Mindennapok egy újszülöttel, avagy lehet-e nem mindent rosszul csinálni újdonsült szülőként? – Babanapló (2. rész)

A címben már feltettem azt a kérdést, ami gyakorlatilag az első, teljesen itthon töltött nap után fogalmazódott meg nemcsak bennem, hanem Csongor baba apukájában is, miután megkezdtük a mindennapokat kisbabánkkal, kikerülve a koraszülött osztály ápolóinak vigyázó kezei közül. Az előző részben már kifejtettem ugyanis, hogy a kórházban töltött egy hét alatt mennyire sok és hasznos segítséget kaptunk a nővérektől, akik a pelenkázástól kezdve az etetéstől át egészen a mellfejésig segítettek nekem is, az elsőgyermekes, tapasztalatlan édesanyának. A kórházból kikerülve azonban bármilyen jó is volt végre itthon lenni, azonnal rájöttünk, hogy bizony ezt az apró életet nekünk kell teljes mértékben ellátnunk, vagy ha úgy tetszik, életben tartanunk.

– tettük fel a sokszor hülyébbnél hülyébb kérdéseket úgy, hogy egyébként már ez alatt az idő alatt is kiderült, hogy nem vagyunk azok a túl "ráparázós" szülők, mégis számtalan kérdés és kétség merült fel bennünk az első itthon töltött percektől kezdve.

A címben feltett kérdésre egyébként nagyon egyszerűen annyit lehetne válaszolni, hogy NEM. Bizony, friss szülőként mindent el fogsz rontani az elején, de ez így van rendjén. Rettegve vártam a napot, amikor – mint megtudtam, kötelező jelleggel – ellátogatott hozzánk közösen a védőnő és a gyermekorvos, hogy megnézzék a kórházból frissen hazaérkezett Csongort. Megnézték a súlyát, vizsgálták a sárgaságot és felsoroltak vagy ezer dolgot, amire én szorgalmasan bólogattam, pedig az elhangzottak nagy részéről fogalmam sem volt, néhány szóra emlékeztem csak, amiből összeraktam nagyjából a képet, miután a doktornő és a védőnő elmentek.

– mentek a fejemben az ezekhez hasonló gondolatok, miközben néha a mai napig azt sem tudom, hogy melyik bolygón vagyok egy-egy nyűgösebb éjszaka után.

Csongor első hete tehát azzal telt itthon, hogy az apukájával felváltva tettük fel egymásnak a hülyébbnél hülyébb kérdéseket, amelyekből a kevésbé hülyébb kérdéseket mertük csak feltenni a védőnőnknek. Az "eleget eszik-e" kérdésre egyébként a második hét körül kezdtünk el választ kapni, amikor felismertük, hogy melyik az éhségre utaló sírás, így néha a szigorú, háromóránkénti evésből két és fél órás lett, sőt, kitapasztaltuk, hogy a kisfiú már lehet, hogy nagyobb adagot is simán elfogyasztana. Mindehhez azért kellett néhány sírás, amiket nem értettünk, de türelemmel és kitartással végül sikerült lefordítanunk. A napi ételadagok óvatos emelése mellett aztán elkezdtünk kétnaponta súlyt is mérni, és rájöttünk: kevés dolog tesz minket jelenleg boldogabbá, mint amikor látjuk, hogy milyen szépen és egyenletesen gyarapszik a gyerek súlya. Tehát valamit jól csinálunk. Végre.

Sokan akarnak sokféle tanáccsal ellátni, de neked kell eldönteni, hogy kire hallgatsz

Természetesen újdonsült szülőként mi is belefutottunk abba, hogy sokan, sokféle tanáccsal igyekeztek ellátni bennünket úgy, hogy azt mi nem feltétlenül kértük. Hirtelen, korababás "traumával" ráadásul sok minden ömlött ránk egyszerre, így az elején nyilván csináltunk is egy-egy nagyobb bakit, amire reflektálva többféle tanácsokkal is igyekeztek ellátni bennünket. Ilyenkor nyilván tapasztalatok nélkül könnyen összezavarodhatnak az újdonsült szülők, ami akár káoszba is fojthatja a gyermekágyi időszak így is nehéz napjait, ezért én magam is már az elején leszögeztem, hogy mindenkit szívesen meghallgatok, de már eldöntöttem, hogy az anyai ösztöneimen kívül kik azok, akikre hallgatni fogok. Ezek közül az első sorban van természetesen a gyermekorvos és a védőnő, őket követi az édesanyám és az anyósom, majd a TikTokon és egyéb közösségi oldalakon fellelhető ismeretterjesztő csatornák és számomra szimpatikus szakemberek. (Ezekről, és a TikTok anyaság szempontjából nagyon hasznos oldaláról egyébként egy külön részben is tervezek beszámolni.)

Ahhoz tehát, hogy az első heteket minél kevesebb stresszel átvészeljük, nekünk az kellett, hogy elfogadjuk: nincs túlságosan hülye kérdés, de az biztos, hogy ha ezekre válaszokat is kapunk, az elején akkor sem fogunk semmit se jól csinálni. És ez így is volt. Most, a harmadik hétre sikerült kialakítanunk egy első időszakos rutint, nemcsak Csongi, hanem a mi, és a kutya, cica részére is. Mindezt úgy, hogy azokra hallgattunk, akikre mi akartunk, és úgy, hogy beismertük azt is: attól mert még rá is stresszelünk a ránk váró feladatokra csak a saját dolgunkat nehezítjük meg.

Ahogy még Csongi születése előtt a szintén védőnő nővérem mondta: a babának az első időszakban úgyis csak ránk, a szüleire van szüksége, minden más majd úgyis alakul magától. És így is lett. :)