“Viszonylag kis esély van rá, hogy leszakítsák a koponyádat” - meséli a PS-nek az ustawkázó szurkoló
Az ustawka a futballszurkolói berkeken belül lebeszélt fair boxot jelenti, amit fegyverek nélkül, egyenlő létszámú csapatok vívnak előre megbeszélt szabályok szerint, általában egy eldugott helyen és persze teljesen illegálisan. A szubkultúra Magyarországon is él, és állítólag jót tesz a sportközösségnek, mert néhány monokli kiosztása után nagy barátságok szövődhetnek, ráadásul egy rissz-rossz meccset se kell megnézni, ha "tömegverekedni" támad kedvünk. Az egyik rendszeres résztvevő most beavatja a PestiSrácok.hu olvasóit ebbe a durva világba.
Az ustawka a lengyel megszervezni szó kicsinyítőképzős változata, huligán körökben viszont az előre lebeszélt összecsapásokra értik rajta, amelyeket komoly szabályrendszerek szerint vívnak. Nem kell messzire menni, hogy ilyet láthassunk, a szubkultúra Magyarországon is virágzik. A nevezett “tömegsport” hagyományait Németországban, Oroszországban és Lengyelországban kell keresni: itt alakult ki a szabályrendszer és innen indult el az őrület világhódító útjára. Hozzánk a 2000-es években szivárgott be, a meghonosodást az egykor nagy számban fellehető, mára többnyire törölt YouTube-videók inspirálták.
“Az ustawka egy nagyon hasznos dolog: egyenlő a létszám, nincsenek fegyverek, nincs üvegcsörömpölés, és viszonylag kevés esély van rá, hogy leszakítsák egy téglával a koponyádat. Az egész tök szimpi, mert végre ilyenkor nem az interneten megy az írogatás arról, hogy ki mennyire csicska. Itt vagyunk, a klaviatúra helyett üssük inkább egymást!”
– fogalmazott informátorunk, aki rendszeres résztvevője a hazai összejöveteleknek.
Minden ütközetről videó készül
Mindegyik ütközetről felvétel készül, de természetesen ezek nemigen kerülnek fel a netre, tartva a törvény haragjától. Stratégiai szempontból viszont igenis fontosak ezek a videók. Hasonlóan az eredeti indokot képviselő focihoz, itt is megjelent az utólagos videóelemzés. Forrásunk ezzel kapcsolatban azt mondta:
“Ha nem lenne videófelvétel, nem biztos, hogy vissza tudnám idézni, hogy mi történt, mert annyi adrenalin szabadul fel, hogy az ember azt sem tudja, hogy hol van. Aztán meg sokat lehet belőlük tanulni is, ami a stratégiát illeti. Bár sokan azt hiszik, hogy az ember csak úgy odamegy, pedig komoly tervezés, rákészülés előzi meg az eseményeket. Ez persze az edzésen kívül főleg abból áll, hogy az ember két-három napig alvás helyett agyal. A felkészületlenségből csak kalimpálás lesz, meg az, hogy másfél perc után az ember már a karját sem tudja megemelni, ami meg nem szerencsés ezekben a helyzetekben. Emiatt egyébként az alkohol sem megengedett, ami jó dolog, mert az ustawka előtt sokan azt gondolták, hogy bátorrá isszák magukat és verekednek. Ez itt a fegyelemről szól.”
A hazai mezőnyben egymásnak feszülő csapatok kis létszáma miatt persze nincs szükség komoly taktikára, 10 bunyós esetében az ember gyorsan megtalálja a “párját”, 30-30-nál viszont már más a dinamika. Ilyenkor nem szétszóródás van, hanem tömörülés, és általában az első sorok csapnak össze, ahol meg emiatt nagyon komoly kirángatás-berángatás van. Ennek átlátása stratégiát igényel. Nagyobb számú csapatok esetében - például az oroszoknál - vannak különböző szétziláló taktikák, vagy bevett szokás, hogy földre viszik az ellenfelet, ráülnek és csak később intézik el a konkrét megverést.
Íme, egy Fradi-Vidi a bozótosban:
“Van úgy, hogy mondjuk két bevállalós ember előre rohan, páros lábbal beleszállnak az első sorba, hogy szétzilálják a formációt. Nyilván azt a kettőt szétrugdossák, de aztán a többieknek már szabad a pálya az elég nagy taktikai előnnyel. Nálunk ilyenre nincs szükség. Két kis csapat összecsapása 2 perc körül van, mert ilyenkor gyorsan kiderül, hogy ki van erőfölényben. Ez hatványozottan igaz akkor, ha 2-3 ember kiesik, akkor a másik csapat gyorsan nagy erőfölénybe kerül. Ha egy meccs nagyon nehezen dől el, akkor az 5-6 perc.”
Az oroszok egyébként nagyon komolyan veszik ezt a dolgot, és ahogy annyi minden másban, ebben is egyedi megoldásaik vannak: például az, hogy addig ütik az embert, amíg mozog, mert ők vannak olyan kemények, hogy még kiütés után is visszaállnak verekedni. Nem marad tehát más megoldás, mint az ellenfelet teljesen harcképtelenné tenni. Ez nálunk szintén nem így van, ami talán nem is baj, mert ez jelzi, hogy az ember bármilyen helyzetben ember tud maradni, ha nem orosz.
A találkozók megszervezése a vezetők feladata, a szurkolói társadalomban komoly hierarchia van. A vezetők általában ismerik egymást, telefonkapcsolatban állnak, a verekedéseket csak nekik van joguk megszervezni, mivel ők az egyedüliek, akik az egész csapat nevében beszélhetnek, illetve hozhatnak döntéseket. Az előegyeztetésen a szabályokról, a létszámról, a csapatok színeiről, és ha fontos, akkor a résztvevők maximális életkoráról történik egyeztetés. Kis létszámú csapatok esetén nem mindig kellenek egyenszínek, mert mondjuk egy 15-15-ös felállás esetében az ember mindenkiről tudja, hogy kicsoda.
Volt bunyó a rendőrpalotánál is
“Az ideális helyszín általában mező, vagy erdő, mivel olyan helyet kell találni, ahol van hely az eseménynek. Azétán az sem baj, ha lakott területen kívül esik. Pesten elég rafkósnak kell lenni, hogy az ember jót találjon. Volt bunyó amúgy szinte a rendőrpalota előtt is, az Árpád híd lábánál, mert úgy gondolták, hogy ott fog a legkevésbé feltűnni. És ez így is lett.”
Ezen nem kell meglepődni: a TEK mellett akár bankot is lehet rabolni terrorkészültség alatt, ahogy az nemrég meg is történt az Oktogonon. A szabályok megsértése szinte kizárt, illetve nagyon ritkán fordul elő. Ennek oka a huligántársadalom szigora, amely kegyetlenül lecsap azokra, akik nem sportszerűek a harcban.
“Az egyik orosz csapattal egyszer volt egy olyan eset, hogy gumilövedékkel lőtték az ellenfelet, de nem jártak jól, mert az egész ország rájuk vadászott utána. Ilyet nem lehet csinálni. Van egyfajta tisztelet az ellenfél iránt, mert >>respektje<< van annak, aki el mer egy ilyenre jönni. Egy vérből vagyunk, nem az a cél, hogy szétrugdossam a másikat. Még az is lehet, hogy a végén felsegítem a földről az elesettet.”
A fradisták mindenkit levernek, de ez külföldön kevés
Jelen pillanatban a magyar ustawkázó közösség nem áll a legjobban, ami egyrészt amiatt van, mert a „keményvonalas szurkolókat” a sportvezetők mindenképpen egyre sikeresebben fegyelmezik, másrészt az erőviszonyok is kibillentek a kezdeti egyensúlyi helyzetből. A fradisták szinte mindenkit legyőznek a kiemelkedően hatalmas szurkolói-rekrutációs bázisuknak köszönhetően, ezért velük értelemszerűen senki nem szeret kiállni. A zöldek egyébként éppen ezért már külföldi ellenféllel is próbálkoztak, több-kevesebb sikerrel, tehát egy cipőben járnak az „anyacsapattal”. “Már a Dinamo Kijevvel is kipróbálták magukat, de annak ellenére, hogy magyar srácok súlycsoportban előnyt élveztek, mégis kikaptak, mert az ukránok fejben sokkal jobban ott voltak. Csak a rutin számít. Ezek az ukrán srácok letolnak heti egy ilyet, így nem meglepő, hogy már fel sem megy a pulzusuk attól, ha meglátják az ellenfelet. Nálunk ez még nagy dolog, ahogy az is, hogy fel lehet állni, ha az embernek már a fáj a feje vagy vérzik valami. Mi amúgy nem nagyon próbálkozunk külföldi csapatokkal, mivel azok általában igencsak előttünk járnak, ami ennek a dolognak kultúráját illeti.”
Hogy mi lesz az ustawka sorsa nálunk, azt még nem tudni: jelenleg kevés ember kapható rá, de sokan mégis egy jó, sportszerű útnak tartják, főleg azért, mert így nem a stadionban, nem ártatlan nézők veszélyeztetésével tolják le a "kötelező" balhét. Bárhová is fejlődik ez a “sportág” egy dolog biztos: ebben a műfajban minden a becsületről, az összetartásról és a büszkeségről szól, és ez nem baj; ahogy az sem, ha a szurkolói csoportok a felmerült konfliktusokat tőlünk távol, egy mezőn, vagy egy erdei tisztáson kezelik. És a mostanában divatos küzdősportok és az ustawka között csak a résztvevők létszáma az egyetlen eltérés, se nem veszélyesebb, se nem véresebb.
