Szánthó Miklós a PS-nek: a kormányzat cselekvőképessége tompíthatja a járvány negatív hatásait

Orbán Viktor kijelentette: a kormány annyi munkahelyet hoz létre, amennyit a vírus tönkretesz. Láttuk már, hogy a kormány egyszer már képes volt visszaszorítani a munkanélküliséget, és a korábbi ígéreteknek megfelelően létre tudott hozni egy munkaalapú társadalmat. Ön szerint milyen munkahelyteremtési lehetőségek vannak a jelen helyzetben, illetve a kormány mennyire lesz képes tompítani ezt a “zuhanást”?

A koronavírus-járvány hatásai túlmutatnak sajnos magán az egészségügyi problémán és társadalmi, gazdasági, és végső soron politikai problémákat vetnek fel. Bebizonyosodni látszik azonban, hogyha „baj van”, az emberek továbbra is „a politikától”, azon belül is az államtól várják a cselekvést, nem pedig a „civilektől” vagy nemzetek feletti, föderatív szereplőktől. Ezt csak azért fontos kiemelni, mert „békeidőben” nagyon fontosnak tűnnek és nagyon sokat hivatkozzák is a különféle nemzetközi szervezeteket, tanácsadó testületeket, de most sehol a világon nem merült fel sem az egyes társadalmak, sem a vezetők részéről reális alternatívaként, hogy az ENSZ-hez, az EU-hoz vagy a Velencei Bizottsághoz forduljanak, „mi is a teendő?”. A magyar kormány 2010 óta a gazdaságpolitikában is szuverenista irányvonalat képvisel – gondoljunk csak a lakosság helyett a multinacionális cégekre kirótt extraadókra, stratégiai szektorok nemzeti kézbevételére, az IMF „elküldésére” vagy az EU túlzottdeficit-eljárása alól történő kiszabadulásra. Az „unortodox” lépésekre korábban minden „szakértő” szkeptikusan reagált, de jóslataikkal szemben a magyar gazdaság nemhogy vesztett volna tőke- és befektetésvonzó képességéből, hanem még javított is azon. A most kibontakozó válságot megelőző, utolsó „békeidőbeli” adatsorok szerint, a munkanélküliség a 2010-es 12 százalékról 3,5 százalékra, tehát a teljes foglalkoztatottság közelébe csökkent, a GDP növekedési üteme az 5 százalékot közelítette az elmúlt években, miközben – és ez az igazán figyelemre méltó – az állam nem költekezte túl magát, hiszen a költségvetési hiány 2012 óta minden évben a 3 százalékos uniós konvergencia-kritérium alatt maradt, a szociálliberális kormányok által 80 százalékra duzzasztott államadósság 66 százalékra csökkent.

Mindezek miatt a magyar gazdaság „immunrendszere” is jóval erősebb most, mint mikor a 2008-as gazdasági világválság begyűrűzött, ráadásul más külföldi országokkal ellentétben nemcsak a gazdasági, hanem a társadalmi és politikai stabilitás is adott. Ennélfogva a kormánynak megvan a saját maga által megteremtett mozgástere a válság kezeléséhez – például van „lehetőség” arra, hogy az állami „pluszköltések” miatt a hiánycélt a 3 százalékos sávon belül lehet emelni a korábbi 1-ről 2,7 százalékra –, de tovább lehet folytatni a „segély helyett munkát” megközelítésen alapuló munkaerőpiaci intézkedéseket is. Összességében nyilván komoly negatív hatásokkal fog járni a válság, de ezt egyfelől a kormányzat cselekvőképessége, valamint kialakított jó gazdasági környezet tompíthatja.

Mit gondol, a járvány és a veszélyhelyzet lecsengése után mennyi idő kell, hogy az élet minden területen vissza tudjon térni a “normális” kerékvágásba, amennyiben ez egyáltalán lehetséges? Hogyan fog kinézni a járvány utáni Magyarország, és Európa?

Jelen helyzetben lehetetlen megmondani, meddig fog tartani maga a járvány, azt meg pláne, hogy az általa kiváltott egyéb kríziseknek milyen időhorizontú lesz a lefolyása. Azt sem lehet most még tudni, hogy egy tetőzés után „végleg” beesik-e a fertőzési görbe, vagy „farkasfogszerűen”, ciklikusan vissza-vissza tér-e majd. Így minden állam, minden politikai döntéshozó és persze minden társadalom kettős problémával néz szembe. Nagyon leegyszerűsítve: egyrészt le akarja lassítani a vírus terjedését és megállítani a járványt, másrészt tompítani, vagy már most elébe menni a várható gazdasági hatásoknak. A két cél ugyanakkor ütközik is, hiszen minél erőteljesebb a szükséges egészségügyi védekezés, annál nagyobb eséllyel nyúlik el a gazdasági pangás. Ezért kell olyan megoldásokat keresni, és jól láthatóan a magyar kormány is ezen dolgozik, amelyek a polgárok számára segítenek „áthidalni” ezt az időszakot mindkét cél elérésében, ráadásul úgy, hogyha majd végleg elül a válság, annak minél kevesebb „nyoma” maradjon a hétköznapi és a gazdasági életben. Azt is nehéz látni, hogy milyen (geo)politikai kép bontakozik majd ki, ha „felszáll a füst”, de pár tanulság talán már előrevetíthető. Az egyik ilyen, hogy kiderül, az eddigi „globális problémákra csak globális válaszok adhatók” paradigmája helyett, újra előtérbe kerül a lokális önvédelem, azaz az állami szuverenitás. Másrészt a járvány miatt jóformán minden országban bevezetett korlátozó intézkedéseket, különleges jogrendeket nem hiába emlegetjük a „liberálisok rémálmaként”. A liberális demokrácia szerint ugyanis, az egyéni jogok mindennél előrébb valóak, azok lényegében korlátozhatatlanok. Ezzel szemben a mostani helyzetben ezen individuális megközelítést felülírja a társadalmi érdek, a köz(egészségügyi) érdek szolgálata, a gyors és hatékony állami cselekvés szükségszerűsége, ami lényegében az emberi jogi fundamentalista blabla antitézise.

Orbán Viktor bejelentette, hogy készen áll a kormány arra, hogy átvállalja a bérek egy részét. Hogy látja, milyen hasonló intézkedéseket hoztak eddig más országok, és mennyiben más a magyarországi példa?

Számos uniós országban hoztak ehhez hasonló intézkedéseket, azonban nagyon fontos hangsúlyozni, hogy Magyarország esetében bértámogatásról és nem „bérpótlásról” van szó. Ez következik a „segély helyett munkát” elvből is: az állam tehát megosztva a terheket a piaccal, a munkáltatókkal azt célozza, hogy a munkahelyek – akár a munkaidő módosításával – megmaradjanak, és nem azt, hogy „bátran” bocsássanak el munkavállalókat a cégek, az állam „állja majd a cehhet” segélyek formájában. A szintén bejelentett munkahely-teremtési program pedig arra irányulhat, hogy beruházási ösztönzők és a válság által kiemelten érintett szektorok „újraindításának” támogatásával, vállalati hitelfinanszírozással a megszűnő állások „helyébe” újak lépjenek és így a piac képes legyen felszívni az elbocsájtások miatt képződő munkaerő-többletet.

Az ellenzéknek nem tetszenek a gazdasági intézkedések, ők rendszeresen összekeverik a hangulatjavító intézkedéseket a tényleges gazdaságpolitikával, ebből adódóan pedig azt szeretnék, ha a kormány készpénzt osztogatna az embereknek, ami kísértetiesen hasonlít a baloldal által szívlelt alapjövedelemhez. Sokan nem értik, hogy miért nem lenne hatékony az „ingyen” pénzek kiosztása. Milyen gazdasági következményei lehetnének ennek?

Valamennyi előbb említett krízis-stratégiai dimenzió arról szól, hogy a nemzetgazdaság egyik alapja a munka, nem pedig a munka nélkül, alanyi jogon folyósított állami segélyezés, amelynek egyik hóbortos liberális „újrabrandelése” például az alapjövedelem. „A jól végzett munka imádság”, erre tanít a keresztyén etika is. Ezzel szemben az általános szociálliberális megközelítés az, hogy az „ingyenpénz” jár. Ez persze abból a posztmodern testtartásból fakad, amely a szabadság nevében azt hirdeti, hogy az embereknek korlátok nélkül, mindenhez joguk van, minden vágy azért van, hogy azt kielégítsük – legyen szó „emberi jogokról” vagy pénzről. Az álságos és abszurd mindebben az, hogy miközben a munkaerőpiacra történő belépést, illetve a foglalkoztatást nem ösztönző állami segélyezési rendszereket preferálják – amelyek bárhol a világon nyilván alacsonyabb volumenűek, mint a munkavégzéssel megkereshető jövedelmek –, egy végtelen fogyasztásra és önmegvalósításra ösztökélő emberképet propagálnak. A materiális vágyak kielégítéséhez, a konzumidiotizmushoz azonban anyagi források kellenek, így az emberek előbb-utóbb kölcsönökbe „menekülnek”, hogy teljesíthessék a fogyasztói kultúra „elvárásait”. Az a hitelfelvétel azonban, amely mögött nincs valós fedezet – például rendszeres munkabér –, a holnap ma történő felélése. Ez pedig társadalmi szinten átfogó katasztrófához vezet, amint azt láthattuk a 2008-as jelzálogpiaci válság során. A dinamika jól ismert: a jobboldali kormányok általában jólétet teremtenek, ezáltal viszont a polgároknak nagyobb anyagi lehetőségük van bekapcsolódni a globális értékláncokba. Ennek révén többet fogyasztanak és befogadóbbá is válnak egyúttal a balliberális üzenetekre, így politikai értékpreferenciáik is módosulnak. Előbb-utóbb tehát baloldali kormányt is választanak, amely azonban rendszerint elkezd osztogatni és költekezni, padlóra küldi a gazdaságot, így a választók azok felé fordulnak, akiktől segítséget várhatnak válság idején: ez pedig újra a jobboldal. Ezt a „körforgást” kellene megszakítani, és úgy gondolom, hogy az egyes alrendszerekre, társadalompolitikákra vonatkozó átalakításaival – kultúra, köznevelés, államigazgatás – a magyar kormány azon dolgozik, hogy Magyarország a gazdasági stabilitás idején se veszítse el nemzeti jellegét, a lehető legteljesebb mértékben szuverén maradjon.

Fotó: Horváth Péter Gyula/PS