Lehet szélsőségesekkel kormányozni?

Miközben a lengyel koalíciós tárgyalások zajlanak, lassan egy kérdésre redukálódnak a stratégiai viták: kivel lehet kormányozni? A baloldal ugyan vereséget szenvedett a csatában, de úgy tűnik, hogy a választási háborút megnyeri, hiszen a győztes PiS-nek nem maradt elegendő szövetségese. Legfeljebb akkor, ha a szélsőségesnek nevezett Konföderáció mellett még az ellenzéki szövetséget is képes megbontani. Felmerül azonban a kérdés, lehet-e szélsőségesekkel kormányozni. És olyanokkal, akik összeálltak a baloldallal? A rövid válasz mindkettőre nem, de azért érdemes megnézni a kérdést.

A PiS komoly dilemmával néz szembe: egyfelől feltett kézzel elvonulhat, és átengedheti a terepet Donald Tusknak, aki a tőle ismert vehemenciával építheti ki a brüsszelita jogállamot. Ezt talán egyetlen lengyel sem kívánhatja magának komolyan. A “B opció”, hogy a szélsőségesnek tartott Konföderáció mellett a baloldallal összefogó, egyébként névleg centrista tömb egyes elemeit próbálja koalícióra bírni.

Bár első nekifutásra talán a Konföderációval való összefogás hangzik a legmelegebbnek, valójában éppen az ellenkezője a helyzet. A szélsőséges, vagy inkább radikális pártok jellemzője, hogy mély szembenállást mutatnak a fennálló rendszerrel szemben. Már amennyiben a “radikális pártot” a szó klasszikus értelmében értjük, vagyis az intézményrendszerrel szembenállónak. Alaphelyzetben nem a tömeggyilkos ideológiák támogatásáról van szó, hiszen ebben az esetben koalíciós partnerségük nem, vagy legfeljebb a baloldalon merül fel. Hiszen tudjuk, egyes haladó demokráciákban a mai napig létezhet például deklaráltan kommunista párt.

A klasszikus radikálisok pusztán nem fogadják el legitimnek azt a berendezkedést, amiben éppen élnek, elutasítják annak keretrendszereit, legfeljebb annak peremén portyázva igyekeznek szavazókat zsákmányolni. Ugyanakkor ha a rendszer részévé válnak, ez a tulajdonságuk teljesen elveszik: egy kontroll alá helyezett úgynevezett radikális párt teljesen kilúgozódik az intézményrendszer részeként, hiszen azzal vállal konformitást, amelynek megdöntésére alakult. Kicsit hasonlóképpen, ahogy a Jobbik radikális jobboldali pártból radikális DK-szatellit lett. Szavazóik erodálódnak, esetleg új, kevésbé radikális csoportokat vonzanak be. Az igazi probléma azonban nem itt van.

A valódi kérdés ugyanis nem az, hogy lehet-e radikálisokkal kormányozni, hanem az, hogy hogyan lehet stabil kormányt építeni azzal, aki összefogott a baloldallal? Valahogy nem látom azt az alternatív idővonalat, ahogy a Fidesz–KDNP a 2022-es választáson éppen csak a mandátumok 40 százalékát megszerezve átkullog a célvonalon, aztán elkezd szemezgetni az ellenzéki összefogásból. A probléma ugyanis az, hogy a valódi radikálisok azok, akik a centrumból hajlandóak összefogni a baloldallal egy esetleges választási győzelemért.

Olyan “centristánk”, aki a baloldalon kereste a boldogulás lehetőségét, nekünk is van. Végül aztán kiderült, hogy az ateistákkal szövetkező keresztény, aki jobboldaliként a baloldaltól várja a boldogulását, valójában nem centrista, hanem a legszélsőségesebb politikai képződménye a rendszerváltás utáni, egyébként elég színes palettának. Szélsőséges, hiszen talán a rendszerrel konform – vagy nem, lásd alkotmányozás feles többséggel –, de a választóival szemben nem. Márpedig a pártokra és a politikusokra emberek szavaznak, akiket cserébe ildomos érdekeik szerint képviselni. Aki pedig a hatalomért képes lecserélni a színeit, nem biztos, hogy erre képes. Így van ez Magyarországon, és így van Lengyelországban is.