni, hogy mi is az, ami nem tetszik sokaknak. Nem az előadásokról volt itt szó, hanem egy nagyon szűk körű szakma belső viszonyairól, amelynek a produktumai nem is kerültek elő a problémafelvetés során. Talán nem tanulság nélkül való, hogy a Magyar Tudományos Akadémia is éppen hasonló, formailag a kutatási szabadságra vonatkozó érdekérvényesítés mentén védi azokat a belső viszonyokat, amelyet kívülről nem lehet átlátni.
Egy ilyen belterjes közösségben mindig fennáll annak a lehetősége, hogy az emberi viszonyok, a vezetői módszerek torzulnak, hogy egy erős személyiség túl nagy, nemcsak szakmai, hanem emberi hatást gyakorol az általa vezetett emberekre, azok közérzetére. Ez a színházra fokozottan, a balett társulatokra pedig hatványozottan igaz. Ha a belső viszonyokat egy színtársulatban kritika éri kívülről, ennyire határozott formában, akkor minden vezetésnek az kell legyen az első dolga, hogy elgondolkozik azon, mit csinálhatott rosszul. A közelmúlt színházi botrányai is azt mutatták meg, hogy a „művészi szabadság” korlátlanságába vetett hit olyan szakmai-művészi és emberi túlzásokhoz vezethet el, amelyek embertelenek és rombolóak. Az önreflexió jelei azonban még nem mutatkoznak.
Jelen esetben túl sok olyan kérdés merült fel, amit el lehetne ütni azzal, hogy olyan emberek vádjai ezek, akik nem tudtak megfelelni a támasztott világszínvonalú követelményeknek és személyes kudarcuk motiválja őket. A balett ugyanis nem győztes-győztes jellegű játszma, még csak nem is nulla végösszegű játék. A balett ugyanannyi munka és tehetség esetén sem garantálja azt a sikert, amit a másik azzal esetleg elért. A szakma a maga lehetőségein belül kitermelte a maga menekülő útvonalait, de azok sem igazságosak. Hanem mind vezetői döntések következményei is.
Négy olyan probléma viszont nyilvánvalóan felszínre került, amelyet még ennyire sem lehet elütni azzal, hogy pusztán vélemények és nem tények ütközéséről van szó.
Az nem művészi kérdés, hanem szemléleti, hogy a magyar balett-társulatok, különösen a Magyar Nemzeti Balett mennyire magyar. Minden nemzeti társulat számára a fejlődés egyik eszköze, hogy más iskolák, más szakmai kultúrák, stílusok képviselői is részei a társulatnak. És igen, mi is örömmel vesszük bárki, bárkik „elmagyarosodását”. Viszont mindenkit kötelességünk megvédeni attól, hogy például a szándéka ellenére külföldre kelljen mennie. De semmi sem nemzetközi abban az értelemben, ahogy ez itt felmerült. Mert nemzetköziség csak akkor létezik, ha léteznek nemzeti sajátságok, ha mindenben, ami művészetnek is tekinthető, kijön a nemzeti karakter. A magyar film például azért haldoklik, mert minden tekintetben nemzetközivé akarták tenni. Nemzetközi nyelven nem lehet nemzeti sorskérdésekről, problémákról beszélni.
Ezzel párhuzamos probléma az a lehetetlen helyzet, hogy a Magyar Állami Operaház nem működik együtt a Magyar Táncművészeti Egyetemmel. Attól tartok, ez nem lehetőség, hanem kötelezettség. Az nagy baj, hogy ez nem világos. Nem is értem. Attól tartok, más sem.
A harmadik, teljesen érthetetlen és értelmetlen probléma a magyar zászló ügye. Magyarországon bárki oda rak ki - az illő tisztelet mellett, természetesen - magyar zászlót, ahová akar. Akinek ez nem tetszik, annak én személyesen segítek külföldre költözni. Ez megint nem vita tárgya. Már a felvetés is tiszteletlenség. Egyébként az ezzel kapcsolatban elhangzott magyarázat, miszerint a magyar zászlók a külföldi táncosok szerződtetése elleni tiltakozásként kerültek ki, nem túl szerencsés. Ugyanis árulkodik a társulaton belüli hangulatról. Egy ilyen hangulat pedig nagyon komoly vezetői kudarc.
És ez a negyedik probléma. Túl sok a sérelem, a per, a szokásos társulati konfliktusoknál erősebb sztori.
Tehát nekem, a kőfaragónak ez a véleményem, sőt, álláspontom ebben a kérdésben. Lehet, hogy tévedek, sőt, el lehet nekem magyarázni, hogy hol és miben. De kedvesen ám, mert én is sértődékeny vagyok. Pedig nem is vagyok művész.
