Don-kanyar és egy kis munka – Magyarok az orosz sztyeppén
Nyolcvanegy év a fagyott földben. Ennyi idő után sem tudjuk biztosan, hány honvéd veszett oda a Donnál, hányan kerültek fogságba, hányan nem térhettek haza sohasem. Nemzeti emlékezetünkbe beleégett a Don-kanyar, mint a felesleges véráldozat, az elvesztett hősök mementója, volt aki hazajutott, de az sem gondolhatta, hogy alig száz évvel később, unokái, dédunokái ismét az orosz sztyeppéken vesztik életüket.
1943. január 12-én indította meg támadását a szovjet Vörös Hadsereg a Don-kanyarban. Az ellentámadás elsöpörte a hősiesen védekező, de gyengén felszerelt 2. magyar hadsereget. A doni veszteségekről nem állnak rendelkezésre pontos adatok. A 2. magyar hadsereg anyagi veszteségei mintegy 70 százalékosak voltak, az emberveszteségét 93 500 főre, más források 120 ezerre, illetve 148 ezerre teszik, az elesettek, megsebesültek és fogságba kerültek pontos száma sem ismert.
A hadsereg életben maradt katonáit március 5-én hátravonták a Dnyeper folyó nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-tól május 30-ig tartott. Jányt, aki az utolsó vonattal távozott, Horthy Miklós kormányzó 1943. augusztus 5-én felmentette parancsnoki tisztéből, a katonák becsületén azonban soha nem esett csorba. Mint az 1943. április 4-én kelt hadseregparancs utolsó bejegyzése írja:
Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a Magyar 2. hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.
Személyes tragédiák
Több százezer katona. Több százezer áldozat. Nincs olyan magyar család, amely ne kötődne valamilyen módon a tragédiához. Mindannyiunk felmenői elvesztettek ott valakit. Apai nagyapám testvére soha nem tért haza, soha nem tudjuk meg, mi történt vele. Ő maga szerencsés volt. Hazajutott, jórészt gyalog, menekülve, a sors fintora, hogy mikor Kárpátaljára ért, már megelőzte a szovjet hadsereg, és talán még a háza kapuján sem kopogott be, már vitték is a szolyvai koncentrációs táborba, málenkij robotra.
Onnan hazaszökött. Nem tudjuk hogyan, a családi legendáriumban sok történet van róla, és be kell valljam, egy-kettő inkább könyvekből ismerős, vagy túl szürreális ahhoz, hogy elfogadjuk a valóságtartalmát, én magam pedig, mivel idestova húsz éve, nyolcvanhét évesen eltávozott, megkérdezni már nem tudtam, hogy sikerült (azt azért meg kell hagyni, hogy egyik gyerekkori emlékem, hogy bár az öreg két bottal járt, mikor meglátta a szomszédasszonyt, mindig kihúzta magát, és eldobta a botokat, nagyanyám nem kis bosszúságára, így azért adok némi valóságalapot az akciófilmekbe illő történeteknek).
Mások nem voltak ilyen szerencsések. Vagy a frontról kerültek szibériai fogságba, vagy hazatérve vitték őket málenkij robotra. Aki onnan azt is túlélte (nem voltak sokan), azt hihették, most már béke lesz. Legalábbis Oroszországba – mert Oroszország volt számukra az egész Szovjetunió, nem gondolkoztak még Ukrajnában, Kazahsztánban – már nem kell menniük.
Száz évnek sem kellett eltelnie, és unokáik ismét Kelet-Ukrajnában harcolnak. Már aki nem tudott meglépni, ők önmagukkal harcolnak, mert havonta hallanak egy ismerősről, aki már nem tér vissza Donbászról. Don-kanyar, Don-medence, a történelem ismétli önmagát, újra magyarok halnak meg az orosz sztyeppén, és csak remélni tudjuk, hogy aki túléli, azt nem küldik újra egy "háromnapos újjáépítésre", egy "kis munkára", egy málenykij robotra.
Fotó: Don-kanyari hősok, Wikipedia
