A Népszava publicistájának már 1956-ról is egy „felvilágosult diktátor” jut az eszébe!
A Népszava kétségtelenül átvette a Szabad Nép és a Népszabadság örökségét – jól láthatóan nemcsak azt, hogy 1956 a reformkommunistáké, hanem inkább azt, hogy az izgága, retrográd nép fellázadt a jó Rákosi elvtárs, Rákosi apánk ellen. A publicistája által citált, a mi forradalmunknál természetesen fontosabb tunéziai forradalom korát megelőzően, a trendnek megfelelően a nők felszabadításáról szólt, és teljesen vértelen volt – mert azokat is mind agyonverték, akik írni vagy szólni mertek az agyonverésekről.
A Népszava publicistája (Bártfai Gergely) lelkendezve hozta tudomásunkra, hogy Tunéziában 1956. augusztus 13-án kihirdették a jogegyenlőségi törvényt, a „nagyszabású reformprogram” célja pedig természetesen a nők emancipációja volt. Habib Burgiba (1903–2000, képünkön) elnök (van-e ember, aki nem ismeri e nevet) megint csak természetesen
ezt nem ajándéknak szánta: lefojtott erőket akart felszabadítani a modernizáció, így áttételesen születő rendszere hasznára.
Ez így idáig rendben van, a széthulló gyarmati rendszerek helyét általában olyan negyedművelt fekete úriemberek vették át, akiknek egy-két hülyeség megragadt a fejében, amit az európaiaktól hallottak, és ezen fogalmak felhasználásával álltak neki a saját totális hatalmuk megóvása érdekében valami ideológiát gyártani és államot szervezni. De mennyire hülyének kell ahhoz lenni, hogy ez egy európainak tessen?
Többé nem vagytok rabszolgák! Ugyanolyan jogaitok vannak, mint a férfiaknak – ezzel az elképesztő üzenettel járták a vidéket a nőszövetség lelkes önkéntesei. Az új törvény biztosította, hogy a lányok iskolába járhassanak, egyúttal megtiltotta a többnejűséget és a kényszerházasságot. A nők politikai jogokat is kaptak, szavazhattak, köztisztségeket viselhettek.
– írta Bártfai Gergely. Mindezt egy olyan helyen, ahol a fejlettebb törzsek a nyolcszázas (nem ezernyolcszázas) évek vidéki Európájának társadalmi állapotában leledzettek éppen. Olyan helyen, ahol a férfiaknak sem voltak jogaik soha.
Elengedhetetlen volt az élő szó, mert a célcsoport nem tudott írni-olvasni. Több hónapos, bentlakásos tanfolyamokon beszéltek a változásokról kiválasztott fiatal nőknek. Tabukat döntve szexualitásról, fogamzásgátlásról, terhességmegszakításról magyaráztak nekik. Aki már szült legalább négy gyereket, az államköltségre, a férje hozzájárulása nélkül (!) kérhetett abortuszt.
XXI. századi budapesti hülye marxista liberálisnak kell lenni ahhoz, hogy valaki komolyan azt gondolta, hogy ez ment erőszak nélkül, anélkül, hogy nők tömegeit tagadták ki a családjukból, vertek agyon, erőszakoltak meg, vagy kínoztak halálra a helyi szokásoknak megfelelően. Hiszen az ugye közismert, milyen jól működött eddig is, hogy csak egy törvényt kell hozni valamiről, évtízezredes viszonyok eltörléséről, és azt a lakosság, az írástudatlan lakosság természetesen végrehajtja. Sőt, örül is neki. A téeszesítés is simán ment és a beszolgáltatás is, ugye?
Ám a lényeg az volt, hogy öntudatra ébresztették a nőket. Megértették velük, hogy vannak jogaik, emberi méltóságuk sérthetetlen, maguk dönthetnek a sorsukról. Hogy többé nem parancsol nekik az apjuk, se a férjük; vagy ha mégis, nem az államhatalom jóváhagyásával és támogatásával. A maradi hagyományok és szigorú vallási előírások patriarchális világában ez, túlzás nélkül, forradalom volt.
– lelkendezett a szerző. Ugye értjük? A férfiaknak már bizonyára mind volt öntudatuk, hiszen egy évezredek óta fennálló patriarchális összeesküvés részei voltak, rendszeresen összejártak valahol, hogy a nők elnyomásának részleteit megbeszéljék. Még titkos kézfogásuk is volt.
A mediterrán partvidéken, Tuniszban, a kikötővárosokban ismerték az európai viszonyokat, beszéltek franciául, ittak bort: ott egyszerűbb volt a feladat. A szárazföld belseje felé, a vallási központ Kairouanban meg a falvakban hevesebben tiltakozott a kiváltságait veszítő férfinép. A Szahara peremén volt a legnehezebb dolguk a haladás szószólóinak, ahol a félnomád berber, tuareg őslakosok törzsi szokásai archaikusabbak voltak, mint Mohamed próféta tanítása. Náluk jegygyűrű helyett arctetoválással jelölték meg a lányokat, amikor gyerekfejjel férjhez adták őket.
Figyeljük meg ezt a csodás kulturális rasszizmust és elitizmust, azt, amit egyébként a hülye balosok olyan nagyon elítélnek. „Beszéltek franciául és ittak bort” – nyilván ez két elengedhetetlen feltétele a nők emancipálásának. A férfiak is emancipáltak lesznek, ha bort isznak? Mert akkor Magyarországon szinte teljesen meg van oldva a kérdés.
De nemhiába rágtuk végig magunkat ezen a szövegen: az utolsó bekezdés hatására bizonyára eljő a végső megvilágosodás, mielőtt a városból jövő haladár népnevelők agyonlövik a férfiakat és azokat a nőket, akik inkább a családjukkal, a testvéreikkel és a gyerekeikkel akarnak élni.
Tunézia olyan példát mutatott, amit azóta sem sokan követtek az arab–muszlim világban. Nem ment simán, máról holnapra, de Bourguiba elnök végül keresztülvitte az akaratát. Úgy tartotta, népe éretlen a nyugati típusú demokráciára, ezért felülről, kemény kézzel modernizált. Nem tűrt ellentmondást. Üldözte a radikális iszlamistákat, szekuláris rendszerének esküdt ellenségeit. Élethossziglani államfővé választatta magát. Ne szépítsük, diktátor volt. De felvilágosult.
És mindezt bizonyosan minden erőszak, tömeggyilkosság, rablás és nemi erőszak nélkül. Meggyőzéssel. Vagy ha nem, akkor is megérte, mert a nők azon része, aki túlélte, emancipált lett, a férfiakért meg egyébként sem kár.
Fotó: artsandculture.google.com
