Közügy-e a nemi identitás?
Az elmúlt évtizedben nálunk is egyre gyakrabban fordul elő, hogy egyes emberek szexuális identitása a közbeszéd tárgyává válik. Néha úgy, hogy valaki maga „comingoutol”, néha úgy, hogy mások próbálják meg előbújtatni, főként lejárató célzattal; máskor sima hájpolásból, gazdasági, politikai érdekből próbálnak bevinni egy ilyen tényt, vagy vádat a köztudatba. A modern média, a közvéleményformálók már nálunk is bármikor és bárhol teret engednek ennek, mert megsínyli az olvasottság, a kattintásszám, ha nem úsznak a szennyárral.
Nagyon sok szempontból lehet vitatni, hogy a szexualitás ilyesfajta közügyesítése normális dolog-e, kezdve a gyerekekre tett hatásától egészen odáig, hogy ez az egész projekt milyen brutálisan devalválja a normalitás fogalmát. A kultúráknak teljesen különböző és koronként is változó az „álláspontja” a szexualitásról. A kultúra is az evolúció terméke, még akkor is, ha elfogadjuk, hogy az ember teremtett lény, hiszen folyamatosan változik a fajunk, s kultúrák ezreit hozta már létre. Olyan közösségek által létrehozott, az egyéni akaraton túli emberi konstrukciók ezek, amelyek akár nemzedékek százain át határozhatják meg egy törzs, egy nép életét, és mindenkiét, aki beléjük születik. A kultúra legtávolabbi célja és nem mellékterméke a túlélés; a kultúra ugyanolyan szelekciós nyomásnak van kitéve, mint az egyes élő szervezetek. De minden kultúra - eddigi tapasztalataink szerint -, amely sikeresnek bizonyult hosszú távon, akkor volt képes hatékonyan létezni, fennmaradni, ha megtalálta az egyensúlyt a közösségi célok és az egyéni létezés kibírhatósága között. Másképp fogalmazva: megőrizte az énhatárokat, világosan különbséget tett a közösségre tartozó és a családra, valamint az egyénre tartozó dolgok között. A szexualitás soha, sehol nem volt közügy, mindig az egyén legbelsőbb magánszférájába tartozott.
A tökéletes boldogság mindig is elérhetetlen marad
A viselkedési szabályok, a normák, a törvények, a szokások szinte mindig megadták a lehetőséget arra, hogy az egyének kibújjanak alóluk, kisebb-nagyobb kockázatot vállalva. Az egyéni szerencse mindig is hatalmas szerepet játszott az egyének életében - egyébként sokkal nagyobbat, mint mostanában. Soha egyetlen kultúra sem volt képes mindenki számára biztosítani a "tökéletes boldogságot", a korlátozás nélküli önmegvalósítást. Különösen nem a szexualitás tekintetében.
A magánügyek és a közügyek közötti határozott különbségtétel azonban nagyon egyértelmű és világos okokból alakult így ki, ahogy az a mi kultúránkban a legutóbbi időkig szokásos volt. A társadalomnak volt egy határozott, habár nyilván változó (de nem olyan nagyon gyorsan változó, mint manapság) döntése (nem véleménye) a normalitásról, arról, hogy mi az, amit az eljövendő nemzedékeknek tanítani akar, és amit a jelenlegiekkel be akar tartatni. Az kétségtelenül nem szerepelt ebben a kritériumrendszerben, hogy hogyan érzik magukat azok, akik ebben a világban nem elégedettek vagy nem képesek abba beilleszkedni. Az elmúlt évszázadokban is mindig megvolt a lehetősége annak, hogy elhagyják a társadalmat azok, akik nem képesek élni benne: a szerzetes- és az apácarendek, a katonaság sok, az életével mást kezdeni nem tudó embert fogadtak be, és évszázados divat volt a remetéskedés is. A városiasodás egyik következménye volt, hogy a városi tömegben kialakulhattak olyan szubkultúrák is, amelyekre egyébként nem lett volna lehetőség. A városok máig a beáramló vidéki tömegekből élnek, és nem a hosszú távú túlélés, a sikeres reprodukció terepei, minden ellenkező látszat ellenére.
A városok voltak azok a helyek, ahol az emberi élet először szólt inkább az egyén „önmegvalósításáról”, mint a szűkebb közösségének érdekeiről.
A XX. század hatvanas éveiig is lehetett bizonyos szabályok betartásával úgy élni, ahogy az ember akart, viszont a nyilvánosságtól mindenképpen óvakodni kellett: nem lehetett kibeszélni az aktuális normalitásból, mert azt megtorolta a társadalom. Nemcsak a törvény, hanem a társadalom is, mert ha konkrét szabályokról nem is volt egyetértés, arról igen, hogy a szabályokat mindenképpen be kell tartani és tartatni. A hatvanas évekkel kezdődött el a szabályok elleni végső lázadás, amikor a régi szabályok ellenséggé váltak, és az új, az állítólagos józan észben gyökeredző szabályok kezdtek durván kötelezőek lenni.
A büszkeség hívószavával szippantják be az identitászavaros kamaszokat
A városi homoszexuálisok például a hatvanas években találták ki azt, hogy ők „büszkék” a homoszexualitásukra. A pszichológiai reakció érthető: a gyökértelen, a nem működő családroncsokból érkező, identitásnélküli emberek, akiket beszippantott már a kamaszkoruk elején az akkor már nagyon vonzó „szabadság-szubkultúra”, ha homoszexuálisok lettek, ezzel a büszkeséggel új, pozitív identitásra lelhettek. De ez a projekt - akkor is és most is - csak az érintettek egy hangos kisebbségének az ügye. Amíg létezik (és ahol létezik még) definiált normalitás, ott a homoszexuálisok jelentős része is ahhoz képest határozza meg magát, és nem akar újat kikövetelni a társadalomból.
Annak az erőltetése, hogy a homoszexualitás (és természetesen most már a százas nagyságrendű egyéb „nemi identitás” és viselkedés is) legyen közügy, a közbeszéd állandó szereplője, pszichológiailag szintén érthető. A homoszexuálisok és minden egyéb érintett közérzete nyilván jobb lesz, ha a különbözőségük és egyéni problémáik nemcsakhogy nem elítélendőek, hanem egyfajta önmegvalósításként, bátorságként, egyenesen követendő példaként jelennek meg.
Ennek a folyamatnak a társadalomra tett általános hatását azonban egyáltalán nem akarják tudomásul venni a liberálisok. Idáig az átlagos és normális személyiség világos tulajdonsága volt az, hogy számtalan legbelsőbb magánügye volt, amelyet szokásosan csak nagyon kevés emberrel osztott meg. Jól láthatólag nincs végiggondolva az, hogy az önmagunk teljes kiadása, a szégyen teljes kiküszöbölése a kultúránkból milyen következményekre vezet. A korlátlan önmegvalósítás része lett ez az önreklámozás, a teljes személyiség nyilvánosságra hozása. Az aktuális álértékekhez igazított természetellenes, sok esetben a személy valódi késztetéseivel ellentétes minták követésének kierőszakolása zajlik, az egyénre és a társadalomra tett hatások teljes figyelmen kívül hagyásával.
Nem a homoszexualitás bűn, hanem a reklámozása
A homoszexualitás normalitásba emeléséből - az elmúlt ötven év tapasztalata alapján - egyúttal minden egyéb deviancia normalitásba emelése, közüggyé, nyilvánossá tevése következik. A homoszexualitás normalitásba emeléséért vívott küzdelem a szégyenkezés és a normalitás elleni küzdelemmé változott, hiszen minden szabály és érték „kirekeszt”. Minden egyéb körülménytől függetlenül azt sugallják: magad miatt nem kell, sőt, nem is szabad szégyenkezned. Pedig a személyiség, az én határainak kialakításában és megtartásában alapvető szerepet játszik az, hogy az egyén külső nyomástól mentesen, természetes késztetései mentén építhesse szexuális identitását.
Nem a homoszexualitás bűn, hanem a reklámozása, és nem a homoszexuálisok rosszak, hanem azok, akik felhasználják őket annak érdekében, hogy az évezredes kulturális tapasztalatainkat egy ideológiára cseréltessék velünk.
Fotó: Horváth Péter Gyula
