Emberi minimum
Arany János egyszer azt írta: "Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, ember lenni mindég, minden körülményben." Nektek, akik tegnap ájtatosan szelfiztetek a Hableánnyal, ez nem sikerült.
13 napja két ország és még rengeteg ember figyelte türelmetlenül, hogyan hozzák felszínre a Hableány roncsait. Az elsüllyedt sétahajót, amely vízalatti koporsókénét őrizte magában az áldozatokat. A kiemelést óriási előkészület előzte meg: nem csak a szakemberek mértek, mérlegeltek mindent, a média is külön készült arra, hogyan lehet megmutatni, azt, amit tulajdonképpen nem lehet. Azt a tragédiát, gyászt, fájdalmat, amit az a kék-fehér roncs jelent.
A tragédia legmegindítóbb fotói azok voltak, amelyeken a búvárok és a mentőhajók legénysége minden megtalált áldozat fölött tisztelegve búcsúzik. Mintha egy láthatatlan kéz mardosná az ember szívét, olyan érzés rájuk nézni. És akkor jöttök ti, lelki és szellemi nyomorultak és a fájdalmat felváltja a düh, mert meggyaláztok mindent, ami ép ésszel felfogható. Eltiportok mindent, amiért a saját életüket is kockáztató búvárok és mérnökök éjt nappallá téve dolgoztak, és amit az életben maradtak és az elhunytak hozzátartozói talán soha nem dolgoznak majd fel.
A közvetítések többször is megmutatták, mekkora tömeg gyűlt össze a hídon és a rakparton, majd az első fotók a közösségi médiafelületeken is megjelentek. Miközben több tucat ember élete legnehezebb perceit élhette, ti ájtatos arccal minden mécses és virág mellé odaálltatok pózolni, hátha jön a lájk. Némelyikőtök a viccelődésig ment.
Szeretném azt gondolni, hogy a felgyorsult világ rengeteg ingere, a számtalan katasztrófafilm, a megszokás tett titeket érzéketlenné, nem pedig a zsigeri gonoszság, a nyomorult, lélekölő kárörvendés, a pusztító nárcizmus lett filter az insta-fotóitokhoz. Szeretném azt gondolni, hogy egyszer, évek múltán visszanézitek a képeket és szégyenetekben elnehezül a szívetek.
Persze ne feledkezzünk meg azoknak a társadalmi felelősségéről sem, akik úgy vélték, hogy a Hableány utolsó útja nem egy önmagáért való tragédia, hanem egy saját kényünkre használható szimbólum lehet. Ne feledkezzünk meg Karácsony Gergelyről, aki szintén lőtt egy fotót a mécsesekkel, majd képet saját politikai pecsenyesütögetésére használta. Idézzük fel a Liberálisokat is, akik szerint a hajókatasztrófa egyenesen az Orbán-kormány országirányításának metaforája. Érdemes átgondolni az RTL klub nemlétező morális határait is, amivel képes a Hableány kapitányának lányát kamera elé állítani, és eladni a világnak a fájdalmát. A gyász, a kétségbeesés, a zavartság sok rossz döntést szül, de annak a félnek, aki képes józanul gondolkodni, kell, hogy legyen megállj.
Nemrég egy 17 éves holland lány eutanáziát kért az őt ért traumák miatt. Ebbe mindenki belement körülötte, az európai zöldek csúcsjelöltje büszkeségét fogalmazta meg az ügyben a lány bátorsága miatt és azt írta: "folytatjuk a harcát". halott, mi pedig itt tartunk ma.
Clark Ádámmal, mécsesekkel szelfizők, politikai haszonlesők, éhes újságírók: az én szememben ti sem nem vagytok jobbak, azoknál, akik engedték, hogy egy ijedt és sérült lány önként a halált válassza, és a halálában is magukat ünnepelték. Az én szememben egy szinten vagytok az elhunyt lánya sírjával saját életmódtanácsadó cégét reklámozó nő gyászbizniszével. Csak a ti brandetek nem a cégetek, nem a pártotok, hanem saját magatok.
Van határ? Nem is akarom tudni. Inkább az áldozatok hozzátartozóitól minden jóérzésű magyar ember nevében bocsánatot kérek. A szakemberek hősies munkája előtt lélekben tisztelgek. Azoknak pedig, akiknek egy látványos kép az emberi létnél többet jelentett azt kívánom, soha ne veszítsenek el senkit.
