Antifasisztákról, antirasszistákról
Pár napja kiszórták a „Radnóti Miklós antirasszista díjat”. Azt régóta tudjuk, hogy a demokratikus ellenzék fantáziavilágába, lázálmaiba beletartozik a zavaros, illuminált Középfölde-mítosz.
Ha van antirasszista díj, akkor gondolom, jövőre kiosztják az elsőszámú orkvadász, azaz Fëanor Mithrim hőse, a nagy hegyitrollölő, a Szauron elpusztítója, sőt a nagy Gyűrűhordozó kitüntetéseit is? Dagor-nuin-Giliath mártírjainak emlékművét is felavatják majd? Az első nekromanta-
daedra gyilkos emlékérmét is kiadják?
„A saját szemében mindenki legenda.” – Harry DirtyCallahan
Szóval átadták. Jól tették, bár van bennem némi defetista elhajlás, mert mit ír a Szentírás? ”
Ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket.”
. A gyöngy a megidézett Radnóti Miklós ikonarca, rövid, elrabolt élete, egy apokrif irat szentségével bíró Bori notesz sárga, földszagú lapjai. Ezt szórták a disznók elé, eme nagyszerű bolondok.
Janusz Korczak? Raoul Wallenberg? Dietrich Bonhoeffer? Henryk Sławik? id. Antall József? Ferenczy Béni? Slachta Margit? Sztehlo Gábor? Raile Jakab? Bajcsy-Zsilinszky Endre?
És bár fegyvert fogott a fasizmus ellen, nyilvánvaló okokból Oriana Fallaci nem felelne meg a díj kritériumainak, sőt a jelen lévő díszes társaság halálos ellenségének számítana.
Ők, akik az életük veszélyeztetésével, fegyverrel, tettekkel harcoltak a nemzetiszocialista, fasiszta diktatúra ellen, akik áldozatokat mentettek a gyilkosok, a megsemmisítő táborokba induló vagonok mindenkit felfaló gyomra elől. Bonhoeffert a flüssenburgi KZ appellplatzán, anyaszült mezítelenül akasztották fel. Maximilian Kolbet Auschwitzban, az éhségbunkerben, tíz rabtársával együtt próbálták halálra éheztetni. Összevert, agyongyötört teste majd két hónapig bírta a szenvedéseket, de még így is tovább, mint őrei a szüntelen, hangos imádságait. Fenol-injekcióval gyilkolták meg. Bosszúból. Simone Weil a spanyol polgárháború katonája, a szelíd hangú keresztény misztikus, szolidaritásból vállalt böjtje-éhezése okán felerősödő gümőkórba halt bele. Eleven, ábeli áldozatként.
De kik ezek egyáltalán?
Kik ők egy Gurmai Zitához, egy Sebes Györgyhöz, egy Fullajtár Andreához képest? Mert eme szalon-bázisdemokraták, orbanitiszes, szobahőmérsékleten cseppfolyóssá váló, takonygerincű öntetszelgők az „igazi hősök”. Hiszen ők azok a megnyomorítottak, akik nap mint nap nem restek, állják a sarat, fáradhatatlanul üvöltenek a rezsifasizmus szörnyarcába. (Apropó, üvöltés: Monhor Viktória megszakadt hangszála vagyok.)
Féltő szenvedéllyel szívűkben vívják utóvédharcaikat az „intézményesített rasszizmus”, az „állami etnicizmus”, a „brutális faji, nemi represszió” ellenében, mert a nyomorúság, a romlottság, a „kulákság”, a „kuláktempó”, az „önmagáért való szerzés (a szerzésért való szerzés)”,
Röviden: a ciszheteronormatív férfiak örömmonopóliumának földje inkább hasonlít a konföderációs Dél-Karolina, Louisiana gyapotföldjeihez, a Rabszolgapart európai szemmel (is) iszonytató végtelen félember hullahegyeinek látképéhez, mint Brüsszel, London, Berlin, Párizs, Stockholm békés, emberhez méltó, multikulturális, nem szegregált bel- és külvárosaihoz.
Ezért ennek a gyűlölt, átkozott földnek pusztulnia kell! A magyarból alapvetően hiányzik a „jóra való hajlam”! Pusztulniuk kell! Népbíróságot nekik! Hiszen tudjuk azt is, hogy: NER kétharmadoló népe kollaboráns, protofasiszta, fajgyűlölő, tudatlan, ostoba csőcselék, akiket csendőrzubbonyba, nyilas-egyenruhába bújtatva hajtanak a déli határra arabot, afrikait (az új proletariátust) gyilkolni. Marcia su Roma, marcia su Roma!
A fentebb említettek szerencséjére az Újlipótvárosi Klub-Galéria törzsközönségén túl a díj nem reprezentál senkit és semmit.
Arra azért ezek a „köztünk élő vakmerő, félelmet nem ismerő partizánok” is képesek (ha másra nem is), hogy üresen maguk elé mantrázzák: „szégyenkezem Magyarország, Orbán Viktor miatt”. Meg idétlenül szajkózni az egyetlen félmondatot, amit Bibótól ismernek. (Pontosan tudják melyiket. Csak a jó ízlés okán nem írom le.) Minden elismerésem eme Csapajeveké, hisz őrületesen nehéz lehet fasizmus nélkül a fasizmussal harcolni, fenntartani az állandó, ugrásra kész idegállapotot.
Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Dachau kőbányáiban robotolni, összemorzsolódni a lehulló görgetegek alatt, lassan (néhány hét alatt) elpusztulni „Vernichtung durch Arbeit” elve alapján ugyanolyan fokú emberi szenvedés, mint Orbán Viktorral és 2-3 millió Fidesz szavazóval egy országban élni?
Amikor védett házakról, bújtatásról beszéltek, az az érzésem támadt, hogy a baloldal újból megfutotta a kört és kifejezte obszcén vágyát, hogy a vész valakikkel (bárkivel) újra megtörténjen, megtörténhessen.
„Úgy szólt Orbán Viktor, mint elődje, a piktor!” – írja (valahol) egy derék kitüntetett.
Ezek azok az partizánok, akiknek légüres handabandázása, fecsegése miatt szétkopnak, elhasználódnak a szavak, amelyeket vigyázva, óvatosan kellene, szabadna csak kimondani, leírni. Azért, hogy egyértelmű maradhasson, mit jelentenek, milyen kinyilatkoztatást, tapasztalatot lepleznek el. Hogy a szavaink valódi jelentéssel bírjanak, védőmágiájuk megmaradjon. Olyan súllyal kell leírni, kimondani ezeket az egyszerre átkozott és szent szavakat, ahogyan (bármekkora blaszfémiának tűnik is) a Himnuszt énekeljük el, abban a pillanatban, ott ahol „helye van”, ahol feltétlenül szükségszerű, hogy megszólaljon.
Nekik köszönhető, hogy ezek a szavak ma már semmit sem jelentenek. A szavak elvesztegetése, kiüresítése halálos bűn.
