Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / A pártoskodókat, a vitézkedőket… / Csak egy éjszakára: Mikor siketítően bőgni kezd a gránát,… / Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / Az uzsoragarast fogukhoz verőket… / Csak egy éjszakára: Mikor a pokolnak égő torka tárul, / S vér csurog a földön, vér csurog a fáról, / Küldjétek el őket csak egy éjszakára, / Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára, / Csak egy éjszakára: Hogy bújnának össze megrémülve, fázva: / Hogy fetrengve mind-mind, hogy meakulpázna: / Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, / Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!?
Gyóni Géza megrázó kiáltása ez, Przemyśl erődjének védelmében, 1914 novemberében. Mindez a Nagy Háború idején történik, amikor még nem tudták, hogy lesz második világháború is. De ez a megrázó kiáltás, ez a véres figyelmeztetés úgy látszik, nem jutott el mindenkihez, a háborút akarókhoz és az újabb és újabb háborút generálókhoz.
A költő öccsével, Mihállyal együtt védi az erődöt az oroszok ellen. 1915 telén napról napra kaotikusabbá válik a helyzet az erődben. Éhség, betegség, sok-sok temetés, árulás tette próbára a katonák erejét. A monarchia szláv tisztjei az oroszokhoz húztak és jelentettek a támadási pontok lehetőségeiről. Végül is a hősies védekezés ellenére Przemyśl elesett. Az orosz hadifogság a két testvér végzetét jelentette. Krasznojarszkban 1917. június 25-én, harmincharmadik születésnapján Gyóni Géza krisztusi szenvedései véget értek. Mihály testvére mellé temették.
Halála előtt a költő megírta másik, üzenetértékű, kevésbé ismert versét – Levél nyugatra – a háború ellen, amit akár ma is megírhatott volna a hazai balliberális dollárbaloldalnak, azoknak, akik majmolják és szolga módon kiszolgálják a háborús pszichózisban élő nyugat-európai, tengerentúli politikai elitet. Íme:
Hol vagytok most, kis intellektüellek, / kiket bús század baljós vége ellett? / Szent nyugat előtt rajongva térdeplők,… / Kiknek a New-York volt a Pantheonja… / Hol vagytok mostan, fránya franciások, / Kis erótikák, tucatóriások? / …Az a Nyugat, melyet majmoltatok, / S melytől vártátok a szent holnapot, / És a vad Észak, melyet épülésül / Rajzoltatok, már rothadt penésztűl.
Gyóni a pergőtűzben ugyanazokra a belpesti, belbudai intellektuellekre gondolt, mint akikre mi gondolunk. Azokra a mai hőbörgőkre, álmessiásokra, akik fegyvereket, katonákat küldenének az ukrán–orosz frontra. A költő nem tudhatta, nem élte meg, hogy ezek az intellektuellek, a Galilei-körösök vagy éppen Krasznojarszkban, abban a fogolytáborban, ahol ő is raboskodott, ott volt két magyar újságíró, Kun Béla és Szamuely Tibor, akik a kommunista világforradalom nevében a bolsevikekhez csatlakoztak, majd a Lenintől kapott dollármilliókkal kirobbantották az 1919-es véres Tanácsköztársaságot. Gyóni Géza, aki életét áldozta fel a rajongva szeretett hazájáért, ha tudta volna, hogy két katonatársa rengeteg pénzért, a hatalomért elárulta a hazáját a nyugatnak, és részesei lettek Magyarország feldarabolásának, talán nevesítette volna az intellektueleket. Maradjunk annyiban, nem tudta, de megérezte.
Szépíróink közül többen is teljesítettek a fronton szolgálatot; haditudósító volt például Móricz Zsigmond és Molnár Ferenc, mi több, az ő első felesége, Vészi Margit is. Balázs Béla, Hamvas Béla, Szép Ernő és Tersánszky Józsi Jenő eleinte önkéntes honvédként vett részt a harcokban, Sík Sándor tábori lelkészként szolgált, Csáth Gézát pedig rövid ideig katonaorvosként foglalkoztatták, de besorozták Gyóni Gézát, Tamási Áront és Karinthy Frigyest is.
Csáth Géza és Kosztolányi Dezső
Molnár Ferenc haditudósítóként egyszerűen fogalmaz Galíciából: „Ölünk, gyilkolunk”. Ez a tőmondat minden magyarázat nélkül is drámai. Molnár nem otthonról, egy kávéházban, újság olvasás közben, egy konyak mellett drukkol a hős magyar honvédeknek, hanem maga is átéli az eddig soha nem tapasztalt háború borzalmait. A Hofmann-hadtestnél című írása így fogalmaz:
Nem lehet a háborút hazaírni. Aki itt van, az beszéd nélkül is megérti egymást. Minden sor, amit leírok, olyan, mint boldogtalan ifjú levele a nőhöz, aki végleg mást szeret. És mégis újra meg újra megpróbálom, Istenem, hátha… Ha ez az ösztön nem volna ellenállhatatlan, gyalázatos hiúság volna a ceruzával erőszakoskodni, mikor más a vérét folyatja. De az írni akarás húszéves betegsége itt olyan forrósággal bánt, hogy el lehet felejteni minden okosságot, csak írni, írni haza – mérföldeken át, a hegyek fölött izgatottan hazakiabálni Galíciából, hogy nem otthon van a világ közepe, hanem itt, ebben a piszokban, ebben a porban, az árkok, túrások, fakeresztek közt, ahol a föld lyukaiból reménykedve pislognak ki a csukaszürke gyerekek…
Nem halottsápadt, hanem csukaszürke, nemrég még suhancok rettegtek a srapnelek zúgása között. Milyen érdekes? Tíz évvel a Nagy Háború kitörése előtt a frontra kiküldött haditudósító megérezte a háborút, a harcok keserű ízét. Molnár Ferenc 1916-ban már nemzetközileg is ismert író, hiszen 1906-ban megjelent folytatásokban A Pál utcai fiúk című ifjúsági regénye. Hatalmas sikere lett. Pedig a történet egyszerű: a Pál utcai fiúk harca, küzdelme a vörösingesek ellen a grundért. A kis Nemecsek Ernőnek köszönhetően, aki betegen is részt vett a hadakozásban, végül is a Pál utcai fiúk győzelmével ért végett. Nemecsek azonban hiába halt meg, mert a gyerekparadicsomban, a grundon végül házak épültek.
Gyóni Géza költő (1884–1917)
A kérdés mindig az, hogy az ember nemecsek legyen, kis kezdőbetűvel, és haljon meg az igaz ügyért, vagy kövesse el az élet szokásos árulásait és élhessen tovább… A kegyetlen valóság mégis az, hogy a kisbetűs nemecsekeknek nem jár köszönet, mint ahogy a hazájukért, az életüket feláldozó kiskatonáknak sem. Azt gondolják, hogy igaz ügyért halnak meg, miközben a háttérben meghúzódó milliárdos pénzemberek, politikusok, háttérhatalmak vagyonát gyarapítják.
Az író, a költő, a művészember különlegesen érzékeny lény, így az erőszak, a kegyetlenség hatványozottan jelenik meg előtte, a háború összefüggéseit mindig élesen látják, megszabadulni nem tudnak tőle, sokszor ebbe bele is halnak. Ennek sajnos számos példáját láttuk az első és a második világháborúban. Persze több magyar író a Nagy Háború kitörését kezdetben üdvözölte, magyar részről igazságosnak tartotta. Kosztolányi Dezső a háború kitörése előtti napokban, 1914. július 25-én egész délutánját a Világ szerkesztőségében töltötte. Ezt érzékelte:
Csöngött a telefon, órák hosszáig… Kitéptük egymás kezéből a kagylót és kiabáltunk a tölcsérbe: Háború, háború, háború… titkon mindnyájunkban élt a hit, hogy ami megtörtént, még kocsonyaszerűen rugékony, még nem szilárd valóság. Csak a fejünk tudta, hogy az idők sodrába kerültünk. A testünk még nem. „Történelmi kor”… „világok harca”… „milliók fegyverben”… ezek még csak cikkek címei voltak. Hozzá kell szoknunk a történelemhez is.
Kosztolányi persze ehhez a háborús történelemhez sohasem szokott hozzá. Ő tanult a Nagy Háborúból. Jóval később, a második világháború kitörése előtti években, 1935. augusztus 25-én, Háború című esszéjében már ezt írja:
…Főkép az a hidegség borzaszt el, mely a háború gyors dühkitörését egy hosszú, biztosan kiszámított, óraműszerűen működő pokolgéppé varázsolja. Nincs többé esztelen és szenvedélyes háború… S ez dermesztő. A huszadik század embere a maga párnázott otthonában, viszonylagos kényelmében, villanylámpájánál és hangszórójánál éppoly nyersen, káprázat nélkül láthatja a valóságot, az ösztönök ördögi táncát, mint valaha az ősember.
Micsoda? A rádió hangszórójánál? Szegény Kosztolányi. Mi már televíziós élő közvetítésben láttuk az Öbölháborút, a World Trade Center lerombolását, Irak elfoglalását, Afganisztán lerohanását, Oszáma bin Láden kivégzését. Sőt, ott vagyunk nézőként a fotelből nézve az orosz–ukrán háború mindennapjaiban, százezrek lemészárlásában vagy az izraeliek palesztin népirtásában.
Galícia, 1915. Magyar huszárzászlós lovával Galíciában. A felvétel készítésének pontos hónapja és napja ismeretlen. MTI Fotó: –
Igaza volt Kosztolányi Dezsőnek, a múlt század nagy polgári költőjének, írójának. A XX. és XXI. század háborúi a dermesztően kegyetlen, gépies gyilkolásokról szólnak. Ezt akkor írta meg, amikor Adolf Hitler már német kancellár volt, a fasiszta Mussolini dühöngött Olaszországban, Sztálin a Szovjetunióban kiirtotta a szovjet tábornokok, tisztek színe, javát, hűséges kommunistáinak többségét: hidegen, szenvtelenül és kegyetlenül. Ez az, amit Kosztolányi dermesztőnek nevezett.
Az első világháborúban több mint 9 millió katona esett el, 5 millió polgári áldozattal, akiket a bombázások, az éhínség vagy a járvány vitte el. 21 millió katona sérült meg. Az Osztrák–Magyar Monarchia embervesztesége 3 millió 477 ezerre tehető. Magyar katonából 660 ezren estek el a Nagy Háborúban.
De térjünk vissza egy olyan íróhoz, Somogyváry Gyulához, Gyula diákhoz, aki nemcsak megírta az első világháborút, de végig is harcolta, sőt, részt vett a Rongyos gárdával Sopron és több magyar falu visszafoglalásában is. Ő hitt az igaz ügyben, a történelmi Magyarország megvédésében: a Virágzik a mandula, És Mihály harcolt, És mégis élünk regényei ezt példázzák. A Dal, amelyet nem daloltak végig című lírai hangvételű kisregény megírása egyfajta ébredést is jelentett a harcoló Somogyváry Gyulának, aki egy ideig maga is foglyául esett a háborús pszichózisnak. Hogyan is kezdődik a mű? :
Vonat, Robogó, ringó ritmusok…, És hátul egyre dübörög, harsog a bakanóta… No meg az a hit, hogy karácsonyra otthon leszünk.
Azóta persze tudjuk, hogy mindez nem így történt. Rendszeresen jelennek meg százával olyan megrázó hirdetések, mint például a Budapesti Hírlapban:
Ki tud róla? Székács János tart. zászlós, aki a 29. menetzászlóaljjal ment a frontra 1915. május 12-én, nem ad életjelt 1915. július 8-a óta. Aki tud róla, értesítse aggódó anyját, özv. Székács Imrénét, Sebespuszta, posta: Nagyszilvás.
Somogyváry Gyula így emlékezik meg Székács János zászlós, katona társáról:
A Haláldombon (Monte San Michele hegye, magyar katonák nevezték „Haláldombnak”) dobolt a gránát. A bosnyák ezred véres rongyai mind ott hevertek szerteszéjjel…, Haragtól kínzott bakák rohantak velünk, éhes szuronyok szíveket kerestek…, S abban a véres zűrzavarban, eszeveszett rohanásban, frissen és csillogó szemmel lihegett a Zászlós: – Pajtás! Csillagok rohannak, így az égen, hulló, szikrázó nyári csillagok!… Aztán már semmit sem hallottam. Túlnanról vadul, kétségbeesetten dadogtak a gépfegyverek…
Lengyelország, 1916. október. Lerombolt vasútállomás a Dunajec folyónál az első világháború idején, az Osztrák–Magyar Monarchia területén. MTI Fotó: Bóra Gyula
Az értelmetlen harcnak a vége az lett, amit keserűen énekelt egy honvéd:
Nincs már nekem puskám, az olasznak adtam, / amikor a harcot könnyezve otthagytam. / Katonagúnyámat az osztrák letépte, / amért a két karom a hazáját védte. / Így fizetett érte…
A sors iróniája, hogy Gyula diák – vitéz Somogyváry Gyula –, a nagy krónikás, egykori országgyűlési képviselő, aki végigharcolta az első és a második világháborút, épségben megúszta. A kommunizmust, a Rákosi-diktatúrát azonban nem élte túl. Kistarcsán, az internáló táborban 1953 júliusában, 58 éves korában gyanús körülmények között elhunyt.
Kétségen kívül a magyar költők közül Babits Mihály fogalmazott a legegyértelműbben 1916-ban, a Húsvét előtt című versében:
…hogy elég ! hogy elég ! elég volt ! / hogy béke ! béke ! / béke ! béke már! / Legyen vége már!
Az első világháború kitörésének okairól és számunkra gyászos végéről Herczeg Ferenc, Tisza István miniszterelnök barátja írt legszemléletesebben az Emlékezései című könyvében:
…a bécsi minisztereknek határozottan imponált saját férfiasságuk, midőn arra készültek, hogy millió fiatalember a lövészárokba küldjenek. És a grinzingi kocsmákban mindenütt a Prinz Eugen-marsot játszották, éppúgy mint a pesti kávéházakban a Rákóczi indulót. Tisza István tudatában volt annak, hogy a véres leszámolásnak a monarchia türelmetlen örököseivel be kell következnie…
Ő már az 1889-es véderővitában azt mondta:
készülnünk kell arra a háborúra, amely igen könnyen fejlődhetik a magyar nemzet élet-halál harcává.
A tizenhat évig tartó obstrukció azonban ezt megakadályozta. A legyengült hadsereg láttán a nemzetiségek már nem is akartak megegyezni a magyar állammal. Mint írja Herczeg:
A nemzetiségek tudták, hogy a főherceg-trónörökös, akihez bejáratosak voltak vezéreik, teljesen az ő emberük és gyűlöli a magyarokat.
Ferenc Ferdinánd idevágó mondata akkor közismert volt:
Ha a nemzetiségek is átmennek a nagymagyar táborba, akkor minden elveszett!
Somogyváry Gyula, 1942. Forrás: Fortepan.hu
Ugyanis a Szent Korona jövendő viselőjének az volt a rögeszméje, hogy a Monarchia integritását a csehek és a románok fogják megvédeni a magyarok ellen.
Akkor is voltak jó magyarok. Nem véletlenül jegyzi meg az írófejedelem 1939-ben, a második világháború előestéjén:
…szokássá vált, hogy elítélő hangon nyilatkoznak arról a régi magyar nemzedékről, amely a háborút csinálta. A háborút nem magyarok csinálták, mert a szarvasbika sem rendezi azt a vadászatot, amelyen terítékre kerül. A háborút azok csinálták, akik már évekkel a szarajevói merénylet előtt megosztoztak Magyarország bőrén és húsán.
Herczeg Ferenc szavain érdemes elgondolkodni.
(Folytatjuk)
Vezető kép: Magyar gyalogos katonai alakulat menetel az I. világháború idején. A felvétel készítésének pontos helyszíne és dátuma ismeretlen. MTI Fotó: –
Facebook
Twitter
YouTube
RSS