Lila Csillag, Zöld Csillag – Hatalmas tömeg búcsúzott Törőcsik Andrástól (galériával)

Utolsó útjára kísérték Törőcsik Andrást, a magyar futball egyik utolsó világklasszisát. Az újpesti temetőben lezajlott szertartásra hatalmas tömeg gyűlt össze, közte a magyar labdarúgás és a művészvilág kimagasló személyiségei. Törőcsik András július 9-én, 67 éves korában hunyt el.

Lépésben halad a forgalom a külső Váci úton. Túl a Városkapun, ez már az újpesti rész. Egy futballbarát el sem tévesztheti, hogy hol kell jobbra lekanyarodni. Az egyetlen rézsútosan nyíló utcát kell célba venni, amelynek tizenhármas száma alatt annyi, de annyi futballcsodát lehetett látni. Zsengellér, Szusza, Nagymarosi, majd a következő korosztályban Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó, még később Fazekas, Fekete, Kiss Sanyi, Rostás Sanyi. De ha csak egyetlen nevet lehetne mondani, akkor az ötvenesek és annál fiatalabbak alighanem egyetlen nevet mondanának: Törőcsik Andrásét.

Számtalanszor megtettük ezt az utat gyermekkoromban. Vagy innen, a Megyeri út felől, vagy a Mildenberger utca felől jöttünk, függően attól, melyik busz jött előbb, de a cél mindig a stadion volt. A Megyeri utat a legtöbben csak eddig ismerik. A tizenhármas számig, amely alatt az Újpest stadionja áll. Pedig megy tovább is ez az út, egészen Káposztásmegyerig. És alig néhány sarokra a stadiontól – amely az élet, az újpesti élet és az újpesti identitás egyik legfontosabb helyszíne – ott van az elmúlás helyszíne, a temető is a Megyeri úton.

Sorsszerű, hogy Kesének itt állítanak síremléket. Ha van olyan futballista, akinek neve teljesen összefonódott az Újpesttel és a lila-fehér színekkel, akkor az egyik közülük biztosan Törőcsik András. Ugyanúgy, mint Bene Ferenc, Göröcs János vagy a Fekusz, azaz Fekete László neve, akikről szintén azonnal az Újpest ugrik be a focibarátoknak. Miként a csodálatos edzőről, Várhidi Pálról is. Ők is itt hagytak bennünket, és ők is itt nyugszanak. Újpesten, a Megyeri úton. Ebben a különleges lila-fehér panteonban már várnak egy következő legendát: Törőcsik Andrást.

Göröcs János síremléke a Megyeri úti temetőben. Közvetlenül Titi sírja mellette talált végső nyugalomra Törő! Fotó: Kovács Attila

Előbb érkezem, mint ahogy a búcsúztató kezdődik, gondolataimba révedve bolyongok a temetőben. Egyszer csak megtorpanok: Radics Béla sírja áll előttem. A sírkövön lévő felirat, a gitár, a portréfotó és a születési-, valamint halálozási évszám is egyértelművé teszi, hogy nem névrokonról van szó, tényleg a gitárkirály nyughelyénél járok. Az Angyalföldről indult zseniális gitárosénál, aki karrierje hajnalán kerek-perec kijelentette, hogy nem fog beállni a sorba, a maga útját fogja járni. Tehetségével nem tudtak mit kezdeni, mint ahogy a személyét körülvevő mitikus rajongással sem. Ezért ellehetetlenítették. Nem engedték, hogy lemeze legyen, nem engedték, hogy a saját zenéjével, saját életművet építsen. Mivel roppant intelligens, olvasott is volt, nemcsak istenáldotta tehetség, hamar ráeszmélt: bezárult a kör és jövője csak akkor lenne talán, ha behódolna nekik. A komcsiknak. Miután tudta magáról, hogy erre képtelen, szép lassan felemésztette magát. Drámaian fiatalon hagyott itt bennünket a „Zöld csillag”. Azóta itt nyugszik a Megyeri úton.

S miközben ezen gondolkodom, és baktatok a ravatalozó felé, rájövök, hogy szinte tökéletes analógia figyelhető meg Radics Béla és Törőcsik András életútja között. A Zöld Csillag és a Lila Csillag élete között. S nemcsak azért, mert Törőről még egy vers is megörökítette, hogy ő a lilák csillaga, hanem azért, mert saját mesterségének Törőcsik András is korszakalkotó zsenije volt. A Jóisten – amelyben ő maga is hitt – olyan képességekkel, olyan különleges tehetséggel áldotta meg, amellyel nemcsak Magyarországon, de világviszonylatban is kiemelkedett. Első edzője, Farkas József szerint háromszáz százalékkal tudott többet a társainál, első felnőtt edzője, Mezey György szerint pedig Maradonával volt egy szinten. De nemcsak a futballban volt kiemelkedő. Olvasott, értelmes emberként intelligens is volt, s így Radicshoz hasonlóan ő is hamar rájött, hogy itt, a „vonalas, merev emberek” országában, a finomodó, de alapvetően még mindig terror által uralt légkörben végesek a lehetőségei.

Fénykorában ilyen elánnal húzott el a kicselezett védők mellett az Újpest mindmáig utolsó világklasszisa, Törőcsik András. Fotó: MTI/Németh Ferenc

Törő sem volt képes behódolni. Alapvetően sem volt az a típus, aki beáll a sorba, de abba a „sorba”, amelyben az 1970-es évek kádári Magyarországán kellett volna beállni, pláne nem akart. Ez magától értetődően szülte és termelte ki a személye körül újra és újra az aktuális konfliktusokat, amelyekből ügyek lettek. Törőcsik „odafent” bekerült a „balhés” és „kezelhetetlen” játékosok közé, akit csak azért nem mertek végleg ellehetetleníteni – bár a kommunista pozícióhalmozó, Kutas István egyszer nyíltan meg is fenyegette, hogy leírja őt a magyar labdarúgás egéről –, mert a „nép, az istenadta nép” viszont imádta. Ellentétben minden más újpestivel, aki alapból negatív figura lehetett csak a zöld-fehérek szemében, Törőcsiket még a Fradi-szurkolók is rajongva szerették.

De mindez nem változtatott a lényegen: Törőcsik pontosan tudta, hogy ebben ennyi van. Itthon lehet csak „kiskirály”, mert külföldre nem engedik ki, az itthoni lehetőségek pedig alapból behatároltak. Különösen 1978 után vált ez véglegessé. Az előtte lévő év (1977) pályafutása legjobb éve volt, és a világbajnokság Argentínában kecsegtető lehetőséget kínált a kitörésre. Ha ott sikerül egy világra szóló eredményt elérnie annak a csapatnak – amely egyébként csodálatos csapat volt, képességeiben is alkalmas a nagy eredményre –, akkor talán minden másként alakul.

Az össznépi boldogság talán kikényszerítette volna, hogy Törőt is kiengedjék külföldre. Persze sosem tudjuk meg, hogy miként állt volna helyt a kőkemény, profi világban, de nagyon valószínű, hogy ez adott volna egy olyan amplitúdót Kese pályafutásának, ami után befuthatta volna a tehetsége alapján hozzá méltó karriert, hiszen még csak huszonhárom éves volt ekkor. Az iménti egy mondatban három „volna” is szerepelt, mert mint tudjuk, nem így alakult. A vb-kiesés után eltiltották a válogatottól, bűnbaknak kiáltották ki, átkokat szórtak rá odafentről. Megvolt az ürügy, hogy belerúgjanak a korábbi „sérelmekért”, amelyeket Kese a megtörhetetlenségével nekik okozott.

Törõcsik András 45-ször szerepelt a magyar labdarúgó-válogatottban.
Fotó: MTI/Mohácsi Miklós

Itt ér össze a Lila Csillag életvonala a Zöld Csillagéval, mert innentől lényegében Törőcsik élete is hasonló mederben folyt tovább, mint Radics Béláé. Hiába az állandó elnyomás, karrierjének derékba törése, a csodálatos tehetségű gitáros is zenélt még tovább. Rendszeresen fellépett továbbra is, olykor fantasztikus, emlékezetes bulikat is nyomott, miközben belül tudta, érezte és a hozzá közel állók felé éreztette, s talán mondta is, hogy minden elveszett, hogy pályafutása örökre torzó, befejezetlen marad. Így maradt az önemésztő életmód, ami tragikus halálához vezetett.

Törő szintén érezte, sőt, utólag rekonstruálva rendszeresen meg is vallotta, hogy 1979-1980-tól már tudta: pályafutása érdemi része véget ért. Bár 1985, Attila fia születési éve még aranybetűkkel íródott az égre, ez az esztendő számított a kivételesnek. A zseni, aki nemcsak a pályán volt zseni, de intelligens is volt, pontosan tudta, érezte, hogy ebben nincs több. Futballkarrierje véget ért, mielőtt igazán elkezdődött volna. Amit itt lehetett – bajnoki cím, kupagyőzelem, válogatottság –, azt játszi könnyedséggel elérte, ami pedig még lehetett volna – fényes nemzetközi karrier –, attól megfosztották, azt elvették tőle.

Boldogok a tudatlanok, szokták mondani, s valóban van benne igazság. Amikor valaki esetleg fel sem éri ésszel, intelligenciával, hogy milyen helyzetben van, sokszor könnyebben átvészeli a nehézségeket. Aki viszont tisztában van azzal, hogy milyen élete lehetne, és mi az, ami ahelyett végül osztályrészül jutott, annak sorsa könnyen tragikus fordulatot vehet.

Ezt a roppant terhet jelentő keresztet kellett cipelnie Radics Bélának is, és ez a mázsás kereszt nyomta Törőcsik András vállát is. Az intelligens zsenik kivételes keresztje. Sajnos mindkettőjük számára túl nehéz volt ez a kereszt. Azonban nem őket lehet ezért kárhoztatni, hanem azt a nyomorult, emberdaráló, lélekromboló rendszert, amely letaglózó súllyal telepedett rá erre a népre, s amely a Radics Bélához és Törőcsik Andráshoz fogható különleges zsenijeinket őket agyonnyomó keresztcipelésre kényszerítette, ahelyett, hogy tehetségük kibontakozását és szárnyalását segítette volna elő.

„Zöld Csillag, kihunyt az égen, a csónak partot ért, hideg csendben, fekete minden, legyen az álmod szép!”

Ezt énekelték a híres dalban zenészbarátai Radics Bélának, akinek emlékét ma is őrzik, sírján ma is friss a virág és amíg lesz magyar zene és játszik magyar gitáros, neve örökre fenn is marad.

„Az Újpest-pályán egy csillag ragyog, Törőnek hívják ezt a csillagot!”

Ezt pedig az Újpest-tábor énekelte egykoron. Törőcsik András neve szintén legenda marad. Ahogyan ő fogalmazott egyszer: az utolsó mohikánként emlékezünk rá mi, futballbarátok. Legyen valaki Fradi-, Honvéd-, vagy Újpest-szurkoló, amíg lesz magyar labdarúgás, mindig tisztelettel fogjuk kiejteni a nevét.

Ahogyan az egy Lila Csillagnak kijár!

A Törőcsik András temetésén készült képgalériánkat itt tekintheti meg: