Ne etessük tovább az alkimistákat! (I.)
Könyves Kálmán alatt senki nem akart vezérigazgató lenni. Mátyás udvarában nem vágytak filmproduceri karrierre. Ma egyetlen pályakezdő sincs Budapesten, aki főispáni posztra pályázna. Magyarországon egyetlen szakma tudott évszázadokon át folyamatosan újabb és újabb jelentkezőket magához vonzani: a társadalomtudós. Nem is csoda: azt csinálsz, amit akarsz, sőt, ha nincs kedved semmihez, évekig csak kocsmázol, az állam meg dobálja utánad a milliókat.
Ismerek egy csomó magyar társadalomtudóst, és komolyan mondom, senkinek sem ajánlom, hogy a közelükbe kerüljön. Már zseniális bensőjük közelebbi megismerése előtt sokkot lehet kapni, olyan libsi mindegyik.
A magyar társadalomtudósok valahogy kötelességüknek érzik, hogy úgy nézzenek ki, mint a disznók.
Az átlagos magyar szociológusnak zsíros a haja, undorító barna ruhákban jár és a lakásába az ÁNTSZ is csak védőfelszerelésben merne belépni. Az ilyesmi nyugaton már rég ciki. Nem is Jeffrey Weekst említeném, aki direkt sportot űz az eleganciából, hanem mondjuk Judith Halberstamot, aki egy kaliforniai urasághoz méltóan leginkább könnyű, kockás ingben mutatkozik. Vagy vegyük például a filozófusokat! Roger Scrutont mintha skatulyából húzták volna ki, még egy olyan perverz állat, mint Friedrich Nietzsche is órákat töltött a tükör előtt, amíg finom bajsza tökéletesre nem sikeredett.
Nekünk meg mink van? Az a csúnya, öreg, lerobbant, szemüveges Heller Ágens, amint egy harmincöt éves hálós topban pöffeszkedve valami terráriumban éppen szétlopja az állami vagyont, és továbbpasszolja a szintén kénes leheletű haverjainak.
Pedig legalább lopkodáshoz illene rendesen felöltözni.
Tényleg senkinek nem ajánlom, hogy korpa közé keveredjen, úgyhogy inkább magamtól elárulom, hogy mi például a magyar társadalomtudós ünnepnapja. A magyar társadalomtudós annak a napnak az estéjén rúg be a legjobban, amikor a csókosaiból álló akármilyen állami bizottság megdobja valami szép ösztöndíjjal. A magyar társadalomtudós a szakmai sikert az állami apanázs millióiban méri, ami most így leírva nem is tűnik olyan rossz megoldásnak.
Ha már a tudományának nincsenek fogyasztói, legalább valamivel tudja számszerűsíteni a produkcióját.
Egy baj van csak: állami pénznek társadalomtudósnál nincs helye. Soha. Nincsenek kivételek. Soha. Soha. Ne is írjon senki olvasói levelet, mert az összes elképzelhető szcenáriót végiggondoltam, és tényleg SOHA.
Két érvet szokás felhozni, hogy miért is kellene mégis csatahajó-tűzvezetők, harci helikopterek és mikrohullámú radarok helyett genderkutatóknak meg kantológusoknak átutalni az adónkat:
- egyrészt, hogy a biztos anyagi háttérnek köszönhetően ezek a semmirekellők nyugodtan tudjanak alkotni és ne valahol a rendet bontsák meg illegális kommunista pártot alapítsanak;
- másrészt meg hogy vannak olyan tudományos munkák, amely sokba kerülnek, hiszen egyenletet felírni, az ormánsági szivárványcsaládok helyzetét vizsgálni olcsó, az földközi-tengeri embercsempészeket feltérképezni viszont kurva drága.
Az össztársadalmi érdekkel, ami a tudományos műhöz fűződik végképp ne jöjjön nekem senki!
Mert akkor én szeretném a rám eső magyar queer-elméleti kutatásokat átváltani nyolc tonna bombára!
Az első érvet tulajdonképpen hajlandó vagyok elfogadni, akár most azonnal is, egyetlen egy apró kérésem teljesítése esetén. Legyen olyan szíves valaki, és egy számológép segítségével bizonyítsa be nekem, hogy a Platóntól az UCLA-ig húzódó társadalomtudományi évezredek során bármiféle korreláció mutatható ki az alkotó biztos anyagi háttere és stresszmentes életvitele, valamint az általa előállított tudományos munkák színvonala közt.
Aki pénzt ad egy tudósnak, az megfosztja szegényt attól, hogy átélje Assisi Szent Ferenc, Oszlopos Szent Simeon vagy Giordano Bruno nyomorúságát!
Én nem akarok mindenfelé telezabált párttörténészket meg BMW-vel közlekedő marxistákat látni. Pláne nem, ha tudományos munkáik saját magukon kívül senkinek nem okoztak még egy iciri-piciri zsebkatarzist sem, de erről később.
(holnap folytatjuk)
