![](https://pestisracok.hu/wp-content/uploads/2024/05/FVETT1914____008-1000x600.jpg)
Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / A pártoskodókat, a vitézkedőket… / Csak egy éjszakára: Mikor siketítően bőgni kezd a gránát,… / Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / Az uzsoragarast fogukhoz verőket… / Csak egy éjszakára: Mikor a pokolnak égő torka tárul, / S vér csurog a földön, vér csurog a fáról, / Küldjétek el őket csak egy éjszakára, / Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára, / Csak egy éjszakára: Hogy bújnának össze megrémülve, fázva: / Hogy fetrengve mind-mind, hogy meakulpázna: / Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, / Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!?
Gyóni Géza megrázó kiáltása ez, Przemyśl erődjének védelmében, 1914 novemberében. Mindez a Nagy Háború idején történik, amikor még nem tudták, hogy lesz második világháború is. De ez a megrázó kiáltás, ez a véres figyelmeztetés úgy látszik, nem jutott el mindenkihez, a háborút akarókhoz és az újabb és újabb háborút generálókhoz.
A költő öccsével, Mihállyal együtt védi az erődöt az oroszok ellen. 1915 telén napról napra kaotikusabbá válik a helyzet az erődben. Éhség, betegség, sok-sok temetés, árulás tette próbára a katonák erejét. A monarchia szláv tisztjei az oroszokhoz húztak és jelentettek a támadási pontok lehetőségeiről. Végül is a hősies védekezés ellenére Przemyśl elesett. Az orosz hadifogság a két testvér végzetét jelentette. Krasznojarszkban 1917. június 25-én, harmincharmadik születésnapján Gyóni Géza krisztusi szenvedései véget értek. Mihály testvére mellé temették.
Halála előtt a költő megírta másik, üzenetértékű, kevésbé ismert versét – Levél nyugatra – a háború ellen, amit akár ma is megírhatott volna a hazai balliberális dollárbaloldalnak, azoknak, akik majmolják és szolga módon kiszolgálják a háborús pszichózisban élő nyugat-európai, tengerentúli politikai elitet. Íme:
Hol vagytok most, kis intellektüellek, / kiket bús század baljós vége ellett? / Szent nyugat előtt rajongva térdeplők,… / Kiknek a New-York volt a Pantheonja… / Hol vagytok mostan, fránya franciások, / Kis erótikák, tucatóriások? / …Az a Nyugat, melyet majmoltatok, / S melytől vártátok a szent holnapot, / És a vad Észak, melyet épülésül / Rajzoltatok, már rothadt penésztűl.
Gyóni a pergőtűzben ugyanazokra a belpesti, belbudai intellektuellekre gondolt, mint akikre mi gondolunk. Azokra a mai hőbörgőkre, álmessiásokra, akik fegyvereket, katonákat küldenének az ukrán–orosz frontra. A költő nem tudhatta, nem élte meg, hogy ezek az intellektuellek, a Galilei-körösök vagy éppen Krasznojarszkban, abban a fogolytáborban, ahol ő is raboskodott, ott volt két magyar újságíró, Kun Béla és Szamuely Tibor, akik a kommunista világforradalom nevében a bolsevikekhez csatlakoztak, majd a Lenintől kapott dollármilliókkal kirobbantották az 1919-es véres Tanácsköztársaságot. Gyóni Géza, aki életét áldozta fel a rajongva szeretett hazájáért, ha tudta volna, hogy két katonatársa rengeteg pénzért, a hatalomért elárulta a hazáját a nyugatnak, és részesei lettek Magyarország feldarabolásának, talán nevesítette volna az intellektueleket. Maradjunk annyiban, nem tudta, de megérezte.
Szépíróink közül többen is teljesítettek a fronton szolgálatot; haditudósító volt például Móricz Zsigmond és Molnár Ferenc, mi több, az ő első felesége, Vészi Margit is. Balázs Béla, Hamvas Béla, Szép Ernő és Tersánszky Józsi Jenő eleinte önkéntes honvédként vett részt a harcokban, Sík Sándor tábori lelkészként szolgált, Csáth Gézát pedig rövid ideig katonaorvosként foglalkoztatták, de besorozták Gyóni Gézát, Tamási Áront és Karinthy Frigyest is.
![](https://pestisracok.hu/wp-content/uploads/2024/05/fe_800_500_csath_kosztolanyi-600x375.jpg)
Csáth Géza és Kosztolányi Dezső
Molnár Ferenc haditudósítóként egyszerűen fogalmaz Galíciából: „Ölünk, gyilkolunk”. Ez a tőmondat minden magyarázat nélkül is drámai. Molnár nem otthonról, egy kávéházban, újság olvasás közben, egy konyak mellett drukkol a hős magyar honvédeknek, hanem maga is átéli az eddig soha nem tapasztalt háború borzalmait. A Hofmann-hadtestnél című írása így fogalmaz:
Nem lehet a háborút hazaírni. Aki itt van, az beszéd nélkül is megérti egymást. Minden sor, amit leírok, olyan, mint boldogtalan ifjú levele a nőhöz, aki végleg mást szeret. És mégis újra meg újra megpróbálom, Istenem, hátha… Ha ez az ösztön nem volna ellenállhatatlan, gyalázatos hiúság volna a ceruzával erőszakoskodni, mikor más a vérét folyatja. De az írni akarás húszéves betegsége itt olyan forrósággal bánt, hogy el lehet felejteni minden okosságot, csak írni, írni haza – mérföldeken át, a hegyek fölött izgatottan hazakiabálni Galíciából, hogy nem otthon van a világ közepe, hanem itt, ebben a piszokban, ebben a porban, az árkok, túrások, fakeresztek közt, ahol a föld lyukaiból reménykedve pislognak ki a csukaszürke gyerekek…
Nem halottsápadt, hanem csukaszürke, nemrég még suhancok rettegtek a srapnelek zúgása között. Milyen érdekes? Tíz évvel a Nagy Háború kitörése előtt a frontra kiküldött haditudósító megérezte a háborút, a harcok keserű ízét. Molnár Ferenc 1916-ban már nemzetközileg is ismert író, hiszen 1906-ban megjelent folytatásokban A Pál utcai fiúk című ifjúsági regénye. Hatalmas sikere lett. Pedig a történet egyszerű: a Pál utcai fiúk harca, küzdelme a vörösingesek ellen a grundért. A kis Nemecsek Ernőnek köszönhetően, aki betegen is részt vett a hadakozásban, végül is a Pál utcai fiúk győzelmével ért végett. Nemecsek azonban hiába halt meg, mert a gyerekparadicsomban, a grundon végül házak épültek.
![](https://pestisracok.hu/wp-content/uploads/2024/05/25c041b792594f73a57f481d64b18362-600x338.jpg)
Gyóni Géza költő (1884–1917)
A kérdés mindig az, hogy az ember nemecsek legyen, kis kezdőbetűvel, és haljon meg az igaz ügyért, vagy kövesse el az élet szokásos árulásait és élhessen tovább… A kegyetlen valóság mégis az, hogy a kisbetűs nemecsekeknek nem jár köszönet, mint ahogy a hazájukért, az életüket feláldozó kiskatonáknak sem. Azt gondolják, hogy igaz ügyért halnak meg, miközben a háttérben meghúzódó milliárdos pénzemberek, politikusok, háttérhatalmak vagyonát gyarapítják.
Az író, a költő, a művészember különlegesen érzékeny lény, így az erőszak, a kegyetlenség hatványozottan jelenik meg előtte, a háború összefüggéseit mindig élesen látják, megszabadulni nem tudnak tőle, sokszor ebbe bele is halnak. Ennek sajnos számos példáját láttuk az első és a második világháborúban. Persze több magyar író a Nagy Háború kitörését kezdetben üdvözölte, magyar részről igazságosnak tartotta. Kosztolányi Dezső a háború kitörése előtti napokban, 1914. július 25-én egész délutánját a Világ szerkesztőségében töltötte. Ezt érzékelte:
Csöngött a telefon, órák hosszáig… Kitéptük egymás kezéből a kagylót és kiabáltunk a tölcsérbe: Háború, háború, háború… titkon mindnyájunkban élt a hit, hogy ami megtörtént, még kocsonyaszerűen rugékony, még nem szilárd valóság. Csak a fejünk tudta, hogy az idők sodrába kerültünk. A testünk még nem. „Történelmi kor”… „világok harca”… „milliók fegyverben”… ezek még csak cikkek címei voltak. Hozzá kell szoknunk a történelemhez is.
Kosztolányi persze ehhez a háborús történelemhez sohasem szokott hozzá. Ő tanult a Nagy Háborúból. Jóval később, a második világháború kitörése előtti években, 1935. augusztus 25-én, Háború című esszéjében már ezt írja:
…Főkép az a hidegség borzaszt el, mely a háború gyors dühkitörését egy hosszú, biztosan kiszámított, óraműszerűen működő pokolgéppé varázsolja. Nincs többé esztelen és szenvedélyes háború… S ez dermesztő. A huszadik század embere a maga párnázott otthonában, viszonylagos kényelmében, villanylámpájánál és hangszórójánál éppoly nyersen, káprázat nélkül láthatja a valóságot, az ösztönök ördögi táncát, mint valaha az ősember.
Micsoda? A rádió hangszórójánál? Szegény Kosztolányi. Mi már televíziós élő közvetítésben láttuk az Öbölháborút, a World Trade Center lerombolását, Irak elfoglalását, Afganisztán lerohanását, Oszáma bin Láden kivégzését. Sőt, ott vagyunk nézőként a fotelből nézve az orosz–ukrán háború mindennapjaiban, százezrek lemészárlásában vagy az izraeliek palesztin népirtásában.
![](https://pestisracok.hu/wp-content/uploads/2024/05/DVETT19150101014-600x375.jpg)
Galícia, 1915. Magyar huszárzászlós lovával Galíciában. A felvétel készítésének pontos hónapja és napja ismeretlen. MTI Fotó: –
Igaza volt Kosztolányi Dezsőnek, a múlt század nagy polgári költőjének, írójának. A XX. és XXI. század háborúi a dermesztően kegyetlen, gépies gyilkolásokról szólnak. Ezt akkor írta meg, amikor Adolf Hitler már német kancellár volt, a fasiszta Mussolini dühöngött Olaszországban, Sztálin a Szovjetunióban kiirtotta a szovjet tábornokok, tisztek színe, javát, hűséges kommunistáinak többségét: hidegen, szenvtelenül és kegyetlenül. Ez az, amit Kosztolányi dermesztőnek nevezett.
Az első világháborúban több mint 9 millió katona esett el, 5 millió polgári áldozattal, akiket a bombázások, az éhínség vagy a járvány vitte el. 21 millió katona sérült meg. Az Osztrák–Magyar Monarchia embervesztesége 3 millió 477 ezerre tehető. Magyar katonából 660 ezren estek el a Nagy Háborúban.
De térjünk vissza egy olyan íróhoz, Somogyváry Gyulához, Gyula diákhoz, aki nemcsak megírta az első világháborút, de végig is harcolta, sőt, részt vett a Rongyos gárdával Sopron és több magyar falu visszafoglalásában is. Ő hitt az igaz ügyben, a történelmi Magyarország megvédésében: a Virágzik a mandula, És Mihály harcolt, És mégis élünk regényei ezt példázzák. A Dal, amelyet nem daloltak végig című lírai hangvételű kisregény megírása egyfajta ébredést is jelentett a harcoló Somogyváry Gyulának, aki egy ideig maga is foglyául esett a háborús pszichózisnak. Hogyan is kezdődik a mű? :
Vonat, Robogó, ringó ritmusok…, És hátul egyre dübörög, harsog a bakanóta… No meg az a hit, hogy karácsonyra otthon leszünk.
Azóta persze tudjuk, hogy mindez nem így történt. Rendszeresen jelennek meg százával olyan megrázó hirdetések, mint például a Budapesti Hírlapban:
Ki tud róla? Székács János tart. zászlós, aki a 29. menetzászlóaljjal ment a frontra 1915. május 12-én, nem ad életjelt 1915. július 8-a óta. Aki tud róla, értesítse aggódó anyját, özv. Székács Imrénét, Sebespuszta, posta: Nagyszilvás.
Somogyváry Gyula így emlékezik meg Székács János zászlós, katona társáról:
A Haláldombon (Monte San Michele hegye, magyar katonák nevezték „Haláldombnak”) dobolt a gránát. A bosnyák ezred véres rongyai mind ott hevertek szerteszéjjel…, Haragtól kínzott bakák rohantak velünk, éhes szuronyok szíveket kerestek…, S abban a véres zűrzavarban, eszeveszett rohanásban, frissen és csillogó szemmel lihegett a Zászlós: – Pajtás! Csillagok rohannak, így az égen, hulló, szikrázó nyári csillagok!… Aztán már semmit sem hallottam. Túlnanról vadul, kétségbeesetten dadogtak a gépfegyverek…
![](https://pestisracok.hu/wp-content/uploads/2024/05/DVETT19161001130-600x384.jpg)
Lengyelország, 1916. október. Lerombolt vasútállomás a Dunajec folyónál az első világháború idején, az Osztrák–Magyar Monarchia területén. MTI Fotó: Bóra Gyula
Az értelmetlen harcnak a vége az lett, amit keserűen énekelt egy honvéd:
Nincs már nekem puskám, az olasznak adtam, / amikor a harcot könnyezve otthagytam. / Katonagúnyámat az osztrák letépte, / amért a két karom a hazáját védte. / Így fizetett érte…
A sors iróniája, hogy Gyula diák – vitéz Somogyváry Gyula –, a nagy krónikás, egykori országgyűlési képviselő, aki végigharcolta az első és a második világháborút, épségben megúszta. A kommunizmust, a Rákosi-diktatúrát azonban nem élte túl. Kistarcsán, az internáló táborban 1953 júliusában, 58 éves korában gyanús körülmények között elhunyt.
Kétségen kívül a magyar költők közül Babits Mihály fogalmazott a legegyértelműbben 1916-ban, a Húsvét előtt című versében:
…hogy elég ! hogy elég ! elég volt ! / hogy béke ! béke ! / béke ! béke már! / Legyen vége már!
Az első világháború kitörésének okairól és számunkra gyászos végéről Herczeg Ferenc, Tisza István miniszterelnök barátja írt legszemléletesebben az Emlékezései című könyvében:
…a bécsi minisztereknek határozottan imponált saját férfiasságuk, midőn arra készültek, hogy millió fiatalember a lövészárokba küldjenek. És a grinzingi kocsmákban mindenütt a Prinz Eugen-marsot játszották, éppúgy mint a pesti kávéházakban a Rákóczi indulót. Tisza István tudatában volt annak, hogy a véres leszámolásnak a monarchia türelmetlen örököseivel be kell következnie…
Ő már az 1889-es véderővitában azt mondta:
készülnünk kell arra a háborúra, amely igen könnyen fejlődhetik a magyar nemzet élet-halál harcává.
A tizenhat évig tartó obstrukció azonban ezt megakadályozta. A legyengült hadsereg láttán a nemzetiségek már nem is akartak megegyezni a magyar állammal. Mint írja Herczeg:
A nemzetiségek tudták, hogy a főherceg-trónörökös, akihez bejáratosak voltak vezéreik, teljesen az ő emberük és gyűlöli a magyarokat.
Ferenc Ferdinánd idevágó mondata akkor közismert volt:
Ha a nemzetiségek is átmennek a nagymagyar táborba, akkor minden elveszett!
![Somogyváry Gyula, 1942/ Fotó: Fortepan.hu](https://pestisracok.hu/wp-content/uploads/2018/10/somogyváry.jpg)
Somogyváry Gyula, 1942. Forrás: Fortepan.hu
Ugyanis a Szent Korona jövendő viselőjének az volt a rögeszméje, hogy a Monarchia integritását a csehek és a románok fogják megvédeni a magyarok ellen.
Akkor is voltak jó magyarok. Nem véletlenül jegyzi meg az írófejedelem 1939-ben, a második világháború előestéjén:
…szokássá vált, hogy elítélő hangon nyilatkoznak arról a régi magyar nemzedékről, amely a háborút csinálta. A háborút nem magyarok csinálták, mert a szarvasbika sem rendezi azt a vadászatot, amelyen terítékre kerül. A háborút azok csinálták, akik már évekkel a szarajevói merénylet előtt megosztoztak Magyarország bőrén és húsán.
Herczeg Ferenc szavain érdemes elgondolkodni.
(Folytatjuk)
Vezető kép: Magyar gyalogos katonai alakulat menetel az I. világháború idején. A felvétel készítésének pontos helyszíne és dátuma ismeretlen. MTI Fotó: –
Joris
2024-05-29 at 12:16
Macron apátok intézni akar egy kis háborút. Majd ha Ő is sáros lesz fülig a lövészárok sarától, esetleg meggondoljuk a követést. Egyébként minden libsinek meggondolásra ajánlom hogy at igazi bakák hajlamosak az olyanokat kapásból hátba lőni, mikor rohamot vezényel a parancsnokuk.
A lövészárok ugyanis az a hely, ahol véget ér a liberalizmus és az elmebeteg gender-picsogás. Ott parancsok vannak, amit zokszó nélkül végre kell hajtani, vagy mehet a parancs-megtagadó a hadbíróságra. Az még a jobbik eset, ha gúzsba kötés, vagy kiköttetés lesz a vége. De ajánlhatom a libsi ifjaknak, hogy szüljenek legalább 3 gyereket. Hátha megússzák a bezupálást 🙁
Talpra magyar!
2024-05-29 at 11:50
Családjukkal együtt az ilyeneket kell kizavarni Ukrajnába hogy ne a háborúra uszítsanak hanem ot az ukrajnai háború tűzvonalában tehát élesben harcoljanak az oroszok ellem mint a von der Leyenéket Verhovstadtéket Weberéket Gyurcsányékat Sorosékea Szabó Tímeáékat Macronékat Scholzéket Johnsonéket Niedermülleréket Cseh Katalinékat Karácsonyékat Gormaiékat Pikóékat Rothschildéket Rockefelleréket …. együtt a mára 18. életévüket betöltött összes családtagjaikkal EGYÜTT.
Cuki
2024-05-29 at 11:19
vagy aki Sinkovics Imre előadásában szeretné meghallgatni:
https://youtu.be/_0B4IFCuRKA?si=uW8QECQd_RiJrQmu
Hesslerezredes
2024-05-29 at 11:17
Annyit – nem az emelkedett érzés lerontásaként, de – meg kell jegyezzek, hogy a Pál utcai fiúkban van egy nem is nagyon rejtett magyarellenesség. Az Áts testvérek teljesen egyértelműen magyarok, míg a hőn csodált Pál utcai fiúk tele vannak német nevekkel, Nemecsek egyértelműen tót, de Molnárnak volt annyi esze, hogy a vezérüknek egy magyart, Bokát tegye meg, hogy csak a lóláb és ne az egész ló lógjon ki. És hát a magyarok azok, akik nem tisztességesen harcolnak, míg a “gyüttmentek” lám milyen becsületesek. Molnár nem tudta, nem bírta megtagadni a “gyüttment” zsidóságát, az ebből fakadó kisebbségi érzését.
És, ha már Molnár akkor állítólag “világhírű” volt, akkor jó, ha tudjuk, hogy Mikszáth még inkább az volt, ugyanis az amerikai elnök, Theodore Roosevelt nagyon kedvelte az írásait és kvázi valós időben olvasta is azokat, mert egy-két nappal az után, hogy azok megjelentek valamelyik budapesti lapban, már ment is a fordítás neki a Mikszáth-tárcákról.
Ezzel együtt jó ez a cikk, csak újra és újra előjön az elgyávulás a saját kormányoldallal kapcsolatban, hogy az írója nem meri az arcába vágni a kormánynak, hogy sokkal, de tényleg sokkal erőteljesebben és egyértelműbben kellene BIZTOSAN KIMARADNUNK a készülődő újabb tébolyból, első helyen minimum a NATO katonai együttműködséből á la de Gaulle!!!
Cuki
2024-05-29 at 11:16
Vihar Béla: Egy katona megy a hóban
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka,
nem, évszázadok és évezredek óta én vonulok,
én, a katona a hóban.
Ajkam, torkom kiáltásra nyílik,
széthasad, mint a seb, kiáltok, miként a gyermek,
aki először riad a magány iszonyatára.
Hozzád, hozzátok szólok a száguldó fergeteg
és az idők ködbe vont messzeségéből.
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka…
Láttok-e még engem? Íme, megjelentem.
Kicsiny bukdácsoló pont vagyok,
küzdelem a hótenger hullámain,
imbolygó pont, létéért küzdő,
hogy karotok drága kikötőjébe elérkezzék.
Rám ismertek-e? Arcom vonásait
még össze tudjátok-e rakni
az emlékek szövevényéből?
Én vagyok a katona, az egykori fiatok és férjetek,
a távolba kémlelő fivér, a hátizsákkal és derékszíjjal
eltávozott, az ismeretlen és mindenkié,
a katona, aki megy a hóban,
a havasok végtelen óceánján.
Emlékeztek-e még szemem csillogására,
hajam fürtjeire, kamaszos mozdulataimra,
hangom színére, nyakkendőm hányavetiségére, mókás huncutkodásaimra?
Halványodom? – Elfehéredek, mint a fakuló fénykép,
mint a csont a föld mélyében.
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka jöttünk visszafelé,
futva, bolyongva, menekülve,
az égre kelt tenger porhanyós ösvényében.
A tél kivonta jégszablyáját és a világ
négy tája felé suhintott,
és orrlikain orkánt okádó sörényes paripán
száguldott körbe-körbe.
Eközben hátunk mögött a torkolattüzek esője,
a vaskolosszus, a lángokból felkelő roppant sereg,
a hazáját ellenünk védelmező ármádia
mennydörgő lökéssel zengte: vissza-vissza…
Ó, barátaim, akik elhullottatok
értelmetlenül és céltalanul és magatok ellenére,
mert engedelmeskedtetek egy papírlap akaratának,
s menten letettétek a kalapácsot, az ásót, a tollat,
megöleltétek utoljára szeretteiteket,
a félelem miatt vállaltátok a még nagyobb félelmet,
s elmentetek s meghaltatok, kiért, miért?
Nem a mi háborúnkat vívtuk
lakatosok és béresek, könyvelők és bölcsészdoktorok,
akik áldozatul odadobattunk a legtöbbel, életünkkel.
Tizenhét nap és tizenhét éjjel
őrjöngve hullott a hó,
visított a szél az elemek dobpergésével,
hószárnyú démonok suhogásával…
Haza akartunk jutni, a pillantásotokban
megfürödni még egyszer…
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka
vonszoltuk magunkat és lassan megfogyatkoztunk…
éhség… fagy… reménytelenség…
Ő: Ott a fasoron túl már egy falu lesz… biztos, egészen biztos…
Bajtárs: Miért hazudsz, nem igaz… nem bírom.
Ő: Tűrd el pajtás, csak addig… Meglátod…
Bajtárs: Nem akarom… Úgyis hiába… elvesztünk…
Ő: Fogódzkodj belém…
Bajtárs: Hagyj magamra, menj egyedül…
Ő: Ha leülsz, megfagysz. Érted? Nem szabad leülni,
mert többé nem kelsz fel.
Bajtárs: Kimerültem, nem bírom… Nézd, ott pihennek
a hóbuckán, három, öt, hét, nyolc, tizenegy… Mind
mosolyog, mosolyogva elaludt…
Ő: Eszeveszett, mit csinálsz? Te, te… Virradatra falut
érünk, meleget, fekhelyet, ennivalót… talán szánt,
kocsit kerítünk, jöjj, nehezedj rám, bátran… A se-
bedet is újrakötözzük… Tarts ki…
Bajtárs: Csak ígérgetsz, hányszor becsaptál…
Pihenjünk le egy keveset, egy kicsit… Ott…
Ő: Nem engedem… Embereld meg magad… Nem
szabad…
Bajtárs: Eressz el… eressz… Egy hang hív, hallod?
Ő: Hol vagy? Hol vagy? Nem látlak… Hol vagy?
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka és megint ugyanannyi…
Társaim elsodródtak a havas éj határtalanságában.
Örök monotóniával hófüggönyök omlottak alá,
majd rácsokká merevültek, kozmikus börtönablakok rengetegévé.
Hangok, sivítások karéneke robogott fülem mögött
az ősfélelem rejtélyes mondataival.
Már csak egyedül voltam az antarktiszi magány gyűrűjében,
zsákcsomóba burkolózva, két birkózó láb, bal, jobb, bal, jobb…
S akkor engem is szólított a Hang, mint hajdan a sellők Odüsszeuszt,
a harcokból hazatérőt…
Hang: Kedves, ne menj tovább, hajtsd fejedet az ölem-
be, szegény vándor kiskatona…
Ő: Mit akarsz tőlem?
Hang: Ezüst násszal fogadlak. Hajamon kristálykorona,
homlokom porcelán, pillám gyémántcsillag, ölem
a feledés… Csókommal megszabadítalak terheidtől,
habkarom elringat, belesimít a fehérlő, kéklő csend
édes megsemmisülésébe… Ne vonakodj… Várlak…
Nem kerülhetsz el.
*
Már-már megtorpantam. Előbb a lábam unszolt, aztán a kezem,
aztán a szívem, aztán egész valóm.
Én mentem a Hang bűvöletét követve a többiek közé,
társaim után, oda a sorba,
akik mint a márványszobrok gubbasztottak hóbasüppedten,
de immár fájdalom béklyóitól megoldottan.
Már mentem volna közibük. S akkor…
Egy menekülő: Főhadnagy úr! Főhadnagy úr! Álljunk le!
Egy embert látok amott.
Főhadnagy: Ugyan! Nincs időnk a veszteglésre!
Nyomás, előre! –
Mintha ezt hallottam volna, vagy az elalélt test
delíriuma hallatta
mindezt velem?
A hótenger kerengésén átvilágított a reflektor,
motor berregett a messzeségben – hahó, hahó –
szakadt ki számon a segítségkérő jaj,
majd utána még nagyobb és reménytelenebb némaság boltozata
vett körül, s a csendet követően tébolyi kacajjal
felhahotázott a fergeteg, és rámvillant zafírkék szemekkel,
jégből szőtt uszályában, ékszerei pompázatában
a Csábító Angyal, a Tél hercegleánya, ajkán a fagyhalál
kacér révületével.
Azon az éjszakán úrrá lett rajtam a káprázat:
hajdani seregeket, zsinóros mundérba öltözött
katonákat láttam,
színes csákók, ódon fegyverzetek és lobogók sokaságát.
A hósírból kilépő seregek, csontvázlégiók
lebegtek, kavarogtak és felharsant itt is, ott is,
az egymásnak felelő trombitaszó, trarará, trarará –
a katonafájdalom három hanggal panaszló ősi elégiája,
évszázados vallomás, trarará, trarará, elbúcsúztató,
beterelő esti takarodó,
nemzedékeket elsirató
kürtzokogás: Przemysl, Sztrij, Sabác, Piave, Világos,
Marengó, Nagymajtény…
Batallion, rechts um! Schiessen! Nieder! Auf!
Vérvörös egyenruhában a vállszíjas Sátán vezényelt,
két szeme villogó puskacső, fogai tüskék, tőrök.
Trarará, trarará, katonák vonultak a hóban, újra, meg újra,
a hadak útján, s köztük apám, nagyapám, dédapám,
kidülledt szemekkel, foszló ruházatban, véresen, füstösen.
Apa integetet, valamit izent, igen, izent,
de szavait elnyelte a trombitaharsogás ropogó hullámverése,
trará, trará, trará…Tizenhét nap és megint tizenhét éjszaka.
Ekkor már nem is harcos, hanem az összeomló Galileai voltam én,
zúzmarás szakállal, rozzant bakancsban,
az Ács fia, a becsapott, a megcsalattatott, a félrevezetett.
Ő volt a szenvedő Föld is,
hófehér iszonyú palástjában, a megítéltetés órája előtt.
Tizenhét nap és megint
tizenhét nap és éjszaka.
Hang: Kedves, ne menj tovább, hajtsd vállamra fejedet…
szegény vándor.
– Miért nem követtem hívását?
Amikor megadtam volna magam, egy küszöb szólt reám,
otthonunk küszöbe, a kisajtó kilincse,
egy szék, egy asztal, egy kerti ösvény:
gyere, gyere haza, gazdánk, gyere haza…
Miért akarsz élni, balga? – feddett meg lábam, eszméletem.
Megéri?
Egy este a hóhalomra kuporodtam és néztem
a lángoló csillagképek ünnepi szertartását,
szomjúhozva az elérhetetlent,
a kegyetlen megváltás pillanatát.
Már én is meg akartam halni.
Tagjaim mintha elvesztettem volna és helyükön furcsa semmi támadt.
Talán meg is haltam. De zsibbadó öntudatomat
anyám sikolya hasította át. Megrezzentem.
Anya: Fiam, fiam!
Ő: Már nem sokáig leszek gyermeked, mama.
Anya: Kapaszkodj meg szeretetemben…
Ő: Messze vagy. Nem érlek el, anyám!
Anya: De én elérlek téged. Én tanítottalak meg járni, s
most ismét erre tanítalak. Parancsolom: ha csúszva
is, ha véres tenyérrel is, indulj el fától fáig,
bokortól bokorig, ároktól árokig, kelj fel, én foglak,
kelj fel, fiam.
Tizenhét nap és tizenhét éjszaka,
és tízszer tizenhét nap és tizenhét éjszaka.
Eközben ezer kilométernyi utat raktam össze.
Ezer kilométert tíz és tíz lépések sorából.
Az első tízet anyámért, hogy kezére roskadhassak egy napon.
A párolgó tálért, amelyben megmeríti a kanalat,
levest oszt és vele önmagát is nekünk adja.
A lámpafényért, ami homlokunkra hull,
a tiszta pohárért, amelyben felgyöngyözik az ital,
amidőn átszeli a fény ezüstkése.
Anyámért, hogy játszott velem,
hogy dalolt az alkonyatban, ha féltem,
hogy karjába emelt, amikor elfáradtam.
A másik tízet eljövendő kedvesemért,
aki az olajfa illatú éjben
majd alélt öleléssel a szerelem borával itat meg.
Tíz, tíz lépés a séták szépségéért,
a rohanó villamosért, amint kacagva utána futunk.
Lányok gyönyörű koszorújáért,
a suttogásért, a drága cselekért, a kézfogás vallomásáért.
Hozzád küldöm hírvivőként szavaimat,
hozzád, akit talán még nem ismerek,
de mégis az enyém vagy és engem vársz mindörökké.
Magasztalj fel magaddal,
emlőlágy jó szavakkal,
itt vagyok, ne keressél,
versekkel dicsértessél.
Hullott a hó, zihált a szél,
s tíz lépést, tíz iszonyú, fáradt lépést
ajánlottam fel a könyveknek, amelyeket még nem olvastam el,
de nekem íródtak, épülésemre, gyönyörömre,
szellemem kiteljesedésére.
Tíz lépés a barátoknak,
akikkel szép beszélgetések kedves közösségében
gondolatokat váltok majd.
Ó, szent tíz lépés a tájakért,
az erdő összeboruló lombjaiért,
a tavaszi reggelek habzó sugaraiért,
a bársonyos gyümölcsök mézes ízéért,
a folyóért, amelyben karom a hullámokat szeli,
az ég kupolája alatt.
Az almafák menyasszonyi ékességére,
az énekszóra, tíz lépést.
Tíz lépés a kirándulásokért,
hogy ujjongva megmosakodjék tüdőm,
s az erek ünnepelve táplálják
friss, piros vérrel sejtjeim mohó éhségét.
Tíz lépés éretted, szilaj mozdony,
amely a pályaudvarok üveg csarnokából
új szépségek és ismeretlen városok felé ragadsz.
Tíz lépés Párizsért, a Notre Dame-ért, a Boulevard Saint Michelért,
Velencéért és Rómáért, Michelangelo Mózeséért,
a Colosseum köveiért, Beethovenért és Debussyért.
Tíz a madárröptű repülőgép siklásáért,
a füstzászlót lengető karcsú hajók suhanásáért,
az integetésért a fedélzetről,
és e fojtogató vágyért, amely most könnyet csal ki szememből,
s megrázza mellem érettetek.
Ha az orkán földhöz vágott, immár felszökkentem,
mert szárnyak emeltek,
s tíz lépést áldoztam megszületendő gyermekemért,
akik életem jegyeit tovább osztják az időben.
Tízet játékaikért, a mackóért, a hajas babáért,
a fürge karikáért, az esendő szeretetért,
a felelősségért, hogy ne ismerjék meg soha a félelmet,
se a szolgaságot, se a gyávaság kínját,
a légi riadók vonítását,
a pánikot az óvóhelyen, a kicsorduló vért,
és e sorsot, ami részemül jutott,
az utat, amelyen egy katona megy a hóban,
tizenhét nap és tizenhét éjszaka sűrűjében.
Meglopva a halált, tíz lépéssel adóztam,
hogy munkám tükrében mosolyogjon vissza arcom,
s az emberek becsüléssel ejtsék majd ki nevemet,
mert javukért fáradoztam.
Utamba állt a pusztítás rettenete,
húzott, húzott a mélybe, de én tíz lépések seregével küzdöttem le őt.
Tíz lépés, ezer kilométerek tíz lépése…
Így építettem utat a reményekből hazafelé.
A szélben, a fergetegben,
a magasba emeltem fejem,
s megáldottam tíz lépések hóbavájt jeleivel
azt a napot, amely felkel majd a béke ragyogásával,
s végre jó lesz embernek lenni.
Ó, tíz lépés éretted, feltámadó igazság,
ki azt mondod a kunyhók mezítlábasainak:
szántsátok fel a földet, tiétek!
Tíz lépés azért, hogy részese legyek annak a világnak,
amely kitörli a nemzetek szótárából e szavakat:
szegénység, becstelenség, félelem;
tíz lépés, és ha inaim elszakadnak,
akkor újra és újra tíz lépés
méregpoharad dicsőségére, Szókratész,
a végvonaglásodra, a Via Appián fölszegezett trák rabszolga,
tíz lépés Giordano Bruno máglyájára,
Dózsa fáklyaként lobogó fejére és Münzer Tamás kiáltására,
tíz a bitók és golyók hőseire,
a szentekre és forradalmárokra,
akik az emberiség történelmét füzérként benépesítik,
és lehanyatló testüket
lépcsőül vetették oda,
hogy közelebb jussunk a csillagokhoz.
Tíz lépés azokra,
akik nem osztoztak koruk gyalázatában,
hanem utolsó sóhajukkal
az ártatlanság és tisztaság példáját
hagyták reánk örökségül.
Tíz lépés a megbilincselt szellem
mécslángjainak rejtegetőire, az őrizőkre,
akik egy napon kilépnek vele az utcákra és terekre,
s akkor a világosság soha ki nem aluszik.
Tíz lépés a fájdalomra,
amelyet most gyolcsként betakar megindultságom
e sugaras perce,
és tíz lépés üszkösödő lábaimra,
hogy megérinthessék az én hazám rögeit,
s otthonom hűséggel várakozó küszöbét.
Tíz lépés megfeszített izmaim küzdelmére,
lázam lobogására, szívem utolsó dobbanására,
és testemre, amely, ha mégis összeomolva
gyökerekbe szívódik,
akkor a völgy felé lecsorduló havas patakok,
és kizsendülő rétek
teremtsenek belőle füvet, virágot,
a kergetőző gyermeke és a boldogságtól ittas
ifjú párok gyönyörére.
Emlékeztek még rám?
A halaványuló ködből látjátok-e,
hogy én vagyok a tizenhét nap és tizenhét éjjel
ismétlődő körein bolyongó fiú, férj és testvér,
az örök katona a hóban,
amint egy ablakot keresek, ahová bezörgetnék:
megjöttem.
S akkor nyissatok ajtót,
ültessetek szótlanul az asztalhoz,
mert fáradt, nagyon fáradt vagyok,
és adjatok kezembe, mint a vaknak,
egy bögrét meleg kávéval,
majd vezessetek csendesen az én ágyamhoz,
a könyveimet őrző polchoz,
s én béna ujjaimmal megsimogatom.
Megjöttem. Úgy lehet, igen…
S ha mégsem,
akkor reátok hagyom emlékemet,
álmaimat, a meg valósultakat és a nem teljesülteket,
reátok hagyom ismeretlen kedvesemet,
a fiaimat és leányaimat, akiket nem én nemzettem,
és mégis enyémek ők.
Fúj a szél, suhog a fergeteg,
a távolban piros, nyilaló sebhelyek, falvak hamvadoznak,
egy kigyulladt gép tüzes testtel, égő keresztként
megfordul a csilingelő ezüstfehér erdők felett.
Fúj a szél, suhog a fergeteg: vajon hazataláltok-e?
Vagy évszázadokról évszázadokra
megyek, csak megyek, egy katona a hóban,
és előttem és mögöttem lábak, hátak,
katonák vonulnak az idő peremén,
egyre távolodva.
Ajkam még mozdul: süllyedünk, kiáltunk, süllyedünk, kiáltunk.
De már senki nem felel, csak a szél, csak a hó.
Halljátok?
Cuki
2024-05-29 at 08:52
óóóó, de szeretem ezt a témát!
Babits, Gyóni…
ez a kedvencem:
NE ILY HALÁLT, NE ILY HARCOT!
Nem kell nékem örök béke
(meglesz majd a temetőbe’).
Örök harc a kívánságom,
de nem ahogy tegnap láttam
hivatalos-kényszeredve,
kinek nincs is semmi kedve,
gyávaságból s alázattal
elmenni egy szolga-haddal;
ölni ismeretlen testvért,
aki bennünket nem is sért,
mert – bár közös minden eszménk –
ellenségnek kinevezték;
parancsszóra halni végül
cél nélkül és haszon nélkül
kutyamód és árokmélyen –
még a kutyát jobbnak vélem,
mert ki tudná ránevelni
ártatlan ebtársát ölni?
Ne ily halált, ne ily harcot
adjon Isten a magyarnak!
Elég soká volt élete
játék mások kezeibe’:
ne legyen már többet játék!
Legyen eztán a magáé!
Harcolja meg, ha van harca,
igazságát föl ne adja,
mert a föladott igazság
a világ testén sebet vág.
De senki se szálljon hadba,
ha egy angyal nem ragadja
saját hittel, saját célért,
s csak ha önkényt adja vérét
és nem gyávaságból bátor,
hanem angyala szavától.
Nem kívánok örök békét,
csak a gyáva harcok végét.
Szent áldozat ez az élet,
ha igaz szívvel fecsérled,
de amelyért kényszer-vér folyt,
a zászlón szenny lesz a vérfolt.
Ne szűnjenek hát a harcok:
magam is zászlókat tartok.
Hogy lehetne béke boldog
míg a tiprott jog sikoltoz?
Hisz a sikoltás a csendben
hangzanék még rémesebben.
De csak az álljon ki sorba,
kit angyala küld a harcba,
s ha kincsét oltárra hozza,
ne a más vérét áldozza!
Tisztelje a más békéjét,
ki halni kész az övéért:
akkor csupa hős ví harcot,
angyalok tartják a pajzsot
és az Isten újra ránk néz
felhőkből mint generális
és így szól a szívek nyelvén:
“Béke és harc mind az enyém!
Jó katonám, hű zsellérem,
fegyveretek elcserélem.
Béke lesz az igaz harcból:
de a béke tovább harcol.
Új csata, más kard, új tábor,
új csillagban győztes sátor!
Nem kell nékem örök béke,
csak méltóbb had szövetsége.”