A találó módon csak „magyar GULAG” néven emlegetett recski internálótábor szörnyű titkokat rejt, amelyek közül jó néhány máig sincs teljesen feltárva. Alig esik szó például arról, hogy fél évvel a tábor felszámolása előtt egy egész barakknyi vasutast hurcoltak ide, akiknek történetét még mindig csak felszínesen ismerhetjük. Néhány leszármazott jóvoltából azonban ma már évről-évre megemlékeznek ezeknek a vasutasoknak a sorstragédiájáról.
A festői Mátra szívében, a Csákány-kő lábánál három és fél éven át haláltábort működtetett a kommunista hatalom. Az idehurcoltak teljes elzártságban élték mindennapjaikat. Életjelet nem adhattak magukról, családtagjaik azt sem tudták róluk, élnek-e még egyáltalán, s ha igen, akkor hol vannak. Az itt fogvatartottak visszaemlékezéseiből, elbeszéléseiből tudjuk, hogy az ÁVH-s pribékek rendszerint közölték a rabokkal: nem kell elszámolniuk az életükkel.
Tekintettel arra, hogy napjainkra a nemzeti emlékhelyek egyike lett az egykori haláltábor területe, és az bárki által szabadon látogatható, valamint számos könyv és néhány film is feldolgozta a recski poklot, így az itteni történések viszonylag jól dokumentáltak. Ugyanakkor a mai napig vannak „fehér foltok” a haláltáborral kapcsolatban. Ilyen fehér folt volt sokáig azoknak a vasutasoknak a személyes tragédiája, akiket 1953 tavaszán hurcoltak Recskre.
Március 25-én éjjel országszerte 240 vasutast – többnyire MÁV főtiszteket – tartóztattak le és internáltak. A nők Kistarcsára, a férfiak a recski haláltáborba kerültek. Érdemes kiemelt figyelmet fordítani a dátumra, hiszen ez azt mutatja számunkra, hogy Sztálin halála (1953. március 5.) után is vittek még internáltakat a mátrai táborba. A letartóztatott vasutasokat még a táboron belül is elkülönítették. Szögesdróttal körülvett, bemeszelt ablakú barakkba kerültek, így úgynevezett „belső rabokká” váltak. Részben talán ennek is köszönhető, hogy az ő szenvedéstörténetük még a tábor többi foglyához képest is homályban maradt.
Pikó Jánosné, Haraszti Pál és Haraszti Katalin, miután elhelyezték az emlékezés koszorúit. A szerző felvétele.
Internálásuk hátteréről annyit lehet tudni, hogy szinte mindannyian a vasúti üzletvezetőségeken – többek között Budapesten, Debrecenben, Miskolcon, Szegeden, Pécsett, Szombathelyen – dolgoztak a két világháború között. A kommunista államapparátus 1953 tavaszán látta elérkezettnek az időt, hogy különböző koholt vádak alapján egy éjszaka alatt összegyűjtse azokat a vasutasokat, akik a két világháború között az akkor még üzletvezetőségnek hívott osztályokon bizalmi munkaköröket töltöttek be.
Valamennyien képzett, szinte katonai kötöttséghez szokott emberek voltak, akik a vasúttársaságon belül szervezett egységet képeztek, tudtak egymásról és segítették egymást. Bajtársias összetartozás jellemezte az üzletvezetőségi dolgozókat, ez pedig már önmagában is elég volt ahhoz, hogy az ÁVH veszélyesnek ítélje és koholt vádak alapján eljárás alá vonja őket. Mint történelmünk eme, legsötétebb korszakában oly’ sokakat, ezeket a vasutasokat is állami szolgálatban, szolgálati esküjük szerint végzett munkájuk miatt, hurcolták meg, teljesen ártatlanul.
Néhány elhivatott, szülei emlékét szívvel-lélekkel ápoló leszármazott – Haraszti Pálné, Horváth Tiborné és Réthy Endréné – hosszú és kitartó szervezőmunka eredményeként, a Keleti pályaudvar Lotz Károly-termének külső falánál emléktáblát állítottak szüleik tiszteletére és emlékére. Ennél az emléktáblánál azóta évről-évre megemlékeznek Recsken raboskodó felmenőikről. Örömteli volt látni, hogy a leszármazottak hozzátartozói mellett idén jelen voltak az eseményen a Kölcsey Ferenc Gimnázium végzős diákjainak képviselői, valamint az intézmény történelemtanárai.
A Kölcsey Ferenc Gimnázium végzős tanulóinak képviselői és történelemtanáraik is eljöttek a megemlékezésre. A szerző felvétele.
Az idei megemlékezésen Szalay Gyula mondott beszédet, amelyben kiemelte: szüleiket nem véletlenül tartóztatták le és hurcolták Recskre. A vasutasokra jellemző bajtársias összetartozás ugyanis félelmet keltett a kommunisták szemében.
Nagyon félhettek tőlük az ÁVH-sok, hiszen képzett, szinte katonai kötöttséghez szokott emberekből szervezett egységet képeztek. Veszélyt láttak bennük, talán éppen azért, mert a vasutasok homogén, szervezett csoportot alkottak. Olyan rendre nevelték őket, ami alapján a háború előtt a vasutasokat egyfajta második hadseregnek tartották.
A velük szembeni vádak a bolsevik rendszerben megszokottak voltak: kémkedés, hazaárulás, a szovjethatalommal szembeni szabotázs. Ezekből természetesen egy szó sem volt igaz. A letartóztatott vasutasok 1953 őszén, az internálótáborok felszámolása után szabadulhattak ugyan, ám amint azt Szalay Gyulától megtudhattuk, szabadulásuk után döntő többségüket soha többé nem engedték vissza a MÁV kötelékébe.
A megemlékezésen Szalay Gyula mondott beszédet. A szerző felvétele.
A Recskre internált vasutasok nagy többségét szabadulásuk után már nem vette vissza a vasút, így a magasan képzett, elkötelezett középvezetést szinte teljes mértékben lecserélték, megbízható kádereket állítva a helyükre. Mivel a későbbiek során sem rehabilitálták őket, az akkortájt dívó társadalmi megítélés szerint megbízhatatlanok maradtak, amellyel nemcsak a vasutas életpályájuk, de személyes életük is kettétört.
Szalay Gyula emlékező beszédét követően a leszármazottak nevében Haraszti Pálné (Dr. Németh Pál egykori internált lánya), Pikó Jánosné (Igaz Béla egykori internált lánya) és Haraszti Pál (Dr. Németh Pál hozzátartozója) helyezte el az emlékezés koszorúját.
Vezető kép: a szerző felvétele
Facebook
Twitter
YouTube
RSS