Tiszta víz

Érthető, hogy elfáradtunk.

Az elmúlt tíz, sőt harminc évben nem volt pihenő: folyton az a feladat jutott osztályrészül, hogy megvédjük, és munkánkkal felvirágoztassuk azt a hazát és hagyományokat, amelyet szellemi elődeik bátorsága és szabadságharcai ránk hagytak. 2009 óta az első eufória után - talán nem túlzás, ha kimondjuk - nem volt olyan időszak, amely nem felfokozott lelkiállapotban és küzdelmekkel telt volna. A készülődés, hogy visszavegyük az országot a nemzet sorsának vasmacskájaként tevékenykedő szocialistáktól a 2009-es európai parlamenti választásoktól a 2010-es önkormányzati választásokig kitartott. Aztán jött a felismerés: itt bizony nem egyszerű kármentésre, hanem komplett romeltakarításra lesz szükség. Lélektanilag valami olyasmire, mint egy háborús bombázás után.

Azt mondják, Isten nem bíz senkire annál nagyobb terhet, mint amit elbírna: márpedig, ha elbírtuk ennek a csodálatos országnak búját-baját eddig, most is el fogjuk.

Nem volt könnyű az elmúlt 9-10 év, és hiába áltatjuk magunkat, a következő 10 még nehezebb lesz. Különösen akkor amikor már nemcsak belső küzdelmek, hanem európai és globális harcok is várnak ránk. És legfőképpen akkor, amikor a belső ellenfélnek már nincs mit vesztenie.

Nem csoda, hogy elfáradtunk.

Akinek ugyanis nincs mit vesztenie, az úgy küzd, mintha nem lenne holnap. Úgy is politizál. A normalitás és az elvek - ha voltak is - nem tartják többé vissza, ennek a végső stádiuma volt az elmúlt szűk egy év. Azt, hogy késsel a hátunkban kell a vállainkon tartanunk egy ország súlyát, és hogy úgy kell küzdenünk itthon, hogy közben minden más fórumon elárulják a hazát, megszoktuk már. Az viszont, hogy átlépnek egy lélektani határt, most először fordult elő. Számomra ez nem is most, hanem tavaly decemberben kezdődött, amikor a felbőszült ellenzéki tüntetők, "b* meg a jászolt, kereszténydemokrácia b* meg" felkiáltások kíséretében egyszerűen szétrúgták az ország karácsonyfáját és a betlehemes jelenetet.

Azoknak a pártoknak, akik oda bőszítették az embereket, nincs jövőjük. Az MSZP-t csak Karácsonyon szemüvegszára tartja a szakadék fölött, a Jobbik érdemben már most sem létezik, és az LMP-hez hasonlóan az önkormányzati választás után a teljes elnökségük lemondásra készül. Ezek a pártok mostanra mindent egy lapra tettek fel, elvek nélkül küzdenek. A DK-nak meg sosem voltak, a Momentumnak pedig sosem lesznek elveik. Nekünk viszont éppen abban áll a legnagyobb előnyünk, hogy van miért küzdenünk.

Még akkor is, ha az elmúlt időszakban a saját közösségünkben is megtapasztalhattuk, hogyan mérgez meg egy csepp ecet egy teli pohár tiszta vizet.

Az ég óvjon minket, attól, hogy politikai céloknak megfelelően állítsunk sorrendet a bűnök között, mert akkor mi magunk mossuk el a határt a mindent relatívvá tevő liberlizmus és saját értékrendünk között. De azoknak se üljünk fel, akik olyan értékrendekre hivatkozva, amelyekben sosem hittek, megingassanak minket a meggyőződésünkben. Abban a hitünkben, hogy Isten nem ad nagyobb terhet, mint amekkorát elbírunk. Ne névtelen szivárogtatók, az önkormányzat falára vetített visszaszámláló, rosszul megírt kampánydalok, nyeglén lobogtatott kerületi folyószámlák döntsék el, hogy egy-egy városban és kerületben mi szolgálja jobban több százezer ember jövőjét, hanem mi magunk.

A kampány véget ért, de ha nem figyelünk oda az utolsó pillanatban, akkor a végső elkeseredésből küzdők, akiket annyiszor kitettünk már az ablakon és az ajtón, visszajönnek a kulcslyukon. És akkor semmi más nem vár ránk, csak ugyanaz a háború, mint ami az elmúlt egy évben történt. Nekünk viszont ennél a következő években fontosabb dolgunk van: építeni és az európai hadszíntéren is megvédeni a hazánkat.

Ehhez egyetlen feladatunk van már csak: az esélyt győzelemre váltani, a pohárba pedig október 14-én ismét tiszta vizet önteni.