Modernkori kivándorlók

Ha nem csal az emlékezetem, annak idején Fischer Iván kezdte. A neves karmester valami olyasmit mondott, még az ezredforduló táján, hogy ő bizony félig bepakolt bőrönddel tartózkodik az otthonában, mert itt olyan náciveszély kezd lenni, ami bármikor elszabadulhat, akkor pedig nem lesz idő a pakolással bíbelődni, mielőbb menekülőre kell fogni. Véletlenül(?) éppen akkor tette ezt a nem túl kellemes kicsengésű nyilatkozatát, amikor a Fidesz volt kormányon és parlamenti képviselettel rendelkezett a MIÉP is.

Azóta számos követője akadt Fischer Ivánnak, igaz, nem azonnal. Mert – ki érti, hogy miért – 2002 és 2010 között egyetlen liberális művész- és értelmiségi sem érezte szükségesnek, hogy a karnagyhoz hasonló érzésekről számoljon be. Pedig jócskán lett volna rá ok. Kipattant Medgyessy Péter ügynökbotránya, majd kiszivárgott a gyalázatos őszödi beszéd, 1956 ötvenedik évfordulóján ismét vér folyt a pesti utcán, itt volt még Zuschlag János, Hagyó Miklós és Hunvald György, valamint a sukorói telekcsere undorító ügye, a regnáló miniszterelnök, Gyurcsány ki is emelte, hogy el lehet menni innen, mégsem érezte szükségét senki, hogy mélységesen felháborodjon, és kilátásba helyezze az országból történő kivándorlását.

Hogy, hogy nem 2010 tavasza óta ismét jelentősen megváltozott a helyzet, újfent megszaporodtak a kivándorlásukat fontolgatók. Alighanem csak a „Tóni által fizetett, üldözési mániában szenvedő propagandisták” látnak szoros összefüggést a balliberálisok csúfos bukása, és az emigrációs hajlandóság drámai megnövekedése között, mindenesetre tény, hogy a nemzeti oldal hatalomra kerülése után ismét többen is meglebegtették az országból való távozási szándékukat, sőt, volt, aki el is ment.

Például Kertész Ákos író, aki – sziklaszilárdan jellemes emberként, már a messzi Kanadából, az interneten keresztül üzenve – nemes egyszerűséggel genetikailag alattvalónak nevezte a magyarokat. A Kanadába távozó Kertész Ákost Gerendás Péter követte, már legalábbis a siránkozásban. A zenész annak idején a Facebookra posztolt ki egy könnyfakasztó búcsúüzenetet, miszerint elege van, nem bírja tovább az itteni légkört, ő bizony családostól kivándorol. Végül mégis itthon maradt, hogy mi lehet ennek az oka, arra még visszatérek.

Bár Alföldi Róbert vonatkozó megszólalásában azt fejtegette, hogy nem szívesen hagyná itt az országot, mert ilyenkor van nagy szükség arra a művészi világnézetre, amit ő képvisel, azért ő sem átallott kiemelni, hogy mennyire felüdítő volt számára több hónapon át Ausztriában majd Németországban dolgozni, és milyen rossz volt megtapasztalni, hogy itthon milyen „borzalmas és nyomasztó” (sic!) minden... Nem maradhatott ki természetesen Geszti Péter sem, akinek a kivándorlásról szóló videoklipje keltett feltűnést. A klip – Geszti szerint – nem akart agitálni az emigrálásra, csupán egy létező jelenséget kíván bemutatni, ám megnézve azt, aligha tagadható, hogy erőteljesen kedvcsinálóan hathat azok számára, akik esetleg fontolóra vették, hogy elhagyják az országot. Geszti Péter egyébként egy időben maga is gyakorta célozgatott arra, hogy bizony rendszeresen megfordul a fejében a kivándorlás. Nem tudni, hogy már a külföldi jövőre gondolva, vagy csupán merő sznobizmusból, mindenesetre – amint nyilatkozta – gyermekeit alapból idegen nyelvi óvodába és iskolába íratta.

De említhetnénk még Schiff András zongoristát, aki – ha minden igaz, talán Londonban élve – mutatta rendszeren naprakésznek magát abban a tekintetben, hogy micsoda fasiszta rezsimet építenek idehaza Orbánék. A legújabb példája az idegenszívűségnek az újsütetű Nobel-díjas író, Krasznahorkai László, aki nemrégiben kijelentette, hogy ha a Fidesz nyeri meg az áprilisi parlamenti választásokat, akkor menekülni kell innen.

Sok közös van ezekben a modernkori kivándorlókban. Például az, hogy – okkal, vagy ok nélkül, de – valamennyien megbecsült, elismert tagjai szakmájuknak. Olyan karrier áll mögöttük, amelyről a „közönséges halandók” nagy többsége álmodni sem mer. Ebből következően egyikük sem szenved hiányt lehetőségekben, elismertségben, anyagiakban. De ugyanúgy közös az is, hogy – akár tagadják, akár nem, akár törekednek a semlegesség látszatára, akár nem – közismerten balliberális értékrendűek. És közös mindemellett az is, hogy bár mindegyikük váltig hangoztatja, hogy nem politizál, ám valahogy mégis minden megnyilvánulásuk vége az, hogy a jelenleg hatalmon lévőket bírálják.

A mi újkori emigránsaink bizony igenis is politizálnak, és ebből valahogyan mindig a nemzeti oldal jön ki rosszul. Ez persze a szívük joga, hiszen szabad országban élünk, ahol mindenki elmondhatja a véleményét, és úgy gondolkodik, ahogy neki tetszik. Nekünk viszont mindezek ismeretében akkor hadd legyen szívünk joga azt gondolni, hogy ez a sok állítólagos kivándorlási terv nem egyéb, mint egy-egy éppen aktuális kampányfogás a kormány ellen. Egy nagyszabású, nagy visszhangot kiváltó színjáték része. 

Különösen akkor élünk jogosan ezzel a gyanúperrel, amikor valaki – például anno Gerendás Péter – közzéteszi, mennyire félelmetes lett itt élni, mennyire nincs más út, mint a kivándorlás, ám ennek ellenére sok-sok évvel a nagy port kavaró közleménye után is ugyanúgy itthon van. Amin persze nem érdemes meglepődni, hiszen a valódi céljuk egyáltalán nem a kivándorlás. Miért is vándorolna innen ki bármelyikük is, mikor tehetségüket és a nevükhöz fűződő alkotásokat ismerve több mint valószínű, hogy máshol a töredékét sem érnék el annak, amit ebben az általuk mélységesen lenézett, megvetett országban elértek...?

Mi állhat tehát akkor valójában emögött a rengeteg ajvékolás mögött? Aligha kérdéses: az a cél, hogy hangulatot szítsanak a kormány ellen. Mert minden ilyen esetben biztosra vehető, hogy össznépi sajnálkozás indul, ami nem áll meg hazánk határain belül. Külföldön is felkapják ezeket a nyilatkozataikat, amelynek eredményeként heteken át zenghet a nemzetközi sajtó arra fogékony része arról, hogy Magyarországon milyen náciveszély van, és hogy milyen értékes emberek készülnek otthagyni Orbán „rezsimjét”.

Wass Albert talán legjobban sikerült, legnagyszerűbb regényében, a Hagyatékban szól azokról a magyarokról, akik – igazodva a Trianon utáni tragikus helyzethez – románabbak akartak lenni a született románoknál. A kiváló székely író regényének epilógusában sommás véleményt mond ezekről az emberekről. Kimondja, hogy azok a magyarok, akik megtagadják származásukat, és átpártolnak a románok táborába, gyenge jellemű emberek, és mint ilyenek, nem az elhagyott, elárult nemzetüket gyengítik, hanem azokat, akikhez csatlakoznak.

Valahogy így érdemes kezelnünk azokat a magyarokat is, akik panaszáradatukkal töltik meg az étert itthon és külföldön egyaránt, és kivándorlással fenyegetőznek. Ha úgy látják jónak, menjenek csak nyugodtan. Bízvást állítható, hogy mi, akik itthon maradunk, nem leszünk kevesebbek az esetleges távozásukkal. Sőt...

Vezető kép: Matt Dunham