Abbahagyhatná a fanyalgást a baloldali zsidóság - írja Huth Gergely a Magyar Nemzetben
Nincs két Orbán Viktor – ezúttal a magyar zsidóság egyes hangadóinak figyelmét szeretném felhívni e szikár tényre. Azaz: nem létezik külön egy Izraellel kölcsönös együttműködésre törekvő, Benjamin Netanjahu miniszterelnökkel szövetséget kötő zseniális stratéga és nemzetegyesítő, bölcs Orbán, illetve egy Putyin-pincsi, kínai ügynök, népnyúzó és polgárháborút szító másik Orbán. Aki ezt gondolja, leginkább tudathasadásban vagy közéleti farkasvakságban szenved - írja Huth Gergely a Magyar Nemzetben, A Nincs kétféle Orbán címmel megjelent publicisztikájában.
A PestiSrácok főszerkesztője így érvel: "Régóta fortyogó ellentéteket és kezeletlen traumákat hozott a felszínre a múlt heti izraeli–magyar csúcstalálkozó. A balliberális oldal jó ideje nem tud mit kezdeni a magyar patriotizmus korszakalkotó felismerésével, miszerint az ellenségeket nem a saját nemzetünkön belül kell keresni, hanem múltbeli vitáinkon, sérelmeken felülemelkedve közösen kell építeni egy önálló és erős Magyarországot. Azaz tizenöt év elteltével sem képesek felfogni a nemzeti együttműködés rendszerének lényegét, ezért is vált ajkaikon a NER szitokszóvá, gyűlölködésük központi tárgyává.
Holott a rendszer lényege éppen az, hogy mindenkire számít, aki szívből vagy érdekből a közös ügy mellé áll. A teljes nemzeti blokkra, amelyen kívül csak a nihilisták, az anarchisták és a valódi ellenségek léteznek. Ez a gondolat természetesen a pártrendszereken is túlmutat, hiszen lehet valaki úgy is a nemzeti együttműködés hasznos része és elkötelezett híve, hogy a Fidesszel mint a hatalmat gyakorló formális és informális hálózattal szemben egyes kérdésekben kritikus. A NER tehát maga a nagystratégia, amelynek alapjai már a Bibó-szakkollégiumi korszakban is megvoltak, amit tovább formáltak a Fidesz-szövetséghez csatlakozó nagy koponyák.
A NER mint politikai innováció nemcsak a magyar társadalom megszervezéséhez kínált új lehetőséget, hanem a történelmi tapasztalatokból kiindulva, évszázados előretekintéssel jelöli ki a magyar megmaradás útját. Már ennek a nagystratégiának volt a része az IMF hazazavarása, az illegális migrációt feltartóztató határkerítés felépítése, majd a keleti nyitás politikája, az orosz–ukrán háborúban elfoglalt semleges pozíció, a trianoni utódállamokkal (már amelyikkel lehet) építgetett különleges kapcsolat vagy éppen a Balkán országaival létrehozott gazdasági és politikai szövetség. Mint ahogy az elnökválasztási kampány idején a Donald Trump melletti nyílt kiállás vagy tavaly nyáron a Patrióták Európáért Szövetség megalapítása. S ilyen stratégiai döntés Izrael szuverenitásának támogatása, az önvédelemre való jogának elismerése a múlt évi terroristainvázió után és a katonai-kereskedelmi szövetség kialakítása a zsidó állammal.
E nagystratégia egyes elemei egymásból következnek, s csak együtt értelmezhetők. Darabonként nem megvásárolható, nem lehet belőle a tetsző elemeket csak úgy kimazsolázni, a többit meg a kukába hajítani. Magyar Péter és Manfred Weber alapállásából például nem lehet Izraellel szövetséges viszonyt szorgalmazni, hiszen a globalista, neoliberális világrendszer gyűlöli Izraelt, és még az iszlamista terrorszervezeteket is kész akár eurómilliókkal támogatni, csak hogy eltűnjön végre a zsidó ország a Föld színéről. Mégis sokan szenvednek tudathasadásban. Erre kiváló példa Hirschler Richárdnak, a HVG egykori alapítójának és későbbi online főszerkesztőjének népszerű, nyilvános Facebook-oldala.
Hirschler a pénzügyes, reformkomcsi vonal éles eszű újságírója volt a nyolcvanas években, később pedig a mértéktartásáról vált ismertté. Saját elbeszélése szerint a 2010-es évek elején végül azért küldték nyugdíjba a posztjáról, mert színes, vitázó véleményrovatot próbált létrehozni, és ehhez – többek között – e sorok szerzőjétől is publicisztikát rendelt, ami végleg kiütötte a biztosítékot az önnön szellemi felsőbbrendűségüktől ájuldozó, véleménymonopóliumhoz szokott kollégák körében. Érthető, hogy azóta is nyomon követem Hirschler munkásságát, amely az utóbbi időben kissé egysíkúvá vált.
A volt főszerkesztő sokáig az ellenzékkel is kritikus volt, ám az utóbbi időben ezt feltétlen Tisza-rajongásra cserélte. Mindez azonban a legkevésbé sem gátolta meg abban, hogy így kommentálja Orbán és Netanjahu többnapos találkozóját: „Isten hozta Izrael miniszterelnökét Magyarországon! Örömmel fogadtam a magyar kormány döntését, hogy Netanjahu látogatása alkalmával jelenti be: Magyarország otthagyja a magát végzetesen kompromittáló, az önvédelmi harcot folytató zsidó állam vezetője ellen letartóztatási parancsot kiadó Nemzetközi Büntetőbíróságot, fütyülve annak letartóztatási parancsára. Támogatom azt a döntést is, hogy az izraeli magyar nagykövetség székhelyét Jeruzsálembe teszik át.”
Tanulságos mindaz, amit aztán a poszt alatt kapott, százával. Egyfelől ilyeneket: „Ricsi, ez szégyen!” és „Megérdemlik egymást!” De még inkább ilyeneket: „Nagy ölelés Bibinek! A magyar kormány a sok lopás mellett tesz valami jót is!”; „Soha nem szavaztam Orbánra, és ezen nem kívánok változtatni a jövőben sem. Megszeretni sem fogom, de ezért az egyért minden elismerésem!” Meg ilyet is: „De azért még Orbánozol tovább, ugye?” Maradjunk az utolsónál: „Azért Orbánozol tovább…” Pedig nem kellene, kedves Ricsi, neked és a hozzád hasonlóan érzőknek sem. Ha nehéz is, de le kellene venni végre azt a szemellenzőt, és a sok napi vitán túl meglátni a kormány munkájában a jövőt építő víziót!
Például azt a bátor felismerést, amin a posztkommunista, balliberális értelmiség még csak gondolkodni sem volt képes, hogy nem kellene ott folytatni, ahol a náci meg szovjet csizmák taposása előtt épp abbahagytuk. Hogy nem mindenki fasiszta, aki nemzeti. Hogy az ember lehet egyszerre jó magyar és jó zsidó, hogy a bő egy évezredes közös történelem és egymásrautaltság talán fontosabb, mint XX. század ócska vitái és uszításai.
A kommunista diktatúra után újjászerveződő polgári-nemzeti oldal és a náci-nyilas rezsim között nincs és soha nem is volt semmiféle összekacsintás. Még az antiszemitizmussal összefüggésbe hozható Csurka István és az általa vitt nemzeti áramlat is legfeljebb politikai viaskodás gyanánt állt bele a feléledő népi-urbánus vitába, de még az ő szavaiban sem volt nyoma annak a Németországból importált (Szabó Dezső által találóan faji bolsevizmusnak nevezett) gyilkos indulatnak, ami a hazai zsidóság tragédiájához vezetett.
Persze azt is elvárhatjuk, hogy őseinket se azonosítsák egy veszett és marginális kisebbséggel, mely kizárólag a német megszállás idején volt képes pozícióba kerülni. Még ha verbális szinten volt is egyfajta zsidó–magyar viaskodás az előzőekben, a magyarság döntő része szolidáris volt az elhurcoltakkal. Sok-sok családi történet és a ténybeli valóság is ezt igazolja"
- írja a Magyar Nemzetben Huth Gergely. A teljes írás IDE KATTINTVA olvasható el.
Vezető kép: A kilencvenes-kétezres években a posztkommunista baloldal még politikai tőkét próbált kovácsolni az antiszemitizmusból, ma már magasról tesznek Izrael és a zsidóság sorsára. A képen 2007. április 15-én, Az élet menetén az első sorban gyalogol Hiller István, Dobrev Klára, Gyurcsány Ferenc és Lendvai Ildikó a Mazsihisz akkori vezetőinek társaságában. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt
