A világ leggyorsabban fejlődő iparága a cenzúra, ami nemsokára elhozza nekünk a legsötétebb sztálinizmust
Ha a 20. század rémséges diktatúráinak olyan eszközpark állt volna rendelkezésére, mint amit ma a szuperállami méretűre és erejűvé puffadt techcégek képesek szállítani, még mindig a Nagy Október Szocialista Forradalmat ünnepelnénk novemberben.
Ahogy a színpadi pisztoly el akar sülni, ahogy a fegyvertárban hagyott fegyverek harcolni akarnak, úgy telepedik rá egyre inkább mindennapjainkra a nemcsak a szólás- és véleményszabadságot, hanem a magánemberek közötti bizalmas interakciókat is korlátozni kívánó technológiai ipar. Nem Kínában, a sikeres és életerőtől duzzadó, de mégis csak kommunista diktatúrában, nem is a Szovjetunió romjain tekintélyelvű autokráciát építő putyini Oroszországban, hanem a szabadságot és a demokráciát hétköznapi keretként megszokott nyugati világban. Kína és Oroszország nem tud, nem is akar meglepetéseket okozni, a fél- és teljes diktatúrák mindig uralni akarták a magánszférát, mindig szerették a legapróbb lépésekig bezárólag meghatározni alattvalóik életét, de a nyugati világtól mindeddig ez idegen volt. Az állam államkodott, a magánember magánemberkedett, a két szféra megfelelően el lett választva egymástól az államfejlődés évszázadai alatt.
Ez a rendszer borult fel most egyik percről a másikra a techmogulok megvadulásával.
A kommunizmus nem halt ki, csak átalakult identitáspolitikává és politikai korrektséggé, de ugyanolyan eltökélt szándéka az állampolgárok alattvalóvá züllesztése és szoros pórázra fogása, mint a sztálinizmus zenitjén volt a szovjet diktatúrának. És az eszközpark adott. Az első lépéseket látjuk csak, amikor ideológiai alapon megszűrik, mi juthat el a nagyközönséghez, ki használhatja az általuk igazgatott, monpolhelyzetben lévő platformokat. Ám ez csak a bevezető ujjgyakorlat volt.
Ma már bőven a második fázis közepén tartunk. Az platformjaikon nemcsak a nyilvános beszédet korlátozzák, hanem a magánemberek közötti bizalmas interakciókba is beavatkoznak. Részben a társadalmi struktúra meghekkelésével, amikor az ideológiailag nem megfelelően képzett embereket egyszerűen elrejtik az ismerőseik elől, részben pedig a cenzúrával. Magánemberek teljesen bizalmas beszélgetéseibe, levelezésébe olvasnak bele, algoritmusok tesznek le nem írttá mondatokat és tüntetik el a létező világ egyre nagyobb szegmensét az alattvaló, új nevén: a user elől.
Ha ez így és ilyen ütemben folytatódik, és miért ne folytatódna, lassan csak a szervomotoros reflexeinknek leszünk a gazdái.
A CCCP csúcspontján mindössze néhány száz ember felügyelte a diktatúra teljes nyilvánosságát. Ma csak a Facebook alkalmaz több tízezer képzett cenzort erre a célra, de Zuckerberg legalább nyilvánosan beszél erről. A többi techcég működésére csak következtethetünk abból, hogyan tűnnek el sajtótermékek, kulturális- és politikai események és, igen, emberek a nyilvánosságból. Egyszerűen kiradíroznak embereket a valódi életnél lassan fontosabbá váló virtuális térből. És sokszor nem csak a virtuális térből. Eltűnnek, mintha sose lettek volna. Csak suttogva elmesélt történeteket hallunk valaha ismert, sokat látott közszereplőkről, hogy először csak letiltották, aztán törölték őket, később a bankja is zár alá vette a vagyonát, végül a techcégek kijáró embereiként funkcionáló aktivisták nyomására a kézből etetett és reszketni méltóztató nemzetállamok hatóságai be is börtönözték őket.
Nem, ez nem a kínai kommunista diktatúra, hanem Nyugat-Európa!
A szélsőséges ideológiákat hirdető techóriások bevallott célja a társadalmak és az emberek teljes átalakítása. A totalitárius gyakorlatuk nemsokára (Olvassunk csak bele, milyen szabályozásokat és mozgásteret követelnek a nemzeti döntéshozóktól!) ki fog terjedni azokra a beszélgetésekre is, amit nem is a platformjaikon folytatnak magánemberek, hiszen a mindenki zsebében ott lapuló telefon bizony alkalmas arra, hogy hallgatózzon – még kikapcsolt állapotban is. Az államok vezetői pedig sokszor hasonlóan totalitárius ideológiák hívei, mint a techcégek, legfőképpen akkora, ha liberálisnak hazudják magukat. Boldogan működnek együtt velük a mindent látó, mindent halló, mindenkit megfigyelő Nagy Testvér (nem létrehozásában, mert már létezik) főhatalmának törvénybe iktatásával, és egyik pillanatról a másikra arra fogunk eszmélni, hogy egy kommunista diktatúrában élünk, ahol a családtagok is csak suttogva, behúzott függöny mernek egymással beszélgetni. Vagy még úgy sem!
Csönd lesz, hatalmas csönd!
