Magyar vagyok
Legszebb ország hazám/ Az öt világrész nagy területén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,/Ahány a szépség gazdag kebelén,/ Van rajta bérc, amely tekintetet vét/ A Kaszpi-tenger habjain is túl,/ És rónasága, mintha a föld végét / Keresné, olyan messze-messze nyúl - tette meg vallomását Petőfi Sándor szülőföldjéről.
Egy magyar költőzseni, a szabadság, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc költője, aki a költeményeivel nemcsak a hazája szabadságáért harcolt, hanem az életét is feláldozta érte. S akkor, 170 évvel később előjön egy friss magyar Nobel-díjas író, Krasznahorkai László és ezt vallja:
Magyarnak születtem, az anyanyelvem a magyar. A magyarság ellen azonban minden erőmmel küzdök. Miért cserélném le a világpolgárságot arra, hogy csak magyar legyek
- nyilatkozott a La Repubblicának az író. Megjegyzem, ennek a balliberális olasz lapnak hazudott 1992-ben az SZDSZ-es Göncz Árpád köztársasági elnök, miszerint Magyarországon nincs sajtószabadság. A világhoz fordult a La Repubblicában: Segítsetek! Akkor éppen 98 százalékban a kommunisták és a liberálisok kezében volt a sajtó, de Magyarországot már akkor is jól le lehetett járatni. Ekkor kezdik el szájkaratével terjeszteni a komcsik-libsik, hogy az Antall -Boross kormány alatt nem működik a jogállam, arisztokratikus a kormányzás és a diktatúrát akarják bevezetni, nem tartják meg az országgyűlési választásokat. Természetesen a nyugati liberális sajtó ellenőrzés nélkül közölte ezeket a véleményeket.
Visszatérve Krasznahorkai Lászlóhoz, ő is szellemi elődjeihez hasonlóan jól belerúgott a magyarokba, a magyar költők, írók ezreibe, akik az elmúlt ezer évben költészetükkel, irodalmi munkásságukkal a hazáért, a magyarságért aggódtak, harcoltak. A magyar irodalom s annak művelői, különösen a mohácsi vész után mindig is iránytűi, bátorítói, formálói, megmondói voltak a szabadságharcos, függetlenségi törekvéseinknek. Mondhatni ez az erkölcsi tartás, útmutató volt a rendszerváltás utáni évtizedekben. A magyar irodalom művelői mindig is óriási hatással voltak a társadalmi változásokra, a politikára. S erre előjön egy nemzetközi rezidens, a globalista, woke-ista világ kitüntetettje, aki harcol a magyarság ellen. Micsoda szégyen! A magyar quislingek sorában egy új tagot üdvözölhetünk. ,,Gratulálunk!”
Azt már megszoktuk, hogy az „idegen szívű” tehetséges írók, művészek a liberális oldalról élesen kritizálják, sőt lenézik szülőföldjüket, mint Esterházy Péter, Spiró György, Kertész Ákos, de odáig senki sem vetemedett, hogy nekirongyol nemzetének, a magyarságnak.
Mit mondanának erről eleink?-akik a hazáról egészen másként vélekedtek.
Zrínyi Miklós írja, Az Török áfium ellen való orvosság röpiratában:
Ne bántsd a magyart!
Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten az hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tüz! Ime tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent akit tudok kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd elől, amint megfenyegettél az nagy Ezekhiel prophétával: Venientem gladium nisi annunciaverit speculator, animarum quae perierint sangvinem de manu ejus requiret Dominus. Ha az őrálló a közeledő kardot fegyvert, veszedelmet nem jelzi, a fegyvertől elveszettek vérét az ő kezéből kéri számon az Úr.
Kosztolányi Dezső háromszáz év múltán azonosult Zrínyivel, s tisztelettel szól a hadvezérről, a költőről:
Szeretlek téged, harcos, hősi költő,/zord hadvezér , te rettegett, te nagy,/ ki a tiport magyarság szívbetöltő/tartalma, lángja, édes fénye vagy!
Az elmúlt évszázadok írásai bizonyítják, hogyha veszélybe került a magyar haza, akkor a magyar írók egységesen kiálltak a magyarság mellett. Batsányi János 1787-ben írt Biztatás verse is ilyen volt:
A Hazáért élni, szenvedni, s jót tenni,/ Ügye mellett önként s bátran bajra menni,/ Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni,/ S minden áldozatra mindenha kész lenni.
De hát Krasznahorkai szerint a nemzeti büszkeség értelmetlen fogalom, és a magyar történelemre vagy hagyományokra való hivatkozás sem jelent számára értéket. Az interjúban gúnyosan beszélt a történelmi jelképekről is, amikor azt mondta:
Az én Magyarországom a nyelv Magyarországa, és nem a huszároké.
Megjegyzem a huszár a leginkább magyar fogalom. A magyar huszárok védték a hazát, ezzel anyanyelvünket is-az életük árán is. Magyarok honosították, emelték meg a huszár rangját a francia királyi lovasságnál. A francia huszárság igen sokat köszönhet a magyar „alapítóknak”, többek között Bercsényi Lászlónak, gróf Bercsényi Miklós fiának. Bercsényi László a kuruc sereg tisztje, a Rákoczi szabadságharc bukását követően bujdosni kényszerült. 1712-ben, az akkor csupán egyetlenegy francia huszárezredből (amelynek legénysége többségben a Rákóczi-szabadságharc magyar menekültjeiből állt), szervezett, és ütőképes különítményt hozott létre, amely felvette a Bercsényi-huszárezred nevet. A francia huszárság később olyan sikeresnek bizonyult, hogy a 19. század elejére annyi huszárezredet szerveztek mint amennyi az osztrák-magyar hadseregben volt. A vitéz huszárokról egy Rákóczi nóta is megemlékezik:
Jaj, Rákóczi, Bercsényi,/ Vitéz magyarok vezéri,/ Bezerédi...Hová lettek magyar népnek / Vitéz vezéri.../Az ellenség mindenfelől/ Őket emíszti,/ Űzi, kergeti,/ Búval epeszti…
Lehet tehát lelketlenül gúnyolódni a huszárokról, az 1848-as huszárokról, a Nádasdy huszárokról, az I. világháborúban, az oroszok elleni limanovi ütközetben elesett hősökről. Igen, ez a nóta is magyarul íródott, a hős kurucokról, a lovas huszárokról, akik szabadságharcos történelmünk, lapjait gazdagították. Nem is tudom, hogyan vallhatja magát magyarnak, aki ilyen sorok olvasása során nem borzong bele a keserű magyar sorsba. Igaz viszont, hogy a Nobel-díjas író magát világpolgárnak vallja, s nem magyarnak. Hány magyar költő kesergett, hogy kényszerből kellett elhagynia hazáját. Említhetném Bornemissza Péter költőt, aki 1553-ban ezt írta a Siralmas énnékö című versében:
Siralmas énnéköm tetűled megválnom,/ Áldott Magyarország, tőled eltávoznom./… Engömet kergetnek az kevély némötök,/ Engem környülvettek az pogán törökök. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!…” Balassi Bálint még tovább megy hazája szeretetében, amikor ezt írja Búcsúja hazájától költeményében, 1589-ben: ,, Ó én édes hazám, te jó Magyarország,/ Ki kereszténységnek viseled paizsát,/ Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát:/ Vitézlő oskola! Immár isten hozzád!
Ezeknek a költőknek a haza, valódi édes otthon volt. Lehet tőlük tanulni! De én megelégszem- úgy látszik Krasznahorkainak nem sikerült -, ha a mindenkori magyar ifjúság tanul a nagy elődöktől, a Mi a magyar? - magyarság című tantárgyból. Nem akarom folytatni a sorát azoknak a műveknek, szerzőiknek a hazáról, a magyarságról szóló fohászait, mint Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Arany János, Vörösmarty Mihály, Juhász Gyula, Ady Endre, Babits Mihály, József Attila, Móricz Zsigmond, Wass Albert, Márai Sándor költők, írók vallottak magyarságuk kötelékéről, a szülőföld szeretetéről, mert sok tízezer oldalt kellene idéznem. De azért elő kell hoznom a legönzetlenebb, legmagyarabb költő, Radnóti Miklós versét, a Nem tudhatom…
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,/ nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt/ kis ország, messzeringó gyerekkorom világa./ Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága/ s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Ezt a költeményt olyan költő írta, akit megtagadott a haza, de Radnóti tudta, hogy nem a haza vetette ki magából, hanem az a megsemmisülő, Szálasi-féle politikai kurzus, amely véres volt, kegyetlen és embertelen. Akár később a bolsevizmus, a kommunizmus. S ez volt Radnóti Miklós erkölcsi, emberi nagysága, igazi magyarsága – a felejthető, néhány percírókkal ellentétben-, hogy tisztában volt vele, őt kerülgeti a halál, amely aztán megtalálta, ahogyan 1944-ben megfogalmazza a Töredék versében:
Oly korban éltem én e földön,/ mikor az ember úgy elaljasult,/ hogy önként kéjjel ölt, nemcsak parancsra,/ s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,/ befonták életét vad kényszerképzetek.
És ezért szomorú, hogy ilyen igaz lelkű költők, írók mellett akadnak olyanok, akik azt vallják, mint a Nobel díjas, hogy Magyarország már nem is ország. Majd a világpolgár kijelenti
Messzire kerültem a magyar világtól, a butasággal beszennyezett magyar fogalmától.
E
zt Krasznahorkai abban az időszakban jelenti ki, amikor dúl a háború Európában, amikor ismét fenyegeti a veszély nyugatról is keletről is a magyarságot. Krasznahorkai akkor fordul el hazájától, - amelytől mindent megkapott, akinek anyanyelvét köszönheti -, amikor szükség lenne az összefogásra- személy szerint őrá is -, Magyarország, a magyarság megvédésére. Krasznahorka büszke vára, amely a kuruc kort idézte vissza népdalában, vajon büszke-e egykori fiára, a nevét viselőre, a felvidéki leszármazottaira. Valószínű nem büszke és nem is lesz példaképe. Pedig a Krasznahorkai nagypapa, Krasznahorkai György, katonai bátorságáért az első világháborúban Károly-csapatkeresztet kapott, azonban a második világháborúban hősi halált halt 1944-ben, a szovjetek elleni harcban. Valószínű a nagyapa nem úgy gondolta, mint unokája, hogy „Magyarország már nem is ország.” Hadd idézzek ide, egy extra liberális urbánus költőt, Eörsi Istvánt, aki nem azzal híresült el, hogy annyira büszke lenne a magyar történelmi múltra, magyarságára.
De az ,,Extra Hungariam…” című versében valami hazaszeretet csak-csak felvillan:
Jó itt? Ma is büszke magára,/ hogy képzelt kalapon kalapon virágszál./ Gazdag nagybácsik asztalánál/ jó helyet fogna. Új ruhája/ kissé vidéki, de modern./ Túlnagy cipőjéből kilép,/ ahányszor sietni akar./ Múltjának is csak balga jósa./ Faképnél hagyni mégse bírnám,/ neki s miatta jár a szám,/ vagyok szívből ingyen-bohóca,/ bár csöppet sem kíváncsi rám.
A keserédes Eörsitől ezek szerint olykor lehet tanulni liberáliskáim. Visszatérve Krasznohorkaira, aki butasággal beszennyezett magyarokról beszél. Ezt a véleményt nem tudom értelmezni. Valószínű Márai Sándor sem, aki száműzetésében írta az 1956-os forradalom-és szabadságharc leverése után, a megtorlás idején e gyönyörű vallomást a magyar népről, saját magáról, a féltett Magyarországáról:
Mennyből az angyal menj sietve/ Az üszkös, fagyos Budapestre./ Oda, ahol az orosz tankok/ Között hallgatnak a harangok./ Ahol nem csillog a karácsony,/ Nincsen aranydió a fákon,/ Nincs más, csak fagy, didergés, éhség,/ Mondd el neki, úgy, hogy megértsék./ Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról.../ Mondd el, mert ez világ csodája:/ Egy szegény nép karácsonyfája/ A Csendes Éjben égni kezdett-/ És sokan vetnek most keresztet./ Földrészek népe nézi, nézi,/ Egyik érti, másik nem érti./ Fejük csóválják, sok ez, soknak./ Imádkoznak vagy iszonyodnak,/ Mert más lóg a fán, nem cukorkák: Népek Krisztusa, Magyarország.
Ezt az írást csak emlékeztetőül írtam nekünk magyaroknak. Amíg ilyen írók, költők, alkotók vannak, mint Márai Sándor, addig van reménye a magyaroknak.
