Vértanúk emlékezete
Különlegesen
abszurd életem egyik legkülönlegesebben legabszurdabb történetét osztom meg most veletek, így, gyümölcsérlelő október elején, Arad előszobájában.
Akkoriban Budapesten laktam, az Erzsébet körút egy régi bérházában. A naptárban éppen október hatodikát írtak, én pedig egy tanulmányt írtam
Dr. Dessewffy Tibor
egyetemi docensnek, kiről köztudott, hogy a Székely Himnuszt középszerű műdalnak tartja, s mindamellett
Cserneki és tarkeöi Dessewffy Arisztid
honvéd vezérőrnagy egyenes ági leszármazottja. Nagyon nem ment az írás, gondolataim folyton elkalandoztak. Hogy milyen irányba, arra már nem emlékszem, de arra határozottan, hogy olyan szétszórt voltam, mint az őszi MSZP. S hogy egy kicsit lenyugodjak, felkeltem az íróasztaltól, és kimentem a konyhába, egy is vizet inni. Kevesen tudják (s azok is rosszul), hogy a víz megnyugtat. Erre cáfolhatatlan bizonyíték, hogy senki nem látott még ideges halat. Na, jó, ha mondjuk, pálinkát innék, és csak víz van idehaza, akkor természetesen ideges leszek. De minden más esetben lecsendesíti hullámzó kedélyállapotomat a hűs nedű. Miután ittam, s a poharat a mosogatóba helyeztem, hallom, hogy kopogtatnak. A bejárati ajtóhoz mentem, kinyitottam. Az alsó szomszéd állt az ajtóban: madárcsontú, ámde sárkányképű, alacsony idős hölgy. - Kezit csókolom! Miben segíthetek? – kérdeztem, arcomon a jellegzetes „kezit csókolom, miben segíthetek” kifejezésemmel. - Jó estét! Ne tologassák a bútorokat! – mondta ellentmondást nem tűrően, olyan hanggal, amit akkor hallani, ha a Szent István bazilika főhajójában egy száraz faágat reccsentünk el a térdünkön. - Hogy mi… micsoda? – kérdeztem értetlenül. - Ne tologassák a bútorokat! Nem tudok a bútortologatástól nyugodtan pihenni! – ismételte meg kissé kibővítve az ukázt a matróna. - Már ne is tessék haragudni, de egyetlen bútort se mozdított el senki ebben a lakásban. – szabadkoztam, kissé felháborodva, mire ő lefitymálóan rám nézett, megfordult, s távoztában még odaszűrte nekem a fogai között: - Tudom, amit tudok! – Meglehetősen haragosan csuktam be az ajtót, kábé olyan három bútortolásnyi erővel. S már elkezdtem volna bosszankodni a dolgon, amikor belém nyilallt a felismerés, hogy kinek nyitottam én az előbb ajtót. A hölgyet úgy hívták, özvegy Vécsey Károlyné. Vécseyné is, Károlyné is. Gondolom, megboldogult férje családjában igen gyakorinak számított e keresztnév. Már csak hagyománytiszteletből is. Ugyanis ő meg Gróf hernádvécsei és hajnácskői gróf Vécsey Károly honvéd vezérőrnagy leszármazottjának özvegye volt. S ha már ezek, ketten akkor és ott ilyen szépen összetalálkoztak nálam, álljon itt végezetül mindkét szabadsághős utolsó földi mondata! „Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.” (Dessewffy Arisztid) „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.” (Vécsey Károly)
