Ének az esőben

A száraz tények alapján annyi történt, hogy az idei Tusványoson a Quimby és a Kicsillag is helyet kapott a színpadon. Amennyire tudom, a mikrofonok előtt ezúttal nem volt művészi értelemben vett jakabpéterkedés, sőt, a Székelyhon hírportál szerint a Quimby még az esőt is elűzte.

Csakhogy ennek ellenére mindkét zenekarnak sikerült rendesen megfürödnie, átvitt értelemben legalábbis. Jobbról és balról is kapták a kritikákat: a baloldalnak az volt a baja, hogy ha már itthon bírálják a kormányt, miért mennek el éppen arra a fesztiválra, amelynek fénypontja éppen a magyar miniszterelnök éves iránymutató beszéde. A jobboldaliak közül pedig többen azt sérelmezték, hogy minek egy egyébként liberális tagokból álló zenekart egy alapvetően jobboldali szellemiségű fesztiválon a színpad közelébe engedni.

Utóbbi kérdésre röviden annyi lenne a válasz, hogy azért, amiért amúgy az ellenzéki politikusokat is meg szokták hívni Tusványosra, hogy vitázzanak (más kérdés, hogy ők általában nem élnek a lehetőséggel). Ez a vita azonban ezen az értelmezési tengelyen valójában mindkét irányból meddő.

Baloldalról azért, mert belekerülnek a saját farkába harapó kígyó mátrixába. Pontosan azt csinálják, amit egyébként a miniszterelnök is megállapított róluk az idei beszédben: nem tudnak különbséget tenni az ember meg a cselekedete között. Nem a tettet támadják, hanem az embert. Ennek a viselkedésmintának egyik ékes bizonyítéka Tamás Gáspár Miklós Lovasi Andrásnak címzett cikke a 444-en. Ennek a gyűlöletnek még az sem szabhat gátat, hogy történetesen éppen a sajátjaik közül kell megtámadni valakit. Tulajdonképpen ez még Lovasinak is lehetne tanulság.

Jobbról pedig ennyi már elég is lehetne ahhoz, hogy végül is örüljünk az egésznek. Ha ezek ennyitől egymásnak ugranak, minden rendezvényre Quimby-t meg Kiscsillagot kellene hívni. Persze, egyáltalán nem állítom, hogy nem lehet százszorta jobboldalibb előadókat felsorakoztatni egy vállaltan jobboldali rendezvényre - hozzáteszem, ebből is volt bőségesen Tusványoson -, de az sem igaz, hogy mindenki egyből liberális, aki tudja a Ha én lennék a szerelmed, vagy a Most múlik pontosan szövegét. A politika nem csirkefarhát, hogy csak a mindent bele jöhet.

Azon rugózni, hogy mit gondol a világról néhány nárcisztikus, kiöregedett "rocksztár", amúgy is teljesen fölösleges. Érthető, hogy a kormány nem tünteti ki őket az érdemes művész díjjal - felteszem, nem is vágynak erre - de ettől tenni függővé a jobboldaliság identitástudatát butaság. Ha egy értékrendet néhány egy kaptafára készült zeneszámmal meg nyilatkozattal befolyásolni lehet, azt jelenti, hogy nem vált meggyőződéssé, úgy pedig nem sokat ér.

Ezúttal ráadásul van a dolognak egy másik vetülete is: a külhoni magyarokkal emiatt ütköznünk felelőtlenség, akár csak egyetlen szó, komment, nyilatkozat, véleménycikk erejéig is. Az országhatárokon kívül ugyanis nem mi vagyunk a kétharmad, hanem a románok, ukránok, szlovákok, szerbek, horvátok. Megengedni magunknak, hogy egymásnak forduljunk a legjobb esetben is mérsékelten fontos ügyek miatt, óriási luxus.

Lovasi András egy kommentben így reagált az őt ért egyik baloldali támadásra: "ez a nagy tusnádozás lehet, hogy Budapestről igaznak tűnik, de én egyszerűen jól érzem magam ott pl. egy koncert után a csűrben."

És ezért az érzésért abszolút nem okolhatjuk: mi minden nap ezt érezhetjük a nemzeti oldalon. Éppen ezért nekünk az lenne a dolgunk, hogy még több embernek mutassuk meg, mennyire csak itt lelhet igazán otthonra az ember. Lehet, hogy ők nem hívnák meg Ákost, de a baloldaliságra ellen baloldaliság nem lehet válasz. Van az a terep, ahol félre kell tenni a vitákat: ahol a magyarság van kisebbségben, ott jobban össze kell zárnunk, mint a Vörös-tengernek Mózes mögött. Amíg ehhez valaki tartja magát, amíg erre hajlandó - akár liberális akár nem - addig ott, értelmes keretek között helye van a tányér mellett, különben mi is gyurcsányferencek, dobrevklárák és csehkatalinok leszünk. Ameddig ezt rajtuk számon kérjük, mi sem csinálhatjuk ugyanazt.