Diplomás kommunisták – Egy újabb poén, amit nem értenek meg a liberálisok (mondjuk a nyilasok sem)
Orbán Viktor évértékelője után – ahogy bármelyik másik beszéde, sajtótájékoztatója után is – mindig újra és újra kiderül, hogy az ellenzéki sajtó egy árva kukkot sem ért meg abból, amit a hallott. Mondjuk nem is hozzájuk szólt a miniszterelnök, de igazán fogadhatnának valakit, aki elmagyarázza nekik, amit hallanak. Nem könnyű vállalkozás, de az ellenzéki világnak én most ingyen, frakcióállás, szakértői díj vagy egyetemi állás nélkül elmesélem, hogy mit is jelent a „diplomás kommunista” kifejezés.
Egy jó bemondás lényege, hogy az értő hallgató elé úgy tár egy jelenséget, egy tényt, egy embertípust, egy gondolati konstrukciót, hogy annak egész kulturális, történeti hátterét fölvillantja.
A „diplomás kommunista” kifejezés a kommunizmus és a liberalizmus túlélőiben számtalan emléket idéz elő, villant fel, Magyarországon különösen, ahol a kommunista, a liberális és a „diplomás” kifejezés ilyen tragikusan fonódik egymásba.
A diplomás kifejezés még hetven éve sem azt jelentette, mint amit most jelent. A mai bölcsész diplomások jelentős része leérettségizni sem tudott volna száz évvel ezelőtt, nem hogy diplomát szerezni.
Magyarországon a „diplomás ember” fogalmának devalválódása, értéktartalmának máig tartó lejtmenete 1945 után kezdődött.
A kommunisták ugyanis likvidálták az értelmiség jelentős részét, azokat, akiket a nyilasok időhiány miatt már nem tudtak meggyilkolni. Magyart és zsidót egyformán takarítottak ki a magyar tudományból és kultúrából, ha nem tudott valami haladó, kommunista pedigrét hazudni magának, vagy nem bizonyult végletesen jellemtelennek, és nem állt át teljesen.
A természettudományos szakmákban értelemszerűen kisebb volt a dúlás, mert a magyar kommunisták sem voltak annyira hülyék, hogy pártalapon akartak volna például operálni. De ahogy most a liberálisok a matematikától a biológiáig beszivárogtak mindenhová, a kommunisták is elkezdték egy hozzájuk hű szakértelmiségi és későbbi értelmiségi réteg kinevelését. Ennek párját ritkító sikeressége közismert. A „szakérettségizettek” szomorú karrierpályáik a mesterséges értelmiségigyártás örökre tanulságos kudarctörténeteinek példái.
Persze emellett egyre inkább rászorultak az osztályárulók tömegeire is, akik, mint Lukács György vagy Heller Ágnes, nem csak a magyar népet, a felső-középosztályt, hanem a zsidóságot is olyan lelkesen árulták el, ahogy csak egy diplomás kommunistából liberálissá váló gazember képes.
Az igazi, eredeti kommunista Magyarországon nem volt diplomás, autodidakta félművelt legfeljebb, Aczél György-szerű tehetségek is ritkán bukkantak fel közöttük.
A magyarországi kommunizmus szocializmussá konszolidálása során a rendszer a közép felé nyitott, a mindennapi gyakorlat is fokozatosan puhult, és az ideológiai elkötelezettség mellett már némi hozzáértést is elvártak. Fura módon, ez annak a neofita kommunista (sztálinista, maoista) értelmiségi rétegnek tetszett a legkevésbé, amely meg akarta szerezni az értelmiségi lét monopóliumát a saját maga számára – a kommunizmus felépítése során.
Azért gyűlölték meg Kádárt, mert az sokkal többször nyúlt az elemi józan észhez, mint az a kommunisták között szokásos volt, valamint Rákosihoz képest puhány volt. A budapesti (mert vidéken ez a kórokozó nem nagyon tenyészett) ultrabalos szubkultúra baloldalról támadta Kádárt. Kádárék konszolidációjának fontos része volt a gyilkolászás abbahagyása, és bármennyire is undorodott a lelkületében is moszkovita Lukácstól és körétől, már nem akart azzal erőt mutatni, hogy a lázadozó balosokat lecsukatja, legfeljebb elküldte őket dolgozni.
Az SZDSZ szellemi elődei irracionális szélsőbalosként, egyúttal a rendszer humanizmusának demonstrálásaként lettek kiengedve nyugatra, vagyis eltávolítva a hazai párt- és szellemi életből.
A rendszer vezetői azt gondolták Budapest nyugodtabb hely lesz, ha ezek az alakok nem csinálják itt a feszültséget. Nagy részük értett a szóból, akiknek kellemes, a munkásosztály akkori életszínvonalánál sokszor nagyobb életlehetőségei voltak, gyakorlatilag hobbi szinten művelt értelmiségi állások mellett, meg tudtak békélni a hetvenes-nyolcvanas évek pangásával.
Ahogy Hellerék szellemi horizontját, ezeknek az embereknek a szellemi fejlődését is a saját tökéletességükbe vetett hit határozta meg. Sosem heverték ki, hogy nem ők építhették fel a kommunizmust, és szerintük ezért is nem sikerült a dolog. Sértődöttségükben tovább „fejlesztették” az ideológiát, és sikerült is bekapcsolódniuk abba a nyugati projektbe, amely a kapitalizmust a kommunizmus ostobaságaival fertőzte meg.
Ennek következménye az, hogy az életválságokat rövid távon kezelő jóléti állam vívmányaiból (munkanélküliség kezelése, általános egészségügyi ellátás, közoktatás) alapvető emberi jogok lettek, mindenféle kötelezettségek nélkül.
Liberális, tehát diplomás kommunista az a hülye, aki a kapitalizmus nyilvánvaló erényeit a kommunizmus már látványosan megbukott ideológiájával akarja kijavítani. Mert gender-patriarchátus vagy feminizmus-elnyomás, esetleg klímakatasztrófa-veganizmus szakon bármilyen csekély értelmű lézengő kaphat már diplomát, és kapott is az elmúlt 25 évben – Magyarországon is.
A kapitalizmus tragikus hibáira azonban nem reflektálnak, mert egész véletlenül mindig nemzetközi nagyvállalatoktól kapják azt a pénz, aminek hála most is tízszer jobban élnek, mint az átlag magyar munkavállaló.
A nagyképűség is a régi.
Érzékenyek és sértődékenyek is, ahogy mindig. Egyet fejlesztettek, már simán beállnak a nyilasok közé egy csoportképre. De legalább a diplomás nyilas oximoronján nem kell elgondolkoznunk.
