Szakács Árpád: A csodaszarvas, avagy a tudomány felkent papjai
A jó ég a megmondhatója annak, miért éreznek mostanában különös vonzalmat a csodaszarvas-monda kapcsán tudományosnak kinéző kinyilatkoztatások megtételére olyan személyek, akik sokszor a legelemibb általános műveltség megszerzésével is hadilábon állnak. Hogy aztán mindezt a tudomány felkent papjaiként hirdetik, az már mégiscsak skandalum.
SZAKÁCS ÁRPÁD
Szentgyörgyi Rudolf, az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézetének adjunktusa tavaly januárban kóklerkedett egy nagyot a Mandinernek adott interjújában, ahol annyi bakot lőtt, hogy kis híján a faj kipusztulását okozta, de hagyott azért néhányat Obrusánszky Borbálának is, aki a Pesti Srácoknak adott interjújában folytatta a tömegmészárlást.
A témában rengeteg „új felfedezés” lát napvilágot, ezekre pedig tökéletesen illik a rendőrség tömegoszlató felszólítása, tehát oszoljanak kérem, nincs itt semmi látnivaló.
De nem oszolnak, sőt mintha szaporodnának a látnokok. Szentgyörgyi Rudolf úgy látta: pont a csodaszarvas mondával lehet megcáfolni a hun-magyar rokonságot. Erre kísérletet is tesz és így érvel:
Nyelvrokonaink többségének, az uráli népeknek a medve a totemállatuk, nekünk nincs medvénk, csodaszarvasunk van, ez pedig feltehetően valamely perzsa eredetű kultúrához kapcsol bennünket.
Ó, igen, Szentgyörgyi a témát leütötte, mint vak a poharat. Jól látható, hogy a finnugrászok nemcsak hogy nem ismerik azokat a tudományos területeket, amelyekkel szemben „tudományosan” állást foglalnak, hanem a legalapvetőbb általános műveltségi ismeretek megszerzésével is gondjaik vannak. A Magyar Időkben részletesen is kifejtettük a kérdést, megemlítettük például, hogy Szentgyörgyi nem tudja, hogy az „uráli népek” összességét még a finnugrisztikai berkeken belül sem ismerik el általánosan nyelvrokonainknak. Ráadásul összekeveri a nyelvrokonságot az etnikai rokonsággal, és logikából is elégtelent érdemel. Mindegy ugyanis, mi a totemállatuk a „nyelvrokonainknak”, ha egyszer csupán „nyelvrokonaink”. Továbbá Szentgyörgyi nem tudja megkülönböztetni a perzsát az iránitól. A minden bizonnyal a szarvasüldözési narratívák hagyományához tartozó kultikus szarvasfigurák már a szkíták (Kr. e. 6. sz.) temetkezéseiben is tömegesen előfordulnak. De éppen a szkíták szarvaskultuszát tartja a több évtizedes közép-ázsiai tereptapasztalattal rendelkező Esther Jacobson régész szibériai eredetűnek, ám a szkíták nyelve még ettől függetlenül sem a perzsa volt. Sem Carl Pschmadt, sem Berze Nagy János, sem Kerényi Károly, sem Kristó Gyula, sem Mircea Eliade, sem Demény István Pál nem tartotta, sem újabban Mátéffy Attila nem tartja perzsa eredetűnek a szóban forgó narratív hagyományt. Egyszóval senki, aki a témát kutatta. Ez a különös ötlet soha fel sem merült a szakirodalomban.
A téma kutatására maga Obrusánszky Borbála sem vette a fáradságot, de ő pont a csodaszarvas mondával igazolja a hun-magyar rokonságot. De nem ezzel van a gond, hanem a hogyannal… Obrusánszky a Pesti Srácoknak rendkívüli meglátással állt elő a csodaszarvas-monda kaukázusi gyökereire vonatkozóan:
A hunok jelenlétét igazolja a korabeli régészeti anyag, amit polikróm stílusnak neveznek és a hunokhoz köthető, ezek megtalálhatók már a Kr. u. 2. században az ország területén, illetve a mai Észak-Oszétiában is. A fenti bizonyítékok alapján megerősíthetjük, hogy a krónikáink igazat írtak le.
Na már most ezzel szinte ki is van pipálva a hun-magyar rokonság bizonyítása, léphetünk tovább, mi a következő megoldandó feladat?
Visszatérve Obrusánszky „szakmai meglátásaira”: azt tartja újdonságnak, hogy Georgiában találtak a régészek torzított hun koponyákat és azt állítja:
de hogy ez a történet pontos történelmi kort is meghatároz, arra a hazai kutatók nem is gondoltak.
Hát persze, hogy nem! Senki nem tett ilyet! Pontosabban mindenki ezt tette, aki érdemben foglalkozott a témával, vagyis igyekezett korszakolni a Kézai-féle változatot, tehát Obrusánszky forradalmi újítása nem is forradalmi és nem is új.
Az elmúlt másfél évszázadban rengetegen adták a fejüket arra, hogy a témában kutassanak, de azért annyira sokan nem, hogy ez átláthatatlan lenne. Már, ha valaki veszi a fáradságot arra, hogy egyáltalán beletekintsen a szakirodalomba. Anélkül, hogy megközelítően is a pontosságra törekednénk, álljék itt egy rövid és hiányos lista, akiket a laikus nagyközönség is ismerhet: Hunfalvy Pál, Hóman Bálint, Gombocz Zoltán, Moravcsik Gyula, Berze Nagy János, Kerényi Károly, Dömötör Tekla, Kristó Gyula, László Gyula, Dümmerth Dezső, Demény István Pál, Uray-Kőhalmi Katalin, Mátéffy Attila. Szörnyű tény, de gyakorlatilag mindenki megpróbálta korszakolni a csodaszarvas-mondát, alig akad ez alól kivétel. Obrusánszky ezzel az egyetlen állításával gyakorlatilag kiírta magát a komolyan vehető, beszámítható kutatók köréből, annyira arcpirító a tájékozatlansága.
Berze Nagy János Magyar népmesetípusok I-II. című munkája kb. 60 éve posztumusz jelent meg, így érthető, hogy ezt Obrusánszky nem ismeri, hiszen biztosan nem voltak ott a könyvtár újdonságainak a polcán. Viszont ha már a néprajzi területen vagyunk, talán az Ethnographia biztosan kikerült oda, 2013-ban pl. 40 oldalas tanulmányban dolgozta fel a témát Az Árpád-ház szerepe a csodaszarvas-történetek európai elterjedésében címmel Mátéffy Attila, és mit ad isten, megtalálható benne Obrusánszky „nagy módszertani újítása”, a monda korszakolási kísérlete. Természetesen hivatkozással, megjelölve, hogy korábban kik tették ezt már meg, pl. Demény István Pál.
A hunok rendelkeztek „az üldözött szarvasünő” mondájával, több változatban is, ahogy erről már Szozoménosz, Priszkosz, s utóbbi nyomán Jordanes és Prokopiosz. De ez még természetesen nem jelenti azt, hogy csak ők ismerték volna. Tudtak róla a szkíták, szarmaták, a tunguz és mongol népek ősei is.
Talán 7. általánosban a köröstárkányi iskolában, a magyartanárunk próbálta a fejünkbe verni a legenda és a monda közti különbséget. Alaposan sikerült, mert kiver a veríték, ha azt látom, hogy valaki ezt összekeveri. Az sincs rendben, hogy az újságíró kolléga nem ismeri a különbséget, de Obrusánszky elmagyarázhatta volna neki, ha tudja.
Korrepetálás következik, tehát: a csodaszarvas-monda nem legenda! A legenda szentek életével, vagy annak egy eseményével foglalkozik! Tehát csak Szent László és Géza szarvasüldözése nevezhető legendának, a Hunor és Magor monda nem! Utóbbi két mondai hőst tekintheti ugyan bárki valós történelmi személyeknek, ha úgy tartja kedve, azonban ha írott történeti forrás nélkül tesz így, vállalnia kell annak a veszélyét, hogy számottevő tömegek fogják félnótás kontárnak tartani.
A mondákban mindig van valami történelmi tény, erre Obrusánszky jól ráérzett, azonban nem minden mondai szereplő élt a valóságban azzal a névvel, s azokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel a mondában látjuk. Hogy csak egyetlen gyakori jelenséget említsünk: egy fő tulajdonsága a népmondáknak, hogy a bennük szerepeltetett főhősök, vagyis a nép kollektív emlékezetében megmaradt jelentős történelmi személyek (Szent István, Szent László, Hunyadi Mátyás, stb.) a valóságban mások által végrehajtott cselekményeket is „eljátszanak”. Vagyis a szájhagyomány során a különböző történetek lassan egyetlen, vagy néhány hős személye köré csoportosulnak; így jönnek aztán létre a mondakörök, mint pl. a Szent László-mondakör. Gyakran ugyanazt a történetet az egyik helyen Szent Istvánnal, a másikban meg Szent Lászlóval tudja az adott falu népe. Tehát egyetlen meghatározott történetet több történelmi személlyel is „eljátszatja a nép”, de előfordul, hogy több történetet egy történelmi személyre „ruháznak rá”. Hunor és Magor lehettek történelmi személyek, de Obrusánszky nem állt elő egy, a nevüket legalább homályos kormeghatározással tartalmazó írott kútfővel.
Rengeteget tudnánk még élcelődni a „mongol tudósok megállapították” (jó, hogy nem szovjetek) és más hasonló Obrusánszky-hivatkozásokon, de csak a vérnyomásunk bánná. A genetikai és egyéb bizonyítékok emlegetésébe most jobb bele se menni. Elismerjük: a témában nagyon biztató eredmények vannak. Ha minden így halad, akkor a Magyar Tudományos Akadémia tudósai hamarosan ipari mennyiségben rendelhetik a hajhullást csökkentő termékeket, mert a sok nagyszerű elméletüket kidobhatják az ablakon. De a genetikai eredmények ebben a pillanatban ehhez még nem elégségesek. Tehát ha a részeredményeket ma ugyanolyan nagyvonalúsággal kezeljük, mint ahogy Obrusánszky és Szentgyörgyi a saját állításaikat, akkor lehet, hogy új tudományágat kell létrehozni a Magyar UFO Kutató Szövetség és a finnugor tanszék közreműködésével. Lehetne ez olyan, mint az LMP vezetése: csak itt társ-tanszékvezetők irányítanák az intézményt. Kezdhetne először Obrusánszky Borbála és Szentgyörgyi Rudolf.
A szerző újságíró, a Kurultáj volt sajtófőnöke
Kiemelt kép: Horváth Péter Gyula/PS
