Bolond év megy, bolond év jön

Belátom, a borúlátás a világ kevés ügyes-bajos dolgát oldja meg, így aztán magamnak is némiképpen ellentmondva optimizmusra szeretném rávenni a magyarokat. Optimizmusra, mert vannak céljaink, amelyek véghezvitele közös munkát követel, és ez a kemény, közös munka épp az, ami majd édesebbé teszi a céljaink elérését. Hamarosan itt van 2026 április, dolgunk pedig van bőven. Földbe kell döngölnünk az ellenfelet, hogy fel tudjunk lélegezni és folytathassuk azt, amit elterveztünk magunknak. Nincs, nem lehet lazsálás, mindannyiunknak oda kell tennie magát, hogy az a társaság ne kerülhessen a hatalom közelébe. Fel kell nyitnunk a bizonytalanok szemét, meg kell mutatnunk a szemfényvesztést, a korábban még nem tapasztalt gátlástalan hazudozást, a lincselni akaró, emberi mivoltukból kivetkőzött zombikat, céltalan anarchistákat, megélhetési szélhámosokat. Nem könnyű feladat, de van benne egy könnyítés: a vezérüket, aki a felsorolt tulajdonságok kvintesszenciája. 

Szerencsefaktor

Szerencsénk van, mert nekünk is van vezérünk, és nem baj az, hogy neki most egy kihívónak tűnő kihívója van. Ő ettől erősödik, mert született harcos, és nem a pillanatnak él, hanem a távlati céloknak, országunk megmaradásának, gyarapodásának. Megy az osztogatás? Megy. Ezért is tartozik a szerencsefaktorhoz a kihívónak tűnő kihívó felbukkanása, mert ha nem bújik elő az alsó fiókból, sok minden másképp alakult volna. Így lett, ahogy van, és ebből kell kihoznunk a legtöbbet, ami természetesen az újabb győzelem. Az újabb, nagy arányú győzelem, ami után – valljuk be! – édes lesz a káröröm, ahogy csaknem négy éve is jó volt látni a hazátlanok megsemmisülését. Nagyobb azonban a veszély, mint akkor volt. A mostanra összeverődött csorda vért akar, nem fog anélkül hazaszédelegni, ahogy a korábbi kellemetlenkedők tették némi hangoskodás után. Ha az utóbbi tizenöt – áprilisban már tizenhat – évben valamikor igazán szükség lesz a józan, hideg fejekre, az az újabb győzelem után lesz. Fura, de a mostani, egymásnak feszülő időszak szórakoztatóbb lehet, mint a győzelem utáni. Gondoljunk csak bele, mennyi vidám percet hoznak még nekünk a közvélemény-kutatók, a nyíló/záródó ollóikkal, az egyrészt/másrésztezéseikkel, a soha, semmit el nem találó jósokkal együtt, hogy aztán majd azon a tavaszi estén kollektíven ne értsék meg, hogy – már megint – mi történt velük.

Háború

A megélhetési lakájpropagandista egyik tulajdonsága, hogy amikor egy iszonyú háború dúl Európa keleti szélén, és minden jel arra utal, hogy az egész kontinensre kiterjedhet, akkor úgy gondolja, hogy egy iszonyú háború dúl Európa keleti szélén, és minden jel arra utal, hogy az egész kontinensre kiterjedhet. Nem azért, mert ezt kapta napi parancsban a kolostorból, hanem azért, mert képes tényeket, összefüggéseket átlátni önállóan is. Ezért gondolta korábban úgy a megélhetési lakájpropagandista, hogy nem feltétlenül jó ötlet – álprobléma – beengedni magunk közé több millió jöttmentet, akik még azt sem hajlandók elárulni, hogy kik ők valójában. Washingtonban a sárgafejű persze ezután is előadja majd a békegalambot, miközben ontja az egyik háborúzó félnek a fegyvereket – legfeljebb most másokkal fizetteti ki –, miközben az általa vezetett hatalom épp lerohanni készül fél Dél-Amerikát. Mondjuk ez legalább garantálhatná a Béke Nobel-díjat, csak legyen meg hozzá a megfelelő mennyiségű halálos áldozat. A megélhetési lakájpropagandista ugyanakkor nem keveri össze a röfögő moralizálást a politizálással, tisztában van azzal, hogy a sárgafejűnek – ahogy nekünk is – politikai szövetségesekre van szüksége, és most épp velünk cimborál. A veszély ettől nem múlik el, magunknak kell magunkra vigyáznunk, hogy megmaradhassunk, sőt, gyarapodhassunk. A muszka meg úgyis szép lassan lépdel előre. A képlet hasonló, mint egy ellenzéki tüntetésen: ha van elég erős, elegendően megszervezett pandúr, akkor a hőbörgők így is, úgy is kiszorulnak a térről. A megtámadottak nem akarnak békét, háborúzni akarnak. Ebben hisznek, és ez lesz a sorsuk is.

Jóslatok 2026-ra

Bár számos néhai bölcs megjósolta már a világvégét – aminek bekövetkeztét sokan napjainkra datálják – abban nagyjából egy vonalat követtek, és áradások, járványok, kozmikus katasztrófák képében írták le a pusztulást. Valószínűleg nem volt, nem lehetett kifejezésük arra a globális jelenségre, amelyet jelenleg az általános identitászavar képében mutat be az emberiség. Nincs már határvonal a biológiai – Istentől rendeltetett – nemek között, humanoidok tömegei hiszik magukat őzikének, meg hűtőszekrénynek, és politikusnak látszó szélhámosok erősítik meg bennük az elképzeléseiket. Ahol nincs jól felfogott egyéni identitás, ott pláne nem beszélhetünk közösségi identitásról, ami könnyen okozhatja egy-egy nép, egy-egy nemzet végleges eltűnését. Vannak azonban az ufók – magyaroknak is nevezik őket –, akiknek többsége nem hajlandó feladni a nemzeti hovatartozását. Meggyőződésem, hogy egy-egy ilyen nemzetnek létezik kollektív tudata, és soha nem felejti el, hogy mi történt velünk bő száz éve abban a franciaországi kastélyban. Amíg többen vagyunk olyanok, akik hiszik és tudják, hogy szülőföldünk önmagával határos, addig a globalista szennyáradat megszorongathat minket, de nem győzhet.

Tippem: 

• És most, hogy itt kikeseregtem magam, mindenkinek – azoknak is, akik ezt nem is gondolnák rólam – kívánok egészségben, jólétben, szerencsében megélt 2026-ot!