Szakmai kérdések helyett már személyeskedésről kezd szólni a Dózsa–Pruck-ügy

Pruck Pál lánya azt várja a pertől, hogy a Terror Háza Múzeumot működtető Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány nyilvánosan elismerje a fénykép téves beazonosítását, kérjen bocsánatot, és távolítsa el róla Dózsa László nevét. Jó esetben egy egyszerű történészszakmai kérdés merült volna fel Pruck Pál családjának felbukkanásával, azonban a balliberális sajtó a teljes ’56-os emlékév ekézésére használta fel az ügyet. A Közalapítvány álláspontja szerint nem lehet száz százalékos biztonsággal megállapítani, hogy ki van a fényképen, és nem akarnak újra abba a helyzetbe kerülni, hogy esetleg téves azonosítás történik. Ezért alaposan ki kéne kutatni a fénykép történelmi hátterét, valamint felrajzolni Pruck Pál ’56-os történetét, amit azonban állításuk szerint, Horváth Miklós történész Schmidt Mária kérése ellenére sem végzett el. Emellett egyre több ellentmondás feszül a két fél között, beleértve Horváth Miklós szakmai szerepét az ’56-os emlékévben. Horváth Miklós ugyanakkor az ellenzéki sajtóban jelenik meg nem először az állításaival, miszerint talán lehetett volna körültekintőbb, de igazából senki sem hibázott. A Magyar Nemzetben megjelent interjújában elmondta, hogy szerinte Pruck Pál van a képen, a Közalapítvány szerinte nem szakmai módszerekkel kezeli az ügyet, Schmidt Máriáról pedig úgy nyilatkozott, hogy nem tűri az ellenvéleményt

Tallai Gábor erre írt és szerkesztőségünknek elküldött válaszát változtatás nélkül adjuk közre.

Bátorság, ezredes úr!

I. Horváth Miklós történész több mint tíz évig volt kollégám, tudásának korszerűsége mégis most ütött csak át (nálam)! A korszellem ugyanis az erős vezetőt ádáz ellenfélnek, mi több, ellenségnek látja, míg az áldozati pozíciót elhappolni képes egyed amolyan inverz spártai hős, aki lehetőleg még az ütközet előtt térdre rogy, majd elfut. Persze szigorúan gendersemleges rogyásra és futásra gondoljunk. Szóval adva van egy professzor, aki évtizedek óta fekete öves ’56-os történészként mozog a térben. Mellesleg nyugalmazott ezredes: a kötelesség, a felelősség és a parancsnoki-beosztotti hatáskörök vizében otthonosan tempózó katonaember. Ami még fontosabb, történész ezredesünk tévedhetetlen, vagy ha mégis becsúszik hiba, akkor az „áldozati tévedés” esete forog fenn (pl.: Pruck Pál versus Dózsa László). Megjegyzem, a konkrét ügyet egy évtizede néhány tudományos esettanulmánnyal lezárták volna. Most nem így van. Egykori kollégám azonban – szomorú ez – bejelentkezett a legtrendibb Leónidasz szerepére: gyorsan levetette az akadémiai doktori, professzori, szakértői, vezető kutatói mellvédet és nem mellesleg a főtiszti, férfiúi büszkeséget. Ott áll nembináris ezredesi pőreségben. Kisebb probléma, hogy a korszellemmel kissé mégis hadakozva egy nőt igyekszik inszinuálni, ahogy az sem segít lagymatag attitűdjén, hogy kinek esze van, pontosan ismeri a határozott, sikeres vezetők és hatalmukat kiélvező, üres kezű percelnökök közötti különbséget. The icing on the cake, hogy van itten kérem egy katonai berkekben könnyen értelmezhető „parancsmegtagadás” (kutatási feladat elutasítása), és a tudományos élet evidenciáira, az akadémiai szokásjogra fittyet hányó, hazug hárítási hadművelet (igaz, hogy gondatlan voltam, el akartam mondani, csak nem engedték, brühühüh…). Ilyen főtisztekkel szépen lehet szerepelni a „Ki esik leggyorsabban hadifogságba” versenyen, de csatába ne vonuljon velük senki.

II. A történész nem antropológus, nem járomcsont, fej-, fül- és szájforma alapján dönt, hanem feltárja a történeti szereplő pályaképét, feltérképezi „mozgását”, tanúk és források után kutat, ha pedig szerencséje van, összeáll a kép. Miután jelentkezett Pruck Pál lánya és legitim állítást tett („Apám van azon a fényképen.”), a „véleménydiktatúrás vezetőnek” (copyrigth by Magyar Nemzet és az állítást meg nem erősítő, sem nem cáfoló Horváth) bélyegzett Schmidt Mária többünk füle hallatára és több alkalommal annyit kért: Miklós, ne essünk megint abba a hibába, hogy nem kutattunk alaposan, menj utána, rajzold meg Pruck Pál pályaképét! (Sic!) Többes szám első személyben indítva – ha van a lojalitásnak nyelvtani alakja, ez az. Közben persze felpörgött a kormányellenes sajtógépezet, nem vacakoltak: Desmond Child szétcincált mégis sikeres szerzeménye után (De gustibus non est disputandum) egy hatvan éves fényképen szereplő kiskamasz beazonosítása kínálta az új frontvonalat. Hiába kértem Pruck Pál lányát, segítse a kutatást, hiába óvtam, hogy lesznek, akik az ’56-os emlékév lejáratása érdekében a sztratoszférába is fellövik majd ezt a hétköznapi esetet, ami kezelhetetlenné teszi a normális kutatást, kudarcot vallottam. Immáron bíróság fog dönteni arról, ki szerepel a képen. A viruló magyar demokrácia vérmérséklete okán azonban nem gondolom, hogy elkerülhettük volna ezt a forgatókönyvet.

III. Hogy mit tehetett volna egy tökös ezredes, aki a téma specialistájaként tételezi fel önmagát? Eleget tehetett volna a többszöri kérésnek, felszólításnak, hogy felelős szakértőként elmondja a szitut. Új szempont lett, megvizsgálom, nem kizárt, hogy tévedtem, de igyekszem most mélyére menni a dolognak, senkit megbántani nem állt szándékomban, a munkatársak az én szakértelmemre bízták a dolgot, szóval igyekszem és elnézést. Türelmet kérek. Jöhetett volna még pár adekvát korábbi történészszakmai tévedés megvillantása (hibás beazonosítások), hogy mindenki láthassa, nem könnyű terep ez. Tudom, nekiszaladtak volna akkor is Horváth Miklósnak: tíz danos ’56-os szakértőként, hogy a brébe nem ismerte a ’82-es népszabis Pruck-interjút, a ’86-os Berecz-féle kommunista dokumentumfilmet, melyet az „ellenforradalom” 30. évfordulójára időzített a rezsim (ebben is szerepel Pruck), miképp lehetséges, hogy nem látta soha a Life eredeti lapszámát stb.? A dolog mégis tisztességes lett volna, igaz egy régi, ha úgy tetszik konzervatív etika szerint. Horváth professzor úr azonban, ha nem is mindent, valamit megértett a korszellemből, amit sajnos már a Biszku-perben is bizonyított. Szakértő, ha tévedsz, ne habozz: tagadd le, hogy felnőtt és szuverén vagy, hogy bármilyen felelősséged, döntési helyzeted volt! Maszatolj, vagy mondd, hogy T-rexszel keresztezett jeti támadt rád, ha pedig mégis beszólnának (ritka eset), ott az áldozathibáztatás toposza, ha az sem működik (még ritkább eset), kiálts diktatúrát! Tény, mi tény, az egész fénykép-ügyet a totalitarizmus stigmatizációs sémája lengi körül. Kellett egy „abszolút gonosz” (véleménydiktatúrás vezető) és egy „tiszta áldozat” (szakértő), a dichotómia mentén pedig mindenki megkezdhette pompás kis táncát…

Horváth Miklós legutóbbi interjúját olvasva a Creed: Apollo fia című mozi egyik kulcsjelenete ugrott be. Rocky Balboa öreg trénerként segíti az ifjú boksztehetséget, Creedet. A tükör előtt állnak, amikor Rocky tanítványa tükörképére mutat: „Látod ezt a fickót? Nála durvább ellenfeled sose lesz.”

Zárszó

Hogy megnyugtassam a nyugtalanokat: lassan tizenöt éve dolgozom Schmidt Máriával a Terror Háza Múzeumban. Egy egyszerű, határidős projekt irányításával kezdtem és már legalább két tucat véleménykülönbségen, hosszabb-rövidebb vitán voltunk túl Máriával, amikor egy delegáció előtt váratlanul (nekem legalábbis az volt) a helyetteseként mutatott be. Ennyit a véleménydiktatúrás vezetőképről… (Sapienti sat)