Így zsarolják a nyugati világot a mesterségesen szított migrációval
Erősen indul az Alapjogokért Központ új könyvszemle-rovata Kelly M. Greenhill könyvével, amely az egész migrációs hullámot szervezett, a befogadást pedig kikényszerített folyamatnak írta le. A slusszpoén, hogy nem most, hanem 2010-ben tette ezt, az öt évvel később kezdődött migrációs válság viszont visszaigazolta a Greenhill által leírt modellt. Vagy túl sok véletlen történik, vagy tényleg szervezett bevándoroltatással van dolgunk.
A tömeges bevándorlás fegyverei (Weapons of Mass Migration) című könyv szerzője módszeres vizsgálat alá veszi az 1951-es Genfi Menekültügyi Egyezmény elfogadása óta eltelt évtizedekben a bevándorlás/bevándoroltatás erőltetése kapcsán széles körben alkalmazott zsarolási módszert. Greenhill ezt „kényszerített, tervezett migrációnak” (coercive engineered migration) nevezi. A szerző három szereplői kört határozott meg. A generálók migrációs válságokat kreálnak, vagy ezzel fenyegetnek, a provokátorok pedig másokat ösztönöznek migrációs áradat elindítására. Ők az aktív szereplők, míg az opportunisták a kialakult válságokon nyerészkednek. A migráció két fő fegyvere a politikai agitáció és a kapacitásokat meghaladó elárasztás, vagyis kész tények elé állítják a képmutatónak beállított célországot. A célország pedig egy idő után nem fizeti meg az ezzel járó „politikai költséget”, és inkább enged a követeléseknek.
A könyv végkövetkeztetése, hogy az emberi jogokat és a menedékjogot törvénybe foglaló országok fokozottan ki vannak téve annak a veszélynek, hogy ezekkel a jogokkal, illetve a morállal zsarolják őket. A nyugati, egykori gyarmatosító társadalom gyengesége, hogy fél a képmutatás bélyegétől. Ezt a terhet nem is veszi magára, és inkább behódol, amikor a morális felelősségével zsarolják. Ez magyarázza például a Wilkommenskultur kialakulását.
Meg is lehet védeni a határt, de csak bűntudat nélkül
A szerző azon megállapításai ma már nem hatnak meglepetésként, hogy a migráció destabilizálja a befogadó országot, lerontja az életszínvonalat, nagy terhet ró az ellátórendszerre, valamint megdobja a bűnügyi statisztikákat, hiszen az érkezők magukkal hozzák a konfliktusaikat, és sok erőszakos bűncselekményt követnek el. Az viszont figyelemre érdemes, hogy a célország kétféleképpen viszonyulhat a migrációs nyomáshoz. A 2000-es évek elején a fehéroroszok nem jártak sikerrel az EU megfenyegetésében, és a tagállamok inkább megerősítették a határvédelmüket. A mostani migrációs válságban úgy tűnik, a Nyugat nagyobb morális tőkehiányt érez a saját oldalán, mert ezúttal a határ megerősítése helyett előnytelen kényszerüzletet kötött a törökökkel.
Régi módszerek, új válságok
A könyv kiemeli, hogy a ’90-es évek végének koszovói albán menekülthulláma során a média erősen manipulálta a közvéleményt. Ugyanez figyelhető meg most, amikor a gazdasági migránsokat menekültként, áldozatként mutatják be a befogadáspárti politikusok és a velük egy követ fújó fősodratú média. Manipulált, megvágott felvételeket mutattak be Magyarországról is, amikor például körüljárta a világsajtót a „családját védelmező menekült”, aki valójában a kamerák kedvéért egy idegen nőt rántott le magával a sínek közé. A végén a rendőrök kimentették a nőt a férfi szorításából, de ezek a felvételek már nem kerültek be a haladó sajtóba.
A manipuláció ugyancsak visszatérő eszközei a lélekvesztőkön kihajózó migránsok, akik arra várnak, hogy hamarosan kimentik, és a célországba szállítják őket. Ez ugyanúgy megtörtént az USA-ba hajózó haiti migránsokkal, ahogy napjainkban a Földközi-tengeren. A migráció szervezői, az őket pártoló, befogadáspárti politikusok és a liberális sajtó tehát ugyanazokkal a tömegmanipulációs módszerekkel dolgoznak most is, amelyeket már hosszú évekkel ezelőtt kifejlesztettek a fejlett országok zsarolására.
Forrás: Alapjogokért Központ
