Amikor csak az emlékek maradnak – Így éltük át a húsvétot nyolcvan éve, a szovjetek karmaiban
Istentiszteletre hívogató harangok, álmatlanság, szovjet gőg és rémuralom, valamint a hülye tót – így élték meg a fronton harcoló katonák, illetve a lakásokban, pincékben bujkáló budai értelmiségek Magyarország háborúját, azon belül Budapest ostromát.
Ma már békében ünnepelhetjük Jézus feltámadását, de nyolcvan évvel ezelőtt kevesen mertek gondolni a húsvétra. Volt akinek partizánok ellen kellett harcolnia, volt olyan is, aki igyekezett élvezni a húsvéti menüt, miközben vitték málenkij robotra az embereket. A társadalom különböző ranglétráján elhelyezkedő emberek naplóbejegyzéseiből szemezgettünk.
Reggel az akna s az ágyúdörgés verte fel az erdő korai csöndjét. A közeli faluban a hajnali csöndbe megkondult a falu harangja. Szinte álomszerű hallomás ez a helyzet. Megkezdődött Fuldáért a küzdelem – egész nap ágyú, akna s nehézfegyvereknek a zápora zúdult a városra. A repülőknek ezrei lepik el a város feletti légkört. Ma látom legelőször hogy mi az a harci zaj mi az a front s mi az a szenvedés. A fülsiketítő zajba bele bele vegyül az Istentiszteletre hívogató harangok szava. Most jut eszembe, hogy odahaza harang nélkül milyen is lehet a templomi Istentisztelet. Az erdő rengetegébe egy kis félreeső helyen elhúzódva magamba merülve visszaidéztem a régi boldog időket. Lelki szemeim előtt látom a kis békés magyar falut békeidőbe’, mint mennek ilyenkor a békés falusiak az Istennek házába. Látom amint a békés magyar parasztok boldog ünnepeket kívánnak egymásnak. S elibém tűnik az édesanyám pazar gazdag konyhája azzal a jó s finom ételekkel, s a boldog húsvéti emlékekkel. Hol vagyok most azokhoz képest. Messze az ezer idegenbe az édes szülőföldtől, nagyon távol.”
A fenti sorokat a nemrég elhunyt Ozsváth Sándor újságíró–művelődéstörténész édesapja írta a naplójában, 1945 április elsején, húsvét első napján. Róla fia révén annyit lehet tudni, hogy a feljegyzések idején még csak huszonegy éves volt és leventeként szolgált. Korának megfelelően nyitott szemmel és érzékeny lélekkel élte át a második világháború utolsó félévét az amerikai–német fronton, a hadifogságot Franciaországban, majd a szabadulást a Mailly-le-Camp-i fogolytáborból, végül a keserves hazatérést az erdélyi Nagyecsedre, 1946 márciusában.
Az ifjú katonához hasonlóan sokan mások is fejben már Jézus feltámadásának ünnepére szerettek volna gondolni nyolcvan évvel ezelőtt, na meg arra, hogy túléljék a háború borzalmait.
Akkor keveseknek fordult meg a fejében, hogy másfél héttel később a németek kiürítik az utolsó egységeiket Magyarországról is (a szovjet elvtársak persze évtizedekig azt hazudták, hogy ez a dátum negyedikére esett, és „felszabadítás” történt, de hát ez közismert).
Sonka-tojás helyett partizántámadás
Sajnos a legtöbb katonának az sem adatott meg, hogy gondolni merjenek a húsvétra. Kiss Ferenc katonai gépkocsivezetőként szolgált a fronton Szolnok környékén. Ő így élte meg 1945 húsvétját:
Április 1-jén a gépkocsitelepet rendeztük be. Közben partizántámadást kaptunk. Ezért délután gépágyúval lőttük az erdőt. Este, alighogy elaludtunk, menetparancsot kaptunk. Egy falu védelmére kellett menni, amelyet megtámadtak a partizánok, éjfél után értünk oda. Így most már két éjszaka jóformán semmit sem aludtunk.
A folyamatos harci cselekmények mellett a civil lakosság sem élhetett békében. Sokan lemenekültek a dohos, olykor patkányokkal teli pincékbe, hogy túléljék az ostromokat. Nem voltak sokkal szerencsésebbek az értelmiségiek sem, akiknek a náci megszállás után és/vagy a szovjet állomásozások alatt kifejezetten bujkálniuk kellett, hiába nem befolyásolta őket közvetlenül a háború.
Ilyen helyzetben volt a neves író-költő, dramaturg, Heltai Jenő is, aki ekkor már rég betöltötte a 73. életévét, és súlyos cukorbetegséggel küzdött. Ugyan a humorát még nem, ám saját bevallása szerint az illúzióját már rég elvesztette annak, hogy "normális rendszerben" élje le élete hátralévő részét.
Az ő felfogásához hozzátartozik, hogy Heltai igen nagy kritikusa volt a Horthy-rendszernek, ám sem a nácikkal, sem a szovjetekkel nem tudott megbékélni.
Így nem meglepő, hogy egyik utolsó verse alapján leborult az 1956-os pesti srácok előtt.
Visszatérve naplójára, benne visszatükröződik a humora, na meg az a felfogása, hogy a legrosszabb időszakokban is örülni kell az apróságoknak.
Az oroszok már Burgenlandban harcolnak, a háború már csak hetek kérdése. Budával itt nem akarnak többé törődni (…) Járványok várhatók Budán, a romok alatt sok a holttest. A lakáskérdés megoldása rendkívül sürgős, két lakást fizetünk, két háztartást vezetünk, anyagilag kibírhatatlanul. Eddig 2000 Pt adtunk ki semmire. A szobalányt Ilusnak hívják, tót, és hülye. Az oroszok egy szót sem tudnak magyarul: »Mi az?« (…) A Trattnernál Blancsiazzal az örömhírrel lepett meg, hogy a Tatjánát a cenzúra nem engedélyezte.
Öt éves jobboldali cenzúra után ma a baloldali fogja be a szájamat.
Végignéztem a Lement a hold öt képét. Ami annak idején a regényben izgalmas és szép volt, az ma színpadon elavult propagandának hat. Az aktualitás tragédiája: erősen hat, de csak másodpercekig. Hol vagyunk már a megszállás borzalmaitól, a kis egyéni drámáktól! Jó lecke ez! (…) Az Operából ma azért zavarták ki a közönséget, mert Malinovszkij nézte végig az előadást. Rengeteg autó és orosz katona az Opera előtt.”
Fejedelmi ebéd a Vörös Hadsereg alatt
Szintén Budán, pontosabban annak háza pincéjében élte át az ostromot Farkass Jenő, aki a Horthy-korszakban a Magyar Rádió egyik vezetője volt. Bár ahogyan a naplójából is érződik, érezte a németek vereségét és felkészült a legrosszabbra, a szovjetek berendezkedésére. A Vörös Hadsereg ebben az időszakban több tízezer polgári lakost hurcolt el a fővárosból és környékéről, illetve hazánk több pontjáról is, hogy elküldjék őket málenkij robotra.
Farkass a történelmi események feljegyzésén és aggodalmán túl azért igyekezett családjával együtt mindennapi életet élni – ahogyan persze csak lehetett.
Ezt támasztja alá rögtön az április elsejei bejegyzésének nyitómondata is, amelyben ismerteti a húsvéti menüt, amit aznap ebédeltek (és vacsoráztak): szárított zöldségleves, kolbász marinált krumplival, kenyér, mákosbejgli, feketekávé, sonka, sonkazsír.
Fejedelmi ünnepi koszt, Boci bejglije nagyon jól sikerült, a sonkán hús alig van, mégis nagyon ízlik. Boci is, én is megmosdottunk, átöltöztünk, a hátam nagyon fájt, Boci templomba ment, vizet és újságot hozott. Az angolszászok rohamléptekkel mennek előre s Magyarország is azt hiszem, egy hét múlva már üres lesz a németektől. Nagykanizsa, Zalaegerszeg, Sopron, Magyaróvár van még hátra. Szegény Óvári rádiósok, vajon mi van velük? Ma megnyitották a Horthy hidat, de azt mondják, a GPU szedi Pesten is az embereket. Vannak, akiket Ukrajnába visznek.
Az ember nem is tudja, mikor lesz már biztonság. Be akartam kedden menni Pestre, de most megint kénytelen vagyok elhalasztani, mert mai állapotomban nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy elfogjanak.
(…) Nagyon szép, meleg idő volt ma is, tegnap is, nem is emlékszem még ilyen gyönyörű húsvétra s éppen most nem lehettünk kint s együtt mind. Ezt is megemlegethetjük majd. Lógunk a levegőben, minden ködös és bizonytalan, nem tudunk még semmit a jövőről, csak azt, hogy nehéz lesz és küzdelmes, de még annak is örülni kell, ha szabadon mozoghatunk és cselekedhetünk.”
Fél szeme a szovjeteken
De ennél többet tudhatott Illyés Gyula. Miközben írta az elvtársakkal ímmel-ámmal együttműködő, de lázadó természetű író-költő a Levél vidékre – Munkába rögtön! című írását, fél szemét a 1945 és 1947 között Vorosilovék felügyelete alatt működő nemzetgyűlés alakulására szegezte. Ennek képviselőjévé választották később – a C-vitamin felfedezőjével, Szent-Györgyi Alberttel együtt.
A naplóbejegyzésben feltüntetett harmadik személy pedig az a szovjetbérenc, kommunista Illés Béla volt, aki kijelentette, hogy a szovjet katonaság számára „a magyar nők is a szabad zsákmány körébe tartoznak.”
Illés szobája előtt Szent-Györgyi, igen rokonszenves bátorsággal: beszélni kell az oroszokkal, mert különben bűnrészesnek érzi magát – mennék-e vele? (…) Illés: Albertnak a köztársasági elnökségre kellene készülnie. A nemzetgyűlés elnökségére felkérték. Vállalná, de előbb beszélne Sztálinnal.
Én: »Valóban kimennek az oroszok?« Illés: »Nem bolondok itt maradni«
– írta az író-költő, aki láthatóan nem volt a folyó szövegek kedvelője, ha a naplóírásról volt szó. Ám még így is jól kivehető, hogy miként igyekezett tárgyalni a Moszkva-párti elit a szovjetekkel már hetekkel a háború vége előtt.
Az ekkor már a 43. életévébe lépő Illyés Gyula már jól érezte, hogy a szovjetek érdekeltségébe tartozik majd Magyarország. Ő lehetett azon kevesek egyike, aki erről egyáltalán értesülhetett. A többi – ahogyan mondani szokás – már történelem.
Illyés Gyula. Fotó: MTI/Zinner Erzsébet
Források:
- Magyar Kurír, Múlt-kor.hu, Revizor Online
- Illyés Gyula: Ostromnapló, 1945
- Farkass Jenő: Budapesti ostromnapló
- Heltai Jenő: Négy fal között.
- Sőregi Zoltán: Egy katona visszaemlékezése világháborús frontszolgálatára
Kiemelt kép: Szombat.org
