Obrusánszky Borbála: Csodaszarvas legendánk feltehetően hun eredetű
Minden tudományág igazolja a hun hagyományt, legutóbb a genetikusok, Neparáczki Endréék találtak erre bizonyítékot, amelynek nagy sikere volt a keleti térségben, főleg Mongóliában – állítja Obrusánszky Borbála jeles történész, keletkutató, egyetemi adjunktus. Nagyon sok régészeti lelet van, ami összeköti Belső-Ázsiát a Kárpát-medencével a hunokon át. A magyarságkutató lapunk kérdésére kifejtette: valószínűleg azt a nyelvet örököltük, amit a szkíták és a hunok beszéltek, hiszen egykoron ők éltek és uralkodtak a sztyeppei térségben. Végkövetkeztetése: régi elméletek toldozgatása helyett neki kellene fogni, hogy az őstörténetünket átírjuk, és új alapokról közelítsük meg.
Ön régóta képviseli, hogy a magyarság belső-ázsiai eredetű, amit összekapcsol a hunokkal. A Szovjetunió felbomlása után és a kínai változások hatására a térség népei és államai újult erővel fordulnak a történelmük felé. Egyre több ásatás és régészeti lelet kerül elő. Felvázolná röviden, miként képzeli el a magyarság eredetét?
Magam csak azt a tudományos vonalat folytatom, amelyet Kőrösi Csoma Sándor, Stein Aurél és Szentkatolnai Bálint Gábor képviselt, akik a mai észak-kínai térséget azért tartották a legjelentősebb kutatási területnek, mert az volt a hunok régi szállásterülete.
Még ma, a XXI. században is nagyon sok olyan hagyomány őrződött meg, amely a hunoktól maradhatott meg, ezt az álláspontot nemcsak mongol, hanem egyre több kínai kutató is képviseli.
A hunok mellett fontos a szaka (szkíta) réteg, amely főleg Xinjiang tartományban követhető nyomon, ott ugyanis olyan többezer éves emlékek maradtak meg, amelyekből megismerhetjük a lovasnépek mindennapjait. Fontos lenne kutatni ezek között az emlékek között, hiszen a nálunk gótnak és szlávnak mondott tárgyak már Belső-Ázsiában is megtalálhatók, jóval korábbiak, tehát ebből az következik, hogy az átadás iránya éppen fordított lehet, mint korábban vélték.
A hunok egyébként a szkítákkal és szarmatákkal vérszerződést, szövetséget kötve jutottak el Európába, ezért írnak a krónikák nagyon helyesen arról, hogy mi szkíták és hunok vagyunk.
A vérszerződés szerepét jobban kellene hangsúlyozni a magyar történelemben, mert az adta első alkotmányunkat, és az ilyen szerződés már a szkíták óta ismert volt. Megjegyezném, hogy a régészek a közép-ázsiai hun régészeti kultúrát is szkíta-hunnak nevezik. A vándorlást tömören úgy vázolhatnám, hogy a hunok nyugat felé haladva egyesítették az íjfeszítő népeket és megérkeztek a Kaukázusba, ahol körülbelül két évszázadig éltek. Oda is minden bizonnyal két úton jutottak el: a dél-szibériai úton, és délről, a Kaszpi-tenger déli partján, a mai Iránon keresztül, amelyet akkoriban rokonnépek, a pártusok uraltak, akikkel a hunok már korábban is szövetséget kötöttek. A hunok a Kr. u. 2. századtól folyamatosan jelen vannak a kaukázusi térségben, erről számos írásos feljegyzés tesz tanúbizonyságot. 373-ban a hunok elindulnak nyugatra, jó részük a térségben marad, mint például a szavárd magyarok, akik nem követték Hunort és Magort.
Amikor Attila halála után Csaba visszatér ide, akkor ezek a hunok várják, ők alkották ugyanis a birodalom keleti szárnyát. Erről pontosan írtam a tavalyi sikerkönyvemben, Attila, Európa ura címmel.
Ön szerint mikor érkezett a magyarság a Kárpát-medencébe? Milyen nyelvet beszélt? És tézisei igazolására milyen érvei, illetve bizonyítékai vannak?
Erről Érdy Miklós írt egy tanulmányt, aki 8 régészeti kapcsot talált az ázsiai és az európai hunok között, három kapocs pedig összeköti a hunokat és a magyarokat. A mongol Dimadzsav Erdenebátor professzor, régész, a hun kor egyik legkiválóbb szakértője ennél jóval több párhuzamot vélt felfedezni, amikor nálunk járt.
Néprajzi bizonyítékok is vannak, hiszen nagyon sok szokásunk megvan a mongol népeknél.
Erről a tavalyi évben az egyik mongol kutató, G. Akim egy könyvet írt, de magam is sok értékes párhuzamot találtam. A magyar krónikák a hunok első bejövetelétől számítják az első bejövetelt, ami 378-ban volt, és nem később. A Tarihi Üngürüsz krónika azt állítja, hogy Hunor népéből már korábban is éltek Pannóniában, ezek talán a szarmatákkal érkeztek oda és a rómaiakat szolgálták, mint zsoldosok. Erről is vannak régészeti bizonyítékok.
Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy hányszor történt beköltözés keletről a Kárpát-medencébe Árpád bejövetele előtt, mert nem minden mozgásról készült írásos feljegyzés; az bizonyos, hogy Árpád fejedelem volt az, akinek sikerült megerősíteni úgy a magyarságot, hogy a mai napig megmaradtunk a Kárpát-medencében.
A magyar-hun hagyományt tudományosan sohasem tudták megcáfolni, a legújabb kutatások pedig rendre alátámasztják azt, hogy mi, magyarok a szkíták és hunok utódai vagyunk. A magyar nyelv eredetét történeti és néprajzi szempontok alapján vizsgáltam. Számomra, mint néprajzos és történész számára értelmezhetetlen kifejezés a nyelvrokonság; csak az lehet rokonunk, akivel vérségi kapcsolatunk van.
A nyelvet is őseinktől örököljük, vagyis a krónikákban említett szkítáktól és hunoktól, akik Eurázsia urai voltak és nagy hatást gyakoroltak más népekre. Ebben a hatalmas térségben sok nyelvjárás volt, akkoriban nem volt még irodalmi nyelv. Tehát logikusan következik, hogy azt a nyelvet örököltük, amit a szkíták és a hunok beszéltek.
Ezeknek a nyelveknek a feltárása nemrég kezdődött meg, szerencsére egyre több a felhasználható nyelvemlék. Az úgynevezett finnugor elmélet történelmileg semmilyen módon sem igazolható. A nyelvrokonainknak tartott osztyákok nem őshonos népek Nyugat-Szibériában, csak a XVI. századtól kötöztek oda; korábban északon, majdnem Arhangelszk közelében éltek, hol a volgai bolgárok, hol Novgorod fennhatósága alatt voltak.
Jelenleg éppen Georgiában (Grúzia) dolgozik és izgatottan mesélte, hogy sikerült áttörést elérnie a Csodaszarvas legenda esetében. Kérem, meséljen, útjáról, és a Csodaszarvas legenda kapcsán végzett kutatásokról!
Georgia, vagy ahogyan nálunk ismerik, Grúzia tavaly óta különösen fontos a hun kutatás számára, mert egy elvégzett antropológiai kutatás kimutatta, hogy a térséget a hunok uralták a késő ókor végén, a kora középkor elején. A torzított koponyák hasonlósága 81 százalékos volt a Kárpát-medencei hun leletekkel. Másik fontos szál, hogy a nyelvész, turkológus Thúry József szavárd magyarokról szóló tanulmányában muszlim források alapján leírta, hogy a szavárd magyarok a Gendzse és Tiflisz közötti térségben éltek, ami a mai Tbiliszi, Grúzia fővárosa és az azerbajdzsáni Gandzse közötti részeket jelenti.
Thúry szerint Hunor és Magor a csodaszarvast űzve jutottak át a Dariel-szoroson, vagy más néven a Grúz Hadiúton, amely a Kaukázus legismertebb átkelője. Ott az alánokra bukkantak, akiknek lányait elrabolták. Az elmúlt években a csodaszarvas-mondáról már jelentek meg publikációk, de hogy ez a történet pontos történelmi kort is meghatároz, arra a hazai kutatók nem is gondoltak.
A helyi történelmi források alapján bizonyossá vált, hogy a Kr. u. 2-6. században a mai ország területén az Ibéria nevű állam létezett, ahol nem mások, mint a nebrotidák, azaz Nimród utódjai irányították a térséget, akik egyébként pártus eredetűek voltak. Ők uralták a térséget a hunokkal szövetségben. A hunok jelenlétét igazolja a korabeli régészeti anyag, amit polikróm stílusnak neveznek és a hunokhoz köthető, ezek megtalálhatók már a Kr. u. 2. században az ország területén, illetve a mai Észak-Oszétiában is.
A fent bizonyítékok alapján megerősíthetjük, hogy a krónikáink igazat írtak le. Hogyan is őrződhettek meg ezek a mondák olyan hosszú időn át?
Hősénekek által ismeretes, hogy Indiában több ezer éves történelmi múltat hordoznak az ilyen eposzok, de az Altájban a híres mongol Dzsangar hőseposz nem másról, mint a hun királyról, Maodunról szól, aki 2200 éve uralkodott Belső-Ázsiában. Erről is a tavalyi évben született egy átfogó tanulmány.
Bátran kijelenthetjük, hogy a magyarság kialakulásának egyik jelentős epizódja tehát a mai Georgiához, Grúziához kötődik.
