Anyának lenni...
Anyának lenni csodálatos, felemelő, folytathatnánk a mondatot, magasztos Anyák napi gondolatokkal, de ma valami másról szeretnék írni. Az anyai felelősségről. Arról a nem is könnyű feladatról, ami egy egész életre szól. És nem mondom, hogy csupa móka és kacagás volt az elmúlt időszak minden perce, sőt... De hiszem, hogy azok a nehézségek és azok a küzdelmek nemesítenek, s tesznek bennünket igazán Édesanyává, amelyeket én is megéltem, megélek ma is. Erről szeretnék most mesélni.
Senki sem mondta, hogy könnyű lesz - ezt mondom magamnak, amikor nem mennek simán a dolgok. Úgy őszintén, van olyan, hogy simán mennek? :-) Azt hiszem az anyaság a legnehezebb feladat, amit csak kaptam az életem során, de annál többet kapok tőle.
Mondhatnám, hogy akkor kezd csak igazán nehéz lenni, amikor a kicsi beszélni kezd, mert bármit kérsz tőle, ellenkezik, csak, hogy saját szabad akaratát próbálgassa rajtad. De ez nem igaz. Van ennél nehezebb... ha nem kezd el beszélni akkor, amikor és úgy, ahogy kellene. Utána meg? Jönnek a hisztik, a dac, amiről egy egész korszakot elneveztek, az önvád, hogy rossz anya vagy. Aztán rájössz, hogy mindenki átesett ezen egyszer. Vagy többször. Na jó, a szerencsésebbek, akik földre szállt angyalt nevelnek, talán nem. A többiekből pedig mi kell kihozzuk a saját kisangyalunkat, vagy legalább egy kezelhető gyereket. A nehézségek jönnek maguktól és csinálják mások is a családi burkunkat körülvevő közegből, amelyeknek aztán a fele sem tűnik valódi problémának - de erről majd később.
Kezdjük ott, hogy amikor az ajkai kórház újszülött és csecsemő osztályán feküdtem, feküdtünk, néhány napot, megtanulni a legfontosabb anyai teendőket egy újszülöttel, egy alkalommal az egyik szülésznő azt mondta nekem - a fiamnak kölcsönözve hangját -
Édesanyám én csak rád számíthatok!
Persze ez nem teljesen így van, vagy legalább is nem szó szerinti értelemben, hisz ott az Édesapa, a nagyszülők, keresztszülők, nevelők és óvónők. De az Édesanya, az valami más... Az Édesanyára számítani, az ő oltalmában lenni, az egy másik dimenzió. Sok mindenkire rábízzuk a gyermekünket az életünk során, de akire a Jóisten rábízott egy életet, az az Édesanya, aki 9 hónapon át növeszti saját vérével táplálva magzatát. A szülésznő akkori mondatát és ezt a felelősséget jómagam is csak később értettem meg.
Amikor életet adunk egy gyermeknek, azt hisszük egy ártatlan kis léleknek mindenki a javát keresi majd. Hiszen olyan kicsi, olyan törékeny és főleg olyan kiszolgáltatott. És ez még jó néhány évig így lesz... Ezért is bízunk meg másokban, akik anyaságunkhoz akár a hivatásuknál fogva csatlakoznak az évek során. A gondok akkor kezdődnek, amikor nem úgy alakul minden, ahogy a nagykönyvben megírták. Bizonyára jó dolog, hisz szakemberek találták ki, hogy pontos ütemtervet adnak a gyermekek fejlődésének és előre megmondják, mikor kell megfordulnia, felülnie, felállnia, megtennie az első lépéseket, majd megszólalnia, hogyan kell reagálnia, viselkednie. Aztán, ha valami nem az ütemterv szerint alakul, ráadásul az a kicsi valamiben más mer lenni mint a többi, rendkívül gyorsan következik a "megbélyegzés".
SNI, BTM, hiperaktivitás, asperger, autizmusra utaló tünetek, olyan mennyiségben röpködnek ezek a kifejezések a legkisebb közösségekben is, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Tényleg ennyi lenne a problémás, speciális nevelésű igényű gyermek, hogy óvodai csoportonként jut belőlük vagy három? Laikusként, csak egy édesanyaként én nem hinném. Mégis olyan világot élünk, amikor nagyítóval lesik mi egy gyermekben a más, hogy aztán a gyermek érdekeire hivatkozva meggyőzzék a szülőket, jobb lesz neki máshol.Talán a túlterheltség, talán a kisgyermeknevelésben, óvodákban a létszámhiány és a túl kevés fejlesztő szakember is - de véleményem szerint elsősorban a gyermekek képességeiben és a nevelésben való hit hiánya - az oka annak, hogy olyan könnyen bélyegeznek, címkéznek fel kialakulatlan személyiségeket, mondanak ki akár speciális nevelésű igényűnek, majd szabadulnak meg a többségtől eltérő gyermektől. Hogy aztán később mi lesz a következménye az ideje korán való megkülönböztetésnek, arra már senki sem gondol. Csak egy gonddal, egy problémás gyerekkel legyen kevesebb.
Nálunk sem mentek simán a dolgok - hozhatnám a saját példánkat is - hogyan jártunk pszichológustól gyógypedagógusig az egyébként mint később kiderült, ép, kifejezetten jó képességűnek bizonyuló fiammal, csak mert későn kezdett beszélni és a kommunikáció eszközeinek hiányában nem úgy reagálta le a körülötte történő dolgokat, ahogy azt elvárták tőle. Túl vagyunk rajta, azt hiszem. Mi nem léptünk be a szokványos mókuskerékbe, amit ilyenkor előír a rendszer... Sajnos úgy látom, hogy egy általános probléma az, amivel szemben állunk és már réges-régen nem a mi történetünk. Óvodai nevelőket gyűjtő Facebook-csoportokban naponta döbbent le az elképesztő közöny, ahogy problémás gyerekekről panaszkodnak egymásnak, szülőknek, akik kezelése szerintük nem az ő feladatuk. Ilyenkor eszembe jut, hogyan fordult át a saját gyerekem szinte egyik hétről a másikra, csak azért mert én nem őbenne, hanem magamban kerestem a hibát, nem őt akartam megváltoztatni, hanem rájöttem, hogy nekünk szülőknek és a nevelőknek kell megtanulni valóban nevelni és nem csak felügyelni...
Mi lesz ezekkel a kicsikkel, ha elfogadás helyett rögtön egy kirekesztéssel kezdik el az életet? Volt időszak, amikor a verejtékező hiszti, a minden pillanatban ellentmondás nálunk is általános dolog volt. Nem mondom, hogy már nincs jelen, sajnos még mindig naponta legalább egyszer ki tudnék futni a világból. De akkor eszembe jut az a szülésznő az ajkai kórházban, aki azt mondta, az újszülött fiamnak kölcsönözve hangját:
Édesanyám én csak rád számíthatok!
Az Édesanya türelme nem fogyhat el, ahogy a hite és bizalma sem a a gyermekében. A többi meg nevelés kérdése. Nekem sem megy még. Csak azt hiszem tudom, hogyan kellene elméletben és próbálkozom. Aztán én is kiborulok és azt hiszem nem megy. Mert ez a gyerek direkt csak bosszant, a határokat feszegeti, mert nem vagyok elég jó anya, mert egyszerűen én ehhez kevés vagyok... És amikor már sírni tudnék, sőt, talán ki is csordul a könnyem, odajön és megsimogat. Azt mondja,
Ne legyél szomorú Anya, én itt vagyok veled.
Ez az a mondat, ami erőt ad mindenhez. A napi nehézségek elviseléséhez, az olykor elhatalmasodó fáradtság leküzdéséhez és a harcokhoz, amelyeket szemrebbenés nélkül bárkivel kész vagyok megvívni a gyermekemért. Hasonló ez, mint a Kisherceg meg a rózsája, vagy a rókája. Egy életre szóló felelősség, amelyet Istentől kaptunk, aki azon a napon ránk bízott egy életet. Mindaddig amíg ez a kis lélek nem önmaga irányítja az életét, nekünk kell megvédenünk, óvnunk, hinni benne és mellé állni, támogatni, akkor is, amikor nehéz. Mert rajtunk áll, hogy milyen ember, milyen felnőtt válik majd belőle. De nekünk, Édesanyáknak a felelőssége és óvó szeretete, akkor sem szűnik meg. Síron túl is kitart.
Vezető kép: MTI Fotó: Balázs Attila
