Puzsér Róbert totális tévedése
Megvallom őszintén, igen ritkán olvasom el Puzsér Róbert publicisztikáit, ám most, hogy nyári szünet van és valamivel több az időm, megtettem. Mivel megint sikerült a magyarság néhány „hibájára” rámutatnia, muszáj reflektálni, egyrészt azért, mert a „mindenhez is” értő kritikus ezúttal is általánosít és hamis vádakkal illeti a magyarokat, másrészt pedig azért, mert portálunk közvetlenül is megszólíttatott.
Kovács Attila véleménycikke
Hosszas fejtegetésében Puzsér Róbert ezúttal arra próbál igazolást találni, hogy mi, magyarok csak a dicséretet vagyunk képesek elviselni, és ha bármilyen kritikával illetnek bennünket, akkor azt már nem szoktuk tolerálni, még kevésbé jellemző ránk, hogy elgondolkodnánk rajta. Mondani sem kell, mint az általam olvasott Puzsér-írások legtöbbjében, ezúttal is Orbán Viktor az eredő, talán többször van leírva a neve, mint másik tíz emberé együttvéve...
Orbán Viktorral ezúttal éppen az a „baja” a polihisztor kritikusnak, hogy megnyilvánulásaiban rendre dicsérő jelzőket aggat saját nemzetére. Nem tudom, miért kellene egy regnáló miniszterelnöknek másként tennie, de mivel összességében ez a Puzsér-cikk mégsem elsősorban a miniszterelnökről, hanem rólunk, magyarokról szól, így ezen reflexió is erre irányul.
Puzsér a saját mondandóját több helyütt is barokkos körmondatokkal igyekszik kellő súllyal alátámasztani. Mind közül jöjjön az általam legérdekesebbnek tartott két bekezdés, szó szerint idézve:
Aki a magyarokra vonatkozóan nem kellően elismerő kijelentést tesz, automatikusan megkapja a magyarozás vádját, mintha komplett népeknek nem volna saját lelki vagy pszichés karakterük, és azt törvényszerűen rasszizmus lenne jelzőkkel illetni, a nemzeti radikális kurzus hívei ugyanis szándékosan nem ismerik fel a különbséget a magyarság Ady Endrétől tanult, aggodalmas ostorozása és a magyarság etnikai gyűlölettől fűtött gyalázása között.
(…)
Próbálom elképzelni, hogy ha Ady ma élne, mit kapna az Origótól, a Mandinertől, a Megafontól, a Pesti Srácoktól és főleg Bayer Zsolttól, amiért van pofája a magyarságot a ’cigány népek langy szívű sihederje’ megnevezéssel illetni. Ha Ady Endre ma élne, Bayer szerint csak ezért az egy soráért hányszor kéne a taknyán és a vérén végigrángatni a nemzet főutcáján? Mennyire mélyen kéne beleásni az orgoványi erdő földjébe? Ha egy jóérzésű magyar ember elgázolná, hányszor kéne visszatolatnia rá, hogy biztosan megdögöljön?
Ha már konkrétan is megszólíttattunk, illendő reflektálni. Ez a két bekezdés tartalmazza ugyanis a leglátványosabban Puzsér kolosszális tévedéseit, amelyek több sebből is véreznek, és magában hordozzák azokat a gondolati- és logikai bukfenceket, amelyek rendre feltűnnek a ballib megmondóemberek izzadtságszagú okfejtéseiben.
Kezdjük ott, hogy bennünket vádol azzal, amelynek az ellenkezőjét ők, a szélsőségesen liberális „értelmiség” tagjai szoktak tenni. Egyrészt mi, nemzeti érzésűek nem szoktunk „magyarozni”. Ilyen fogalom a közéletben, közbeszédben nincs is használatban. Ami használatban van, az a „magyarkodás” fogalma és a „magyarkodó” jelző, ám ezt se a nemzeti gondolkodásúak használják, hanem éppen azok aggatják miránk, akik magukat oly’ liberálisnak és elfogadónak mondják egyébként.
Merjen csak az ember a saját hazájában nemzeti jellegű ruhát – például bocskait vagy atillát – felvenni valamilyen ünnepi alkalomra, merjen egy lány nemzeti szalagot a hajába tűzni, vagy „Oh, irgalom atyja, ne hagyj el”, merje valaki kitűzni a magyar zászlót a háza falára. Azonnal jön a „vád” balliberálisék részéről, hogy „magyarkodik” az illető. Ez a jelző afféle „fasiszta-light” a balliberális szótárban. Ha nem társul hozzá néhány nemzetféltő gondolat, akkor csupán marad a „magyarkodás” vádja, ha még mond is valami hazaszeretetet sugalló, nemzetféltő gondolatot az illető, akkor viszont az már nem szimpla magyarkodás, hanem nettó nácizmus, újnyilas eszmeiség. Agyrém...
Főleg annak függvényében, hogy csak ránk aggatva használatos ez a jelző, mert még az életben nem olvastam, hogy egy francia „franciáskodna”, egy olasz „olaszkodna”, vagy egy angol „angolkodna”, ha büszke lenne saját nemzeti hovatartozására. Csak mi, magyarok „magyarkodunk” a Puzsér-félék szóhasználatában.
Puzsér gondolatának második fele sem igaz. Kikandikál belőle, hogy bár a magyarság, mint nép, lelki karakterére hivatkozik, valójában fogalma sincs a magyar néplélekről. Arról a néplélekről, amely bennünket jellemez, és amely éppen, hogy mélyen szántó különbséget tud tenni az „aggodalmas ostorozás” és a „gyűlölettől fűtött gyalázás” között. Sőt, azt is átlátja, hogy ki az, aki valóban nemzeti érzésű, és ki az, aki csak érdekből az.
Két konkrét példa erre.
Nem sokkal a 2010-ben bekövetkezett halála előtt interjúkészítés okán jártam Fekete Gyulánál, a XX. század második felének egyik legkiválóbb írójánál, a demográfiai katasztrófa veszélyére elsőként figyelmeztető derék, magyar embernél. Gyula bátyánk, miközben a rá jellemző hévvel ostorozta a sunnyogó értelmiséget, kijelentette, hogy a magyarság mai generációját – tisztelet a kivételnek – nemzetünk ezeréves történelme söpredékének tartja.
Mivel hamarjában erősnek éreztem a jelzőt, ezért kissé félve kérdeztem meg Gyula bátyámat, hogy ezt megírhatom-e, vagy csak nekem mondta felindultságában, mire kifejezetten utasított, hogy szóról szóra így írjam meg a cikkben is, mert ő bizony ezt gondolja arról a nemzedékről, amely 1956 óta több magzatot gyilkolt le önként, mint ahány nemzettársunk ezer év háborúi és idegen elnyomásai során összesen odaveszett. Én megírtam szavait, mégse hallottam egyetlen nemzeti oldalon állótól sem azt, hogy Fekete Gyulát most aztán be kellene ásni az orgoványi erdőbe, vagy el kellene őt gázolni, sőt, minden valamire való gondolkodó ma már csak egyet tehet: elismeri, hogy Fekete Gyulának sajnos igaza volt. Igaza volt, amikor egyik könyvének azt a címet adta, hogy „A jövő megrablása”, a másiknak meg azt, hogy „Véreim, magyar kannibálok”, és sajnos igaza volt a kezdetektől fogva, amikor a magyarság végveszélyének nevezte a katasztrofális demográfiai helyzetünket.
A másik példa 2013-ból való. Talán még emlékeznek néhányan olvasóink közül, jobb esetben esetleg maga Puzsér Róbert is, hogy a 2014-es választásokra készülve Mesterházy Attila, az MSZP akkori elnöke kilátogatott Kolozsvárra kampányolni. Bár közel sem Mesterházy volt a legrosszabb a balliberális oldalon, de mégiscsak annak a pártnak a nevében ment támogatást kérni az erdélyi magyaroktól, amelyik 2004-ben a kettős állampolgárságot támadta és a Trianon miatt külhonba szakadt nemzettársaink ellen uszított a drámaian végződő népszavazás előtt. Mesterházy Attila – a balliberálisok tömény nemzetellenességéhez képest – korrekt, tisztességes hangot ütött meg, kiemelte, hogy a határon túli magyarok is a nemzet részei, mégis dicstelenül távozott a kolozsvári kampányeseményről.
Hogy miért?
Azért, mert – hiába állítja Puzsér az ellenkezőjét – mi, magyarok nem vagyok hülyék, sőt, hála Istennek, eléggé jól működik az önvédelmi reflexünk és átlátunk a szitán. Észrevesszük, hogy ki az, aki nemzetféltésből korhol és mond akár brutális bírálatot is (lásd: Fekete Gyula, vagy a Puzsér által említett Ady Endre), és ki az, aki csak akkor nevezi a nemzet részeinek az elcsatolt területen élő testvéreinket, amikor ácsingózik a szavazataikra (lásd: Mesterházy Attila). Talán éppen ez a tisztánlátás fáj annyira Puzsérnak és a vele egy szellemi holdudvarba tartozóknak...
Befejezésül álljon itt még egy szó szerinti idézet a Puzsér-publicisztikából:
Egyetlen magyarnak se legyen kétsége afelől, hogy a tényleges erő a gyengeség vállalásából fakad, és hogy a magyarság akkor alkot majd sikeres és magabiztos nemzetet, ha nem azt tekinti magyarabbnak, aki jobban kiszolgálja a hiúságát, hanem azt, aki meggyőzőbben eszmélteti arra a munkára, amellyel a népek családjával való összevetésében az évszázadok során elmaradt. Az a nép, amelyik hajlandó szembenézni a hibáival és a bűneivel, képes lehet a fejlődésre, de az, amelyik körme szakadtáig tagadja a felelősségét a sorsáért, a maga meghamisított önképének fogságában reked.
Ez az okfejtés legalább már tartalmaz némi igazságmagvakat. Mert bár lehetett volna kicsit talán előbb is, de végül 2010-ben a magyarság szembenézett azzal a súlyos hibájával, amelyet addig három alkalommal is elkövetett: saját egykori népnyúzóinak demokrata és liberális köntösbe bújt utódait ültette a saját fejére. Ez több volt, mint hiba: ez bűn volt. Ám a nemzet végül felemelte a fejét és eldöntötte, hogy más úton indul el: a magyar úton. A magyar úton, amely zökkenőkkel teli ugyan – mert szembe megy a mai fősodorral, amely ezért egyre-másra görgeti elénk az akadályokat –, de azóta háromszor is megerősítettük, hogy zökkenők ide vagy oda, ezen az úton megyünk tovább.
A magukat újabban demokratáknak, zöldeknek és szociáldemokratáknak nevező, bolsi gyökerű szélsőségesen liberálisok figyelmébe pedig ajánlom egyik felkapott ideológusuk és megmondóemberük, Puzsér Róbert javaslatát. Érdemes megfogadni, egyrészt azért, mert átlátunk a szitán, másrészt pedig azért, mert amíg „tagadják saját felelősségüket” a másfél évszázada őket jellemző, permanens magyarellenességükben és „benne rekednek meghamisított önképük fogságában”, addig ez a nemzet soha nem fog rájuk szavazni.
És ezt nagyon is jól teszi!
Vezető kép: MTI/Kovács Tamás
