A honvédek azok a fasiszták, akik mögött felkelést lehet kirobbantani, amikor akadályozzák a felszabadító csapatok behatolását az országba
A szokásos agysejtölő hisztériát váltotta ki a külföldpárti ellenzéki pártoknál, hogy a hivatalban lévő miniszterelnök meghívta a hadsereg korábbi és jelenlegi vezetőit az évértékelő beszédére. Az egyenruhásokat halálosan gyűlölő liberálisok ugyanis a hadsereget nem a nemzet önvédelmi eszközének, hanem a fasiszta állam erőszakszervezetének gondolják. Szerintük csak két funkciója van a Honvédségnek: a liberális szabadságharcosok lemészárlása, illetve rablóháborúk kirobbantása. Meggyőződésük szerint az államhatár védelme például nem tartozik a Honvédség feladatkörébe. Hiszen emlékezhetünk: akkor is ki voltak akadva, amikor 2015-ben a Honvédség először segített megvédeni a Rendőrségnek a déli államhatárt.
A liberálisoknak nem kell semmiféle hadsereg
Bárki elképzelheti azoknak az elmeállapotát, akik szerint a Honvédség nem tölthet be semmiféle szerepet az állam életében, a katonáknak tulajdonképpen rejtőzködniük kell. Nemcsak a politikában nem vehetnek részt, még a katonai vonatkozású politikai döntéshozatalból is ki kell zárni őket.
Mint tudjuk, a liberálisok szerint az ideális hadügyminiszter nem egy volt katona, hanem egy olyan leszbikus feminista, aki harcos pacifista és a kasztrálásig gyűlöli a férfiakat. Esetleg egy olyan emberi jogi aktivistanő, aki valamilyen rejtélyes tudatalatti okból arra vágyik, hogy néhány százezer arab vagy fekete fiatal férfi jelenjen meg a Nagykörút környékén, ahol egyébként lakik.
A kommunisták „néphadseregére” nem lehetett büszkének lenni
A Honvédséget 1945 után kitaszították a társadalomból. A magyar „Néphadsereg” nevű képződmény a kommunisták kreatúrája volt, olyan tiszti és altiszti karral, amilyet a kommunisták produkálni tudtak. Nem csoda, hogy szégyellték a magyar társadalom előtt és eszükbe sem jutott reklámozni őket sehol, különösen a rendszer utolsó évtizedében. Arról nem is beszélve, hogy szinte minden fiatal férfi a legszebb éveiből kettőt, hármat töltött el ebben a szervezetben a legdurvább kényszernek engedelmeskedve. Mindegyikük megtanulta utálni a kommunistákat és értékén kezelni a rendszert.
Nemcsak a kommunistákat utálta meg sajnos, hanem a buta, gonosz és agresszív, hatalmaskodó (rendszerszerűen alkoholista) tisztikart és sokszor a válogatott elmebetegekből álló altiszti kart is. Vagyis a Honvédséget, a honvédelmet is. Úgy általában a katonaságot is teljesen. Mindenki azt gondolta, hogy egy hadsereg szükségszerűen ilyen. Azt is tudta mindenki, hogy igazából szó sincs semmiféle honvédelemről: a Néphadsereg feladata csak annyi, hogy lelassítsa a veszteségekre való tekintet nélkül az imperialisták támadását, amíg a hátországban (Ukrajnában) a Vörös Hadsereg felfejlődik. Pocsék volt katonának lenni, de általában mindenki megerősödve került ki a végén, fizikailag és pszichikailag is a darálóból, meg kellett tanulni elviselni a többi hülyét, a rendet és az értelmetlenhez való kényszerű alkalmazkodás mikéntjét is el lehetett sajátítani. Ezek bizony mindig jól jöttek az életben, generációk váltak „hülyetűrővé” legalább alapszinten.
A Honvédség a „rendszerváltás” után sem lett igazán a miénk
Viszont a rendszerváltás után sem a honvédség, sem a rendőrség nem kapta vissza azt a megbecsültséget, ami nélkül egy társadalom nem lehet meg. Azok a férfiak és nők, akiket érdekelt ez az életmód, akik hajlandók voltak egy fegyveres testület tagjaként szolgálni a demokratikus Magyarországot, igazából nem találták meg helyüket abban a társadalomképben sem, amelyet az új elit favorizált. Eleve gyanús volt minden olyan katona és rendőr, aki a rendszerváltás előtt szocializálódott és akkor lépett szolgálatba. Sokuk tényleg a legrosszabb értelemben vett karrierista kommunista volt, és ők rossz fényt vetettek azokra is, akik a haza fegyveres szolgálatát komolyan vett hivatásnak választották.
Máig nem hevertük ki a honvédség és a rendőrség tekintélyének lerombolását és azt, hogy az elmúlt 30 évben is lankadatlan buzgalommal pusztítottuk tovább a magyar katonai hagyományokat, tagadtuk a magyar katonai erényeket és szükséges rossznak gondoltuk a hadsereget.
A liberálisok pedig, ha kormányon voltak, mindig a Honvédség ellenségeiként viselkedtek, mindent elkövettek azért, hogy csak egy operetthadserege legyen az országnak. Mindent megtettek azért, hogy a búvópatakként újra és újra a külszolgálatokban és katonai versenyeken felbukkanó magyar katonai készségek jelentéktelennek tűnjenek.
Ideje észrevennünk és tudomásul vennünk, hogy eddig nem becsültük meg a bátorságot, és eltűrtük, hogy ebben is a liberálisok saját végletes gyávaságukon alapuló igényei legyenek a meghatározóak. Katonának, rendőrnek lenni bátorság, nem megfeledkezve persze a mentősökről, tűzoltókról, akik szintén a „fronton” élnek. Ők azok, akik minden nap vállalják annak a lehetőségét, hogy a békés mindennapi életből a baj, a veszély közepébe kerüljenek, és akár fegyverrel is megvédjék a magyarokat. A legracionálisabb hősiesség az az önként vállalt veszély, amely a közjót szolgálja.
Újjászületik a Honvédség és újraélednek a magyar katonai hagyományok
A Honvédség pedig most épül fel újra. Nemcsak a fegyverzete újul meg és szervezete válik újra képessé olyan lokális problémák kezelésére, mint amilyen a szervezett és erőltetett menekülthullámnak álcázott erőszakos betelepítés, hanem elitje, tisztikara is visszatér a magyar társadalom mindennapjaiba. A katonai szakértelmiség, a mérnökkatonák, a modern, minden korábbinál bonyolultabb katonai problémák hadtudományi szakemberei nem egy elzárt, elfelejtett és kvázi feleslegesnek tartott kaszt tagjai többé, hanem a magyar középosztály megbecsült tagjai és a politikai elit, a közigazgatás, az államigazgatás, a kormányzat fontos tanácsadói, szakmai segítői is. Ahogy a védelmi ipar is visszanyeri a rangját.
A jó hadsereg nemcsak a társadalom eszköze az önvédelemre, hanem a társadalom része, amely olyan értékeket közvetítve vesz részt a közösségi kohézió erősítésében, a saját utánpótlásának a kinevelésében, amelyek mindenki számára fontosak. Teljesen normális az, hogy nem mindenki akar katona lenni. Ezt mi is, akik voltunk, szívesen kihagytuk volna. De még a kommunisták szánalmas „néphadseregében” is olyasmiket lehetett megtanulni a bajtársiasságról, az együttműködésről, a társaknak való jó és rossz értelemben vett kiszolgáltatottságról, a fegyelemről, az alkalmazkodásról, amelyek nélkül ma kevesebbek lennénk.
Európát és a világot elnézve minimum olyan hadseregre van szüksége Magyarországnak, amely tényező a térségben és kihagyhatatlan minden, Közép-Európában aktív vagy itt szerveződő védelmi szövetségből. A Honvédség a nemzet megmaradásának egyik záloga, és jövőjének építésében nem hallgathatunk olyanokra, akik feleslegesnek tartják és gyengítésében érdekeltek.
Vezető kép: MTI/Ujvári Sándor
