„Nem tudom, hogy miként maradtunk életben”
Tóth József és Gömbös László (a címlapképen balra) megjárta, és túlélte a titkos, feledésre ítélt temesvári haláltábort, ahol még ma sem tudjuk, hány magyar veszett oda. A két férfi azt szerette volna, hogy amíg élnek, kiderüljön az igazság. Az a sötét történet, amely azóta sem kapott - Gömbös László szobrász 2010-ben elhunyt - igazán nagy nyilvánosságot.
Stefka István: Hogyan került a Gulágokra?Tóth József: Mielőtt elhurcoltak volna az oroszok, a Honvéd szanatóriumban dolgoztam mint egészségügyis. Amikor a szanatórium nyugatra menekült, engem a parancsnok otthagyott, hogy a nálunk bujkáló zsidókat, szökött, sebesült katonákat a szovjetek elől is rejtsem el. Hiába gépeltem hamis iratokat, igazolványokat, karácsony szentestéjén bejöttek a szanatóriumba az oroszok, s mindnyájunkat elvittek „malenkij robotra”.
SI: Hová vitték?TJ: Először gyalog hajtottak bennünket Bajáig, ötös sorokból álló, nagy menetoszlopban. Az első három szakaszában vonszolták magukat a zsidó munkaszolgálatosok; én is oda kerültem. Aki összeesett, vagy kilépett a sorból, azt agyonlőtték. Nagyon féltünk, volt, aki a nadrágjába csinált. Végül Baján bevagoníroztak bennünket, majd Temesvárra vittek 1945 januárjában.
SI: Kevesen tudják, hogy ott volt az elhurcoltak egyik gyűjtőközpontja...TJ: Igen. Rengeteg civil fogoly volt. Mindössze húsz százalék lehetett a német katonák aránya. Barakkokban laktunk, egy négyzetméteren két embert helyeztek el. A negyvenes barakk hírhedtté vált, mert ide hozták a flekktífuszosokat. Én is megbetegedtem, így a karanténba kerültem.
SI: Gyógyszert kaptak?TJ: Nem volt. Egyszer kaptunk két zsák fokhagymát, két fej kivételével mind rothadt volt. A temesvári rabbi négyszáz adag oltóanyagot csempészett a táborba a munkaszolgálatosoknak, ezért néhányan meggyógyultunk. Aztán beosztottak a karanténba mint egészségügyist. Naponta kétszázötven-háromszáz ember halt meg a táborban. A barakkok zsúfolásig megteltek, feküdni nem lehetett, csak ülni vagy állni. Sem takarót, sem szalmát nem kaptunk, alattunk meg a vizes föld.
SI: Volt orvos a táborban?TJ: Igen, kettő is, de mindketten elpusztultak tífuszban. Ekkor én lettem a karantén egészségügyi vezetője, kilenc ápolóval. Mind volt munkaszolgálatosok. A skorbutosok bőre lötyögött, a húsról szinte le lehetett húzni, a vérhasban szenvedők deréktól lefelé meztelenül jártak, mert folyamatos volt az ürítési ingerük.
SI: Hová temették az embereket?TJ: Az első magyar önkéntes hadosztálynak – tizenkétezren lehettek – külön területet jelöltek ki. A temetőbrigádok oda hordták a halottakat. A többieket a kápolna melletti tömegsírokba földelték el. Temesvár a halálút első állomása volt. Négy hónap alatt, amíg ott raboskodtam, körülbelül százezer ember fordult meg a táborban. Aki túlélte Temesvárt, tovább vitték a Szovjetunióba.
SI: Hogyan bántak önökkel a temesvári lágerban?Gömbös László (szobrász, Gulag-túlélő, a beszélgetés harmadik résztvevője): Kegyetlenül. Mikor fertőtlenítették a ruháinkat, másfél-két órát kellett várakoznunk a szabadban. Legalább kétszázan álldogáltunk a csoportban.
SI: Ön hogyan került fogságba?GL: Apámmal együtt az utcáról gyűjtöttek be. Egyébként nemcsak Temesvárra hurcolták az embereket, hanem más romániai táborokba, a Havasalföldre. Több átmenő-láger volt, például Tecuci, Focsani, Rimnicu Sarat, ahol szintén rengetegen elpusztultak. Ezeken a helyeken is lehet keresni annak a háromszázezer elhurcoltnak a nyomát, akik sohasem tértek vissza Magyarországra.
SI: Úgy tudom, se takarót, se meleg holmit nem kaptak.GL: A világon mindent elszedtek tőlünk. Egyetlen ruhánk volt. A három és fél év alatt azt foltozgattuk, abban aludtunk, abban dolgoztunk.
SI: Párna, szalmazsák sem volt?GL: Semmi, még egy szék se. A Baku melletti lágerben, Szundajban négyezer fogoly volt, ebből nyolcszázötven magyar, a többi osztrák, német, román. Itt felépítettünk a szűz, sivatagos területen egy hatalmas olajvárost, kohókkal, vegyi gyárakkal. A tábort folyamatosan töltötték fel emberekkel, mert a foglyok tíz százaléka elpusztult. A németek nehezen bírták a körülményeket, közülük sokan nem tértek haza. A magyarok ellenállóbbak voltak. Azt ma sem tudom megmondani, hogy miként maradtunk életben. Hogy honnan merítettük az erőt, nem tudom megmagyarázni.
SI: Mennyi idős volt akkor?GL: Húszéves.
SI: Ezek szerint a gimnáziumot sem tudta elvégezni.GL: Érettségim nincsen. Amikor 1948-ban hazajöttem már reménytelen lett volna. A nevem, a származásom miatt sem tehettem volna le az érettségit. Gömbös Gyula volt miniszterelnökkel egy családból származunk. Amikor visszajöhettünk a Szovjetunióból, szinte egy idegen országba érkeztünk, teljesen más világ volt, mint mikor elhurcoltak minket. Mindenhol működtek a káderosztályok, minden ajtó becsukódott, nem tanulhattam tovább. Gyárban dolgoztam 1957-ig, aztán miniszteri kegyelemmel, harmincegy éves koromban beiratkozhattam a Képző- és Iparművészeti Főiskolára. Azóta szabadfoglalkozású szobrász vagyok.
SI: Mivel tudják bizonyítani, hogy Temesváron harmincezer ember tömegsírba került?Tóth József: Azzal, hogy négy hónap alatt, amíg ott voltunk,
Az orosz orvos nem mert bejönni a táborba, a kerítésen át adta be a halotti cédulákat, napi harminc-negyvenet. Csak ennyit tölthettünk ki, mert a többi áldozatot nem ismerte el.
SI: Mit gondolnak, Temesvárról miért tudunk ennyire keveset?TJ: Azért, mert a lágerek létezése kockázatot jelentett a kommunista rendszernek. Romániában is hallgatnak erről, mert rossz fényt vetne rájuk. A szökevényeket minden esetben kiadták a szovjeteknek, ezért pénzt kaptak. Hallgatnak azokról a disznóságokról is, amit a zsidókkal műveltek. Nem véletlen, hogy bennünket csak a választások után, 1948-ban engedtek haza. Kiderült volna, hogy a zsidó munkaszolgálatosok tízezrei nemcsak a németországi koncentrációs táborokban pusztultak el, hanem a szovjet haláltáborokban is.
SI: Miért mesélték el ezt?TJ: Mi már öregek vagyunk, de amíg élünk, azt szeretnénk, hogy kiderüljön a teljes igazság.
Címlapfotó: MTI
