Magyarország az igazi menekülteken mindig segített és segíteni is fog
Fel tudnának sorolni állandó, mindent meghatározó mantrát az ellenzéktől az elmúlt 6–7 évet nézve? Minden bizonnyal. De mindegyik közül talán a legmeghatározóbb az volt, amikor a magyar kormány – és úgyszólván az egész magyar társadalom – xenofóbiával, idegengyűlölettel, rasszizmussal való gyanúsításába kezdtek, úgy 2015 nyara tájékától kezdve. Tudják, olyan volt ez, mint a '90-es évek elejétől kezdve az antiszemita-vád: semmivel sem kell alátámasztani, elég, ha elég hangosan és elég sokat, lehetőleg elég sokan mondják el.
Ha ez megvan, akkor lehet stigmaként használni. És milyen sikeresen működött, úgy nagyjából a kétezres évek közepéig, nem igaz? No, 2015-ben mindezt újra elővette a baloldal, csak kissé megváltozott jelentéstartalommal. Innentől fogva a mindenkori magyar jobboldal és a jobboldali állampolgárok azért váltak feketeseggűvé, mert megóvni szándékoztak az ország biztonságát. Tízezrével jelentek meg hirtelenjében az ország déli határainál a migránsok, sokan közülük erőszakosan, fenyegetően érkeztek. Köztük feltűnően kevés volt a nő és a gyermek, és csak haladni akartak, lehetőleg minél gyorsabban Nyugat-Európa felé.
A magyar kormány pedig kerítést emelt. Fizikai határzárat, hogy megőrizhessék az államiság egyik mindenkori alapfeltételét: az adott állam dönti el, hogy a határain belülre ki teheti a lábát. Ha tetszik ez a liberális véleményformáló elitnek, ha nem. Talán senkit nem kell emlékeztetnem az akkor kezdődő sajtóhadjárat erejére, a nemzetközi hálózat csapási próbálkozásaira és a többi, és a többi. Most pedig beköszöntött az orosz–ukrán háború és újfent menekültek jelentek meg az ország határainál. Ez pedig akármennyire is tragikus, szomorú és egyebek, rámutat és megbuktatja a magyarországi baloldal egyik legelemibb hazugságát, amely szerint mi eredendően idegengyűlölők vagyunk. A magyar társadalom ugyanis megmozdult. Mit megmozdult, lángra kapott.
Én pécsi születésű vagyok, gyerekkoromból emlékszem még a balkáni háború bizonyos aspektusaira. Arra, ahogy a Mecsek visszhangozta a horvátországi bombázások robajlásait, a szerb provokációkra és legfőképpen arra, mennyi menekült volt nemcsak a pécsi, de ab ovo a baranyai települések utcáin. És nem kóvályogtak, hanem segítették őket. Nemcsak az állam, hanem az emberek is. Rögtönzött menekültszállások álltak fel – például egy ideig a szigetvári vár bizonyos részét is átalakították –, kézzel tapintható, orral szagolható volt a kiállás, a segítségnyújtás. Mert ez volt a természetes. Magától értetődött és hülyén néztek volna arra, aki ebben akadályozási szándékkal lépett volna fel.
Mert ugyanaz volt a helyzet, mint most Ukrajna esetében. Az ugyanis a legtermészetesebb dolog, hogy nemzettestvéreinket, így a kárpátaljai magyarokat bármilyen helyzetben segítjük, de az ukránokkal pontosan ugyanígy bánik a magyar állam. Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy jöhetnek-e vagy sem. És miért? Mert mi vagyunk az első biztonságos ország egy olyan állam polgárai előtt, akik konkrét, háborús helyzetből érkeznek. Ennyi és nem több. Gondolatnyi ideig sem kérdéses, hogy azonnal segítünk a valódi menekülteken. Nem csupán a nemzetközi szerződésekben foglalt kötelezettségeink miatt, hanem azért is, mert mi valóban komolyan vesszük a keresztényi etikát.
Ez azonban nem magától értetődő. Mármint nem automatikusan kapja meg mindenki, aki Magyarország határainál feltűnik és segítséget kér. Nem kapja meg például az, aki a hazájától több ezer km-re tartózkodik és utazása közben számos, már biztonságos államot elhagyott. Az sem kapja meg, aki erőszakosan akar bejutni. És az sem, aki még csak nem is menekült, hanem – mint a déli határon érkező emberek többsége – gazdasági migráns. Én készséggel elhiszem, hogy nem jó buli a harmadik világ valamelyik országában élni. Azt is elhiszem, hogy ezért sokan Európába akarnak jönni, mert jobban akarnak élni. Csakhogy jobban élni nem emberi jog. Élni, életben maradni, na, az emberi jog. De abban nem fogunk segíteni a továbbiakban sem, hogy az emberek, akik nem magyarok, a mi kontónkra akarjanak jobban élni. Ez van, az élet nem egyenlő mércével mér.
Akik viszont most érkeznek Ukrajnából, feltétlenül megérdemlik a biztonságot. Még egyszer: mi vagyunk az első biztonságos ország egy szomszédunkban zajló, háborús konfliktus elől menekülő tömegek számára. És láss csodát, ez a liberális tótumfaktum réteg most meglepettséget mutat! Meg a magyarországi ellenzék is. Azt mondják, jé, ezek ilyet is tudnak? Hát mi történt? Hatott az érzékenyítés? Végül csak sikerrel járt a propaganda? Tán csak nem Jó Emberek lettek a mucsaiak is? Nem erről van szó. Az, hogy nem értik, még inkább rámutat arra, mennyire nem ismerik valójában a magyar néplelket. A kamura ugyanis rögtön ugrunk. Felismerjük azt és nem akarunk benne résztvenni. Nemigen értjük, hogy miért kéne a hazug embereket a semmire ellátni. Ha viszont valódi könnyeket, szenvedést és tragédiákat látunk, akkor egy pillanatig sem habozunk. Ebben a borzalomban ez az egyetlen pozitívum: hogy magunk előtt is bizonyíthatjuk a sok-sok ócsárlás után, miközben segítünk, hogy nincs velünk a világon semmi probléma. Sőt.
Magyarország fogadta be az Ukrajnával határos országok közül a második legtöbb embert, közel 100 ezret. Romániába ennek a számnak nagyjából a harmada érkezett. Szomorúan gondolunk arra, miért kellett jönniük, de örömmel fogadjuk őket. Ugyanaz a kultúrkör, mint mi, ugyanazokkal az értékekkel. És veszélyben vannak. Gazdagítani fogják a társadalmunkat. Aztán ha továbbmennek, az se lesz baj. Ha maradnak, az sem. Azt pedig ők és mi is megjegyezzük, hogyan hivatkoztak rájuk a baloldal politikai prominensei. Megjegyezzük örökre.
