Faragó Tamást idén minden idők legjobb magyar vízilabdázójának választották (és ezzel tulajdonképpen a világ valaha volt legjobbja „lett”), szoros versenyben Kásás Tamást előzte meg. A másik elismerésre biztosan nem így vágyott, hiszen Kárpáti György halála után került be a Nemzet Sportolói közé. Portálunk számára állandó vendégszerzőnk, Kovács Attila készített interjút a közkedvelt legendával, aki elmondta, hogy már első válogatott meccse óta a nemzet sportolójának tartotta magát, hiszen a magyarságára mindig büszke volt. Faragó Tamás beszélt arról is, hogy a kimagasló tehetség önmagában nem volt elég, rengeteget edzett, később, edzőként pedig azt tartotta a legfontosabbnak, hogy ne csupán klasszisokat, de kiváló embereket is neveljen. „Bármilyen csapatnál, bármilyen korosztálynál dolgoztam is éppen, elsősorban nevelő, sőt, néptanító akartam lenni. Emberi értékeket igyekeztem átadni, tisztességes embereket nevelni, akik megállják a helyüket az életben. Ha emellett még valaki szeretett volna megtanulni pólózni is, akkor persze tudtam neki segíteni ebben.”
KOVÁCS ATTILA
Nem akármilyen éve van a montréali olimpia bajnokának, a korábbi világklasszis vízipólósnak, Faragó Tamásnak. Tavasszal egy, a médiában meghirdetett sportági szavazáson elnyerte „A pólósok pólósa” kitüntető címet, amellyel minden idők legjobb magyar vízilabdázójává választották, később pedig a Nemzet Sportolója lett. Méltán. A jeles esemény apropóján megkerestük a legendás sportolót, aki indíttatása és motivációi mellett a kommunizmus komformizmusáról, a tehetség és a szorgalom fontosságáról, a szurkolók megbecsüléséről, valamint jövőbeni terveiről is örömmel mesélt.
Két elismerést is kapott rövid idő leforgása alatt, amelyekhez szívből gratulálunk! A Nemzet Sportolója cím elnyeréséről, amely a legmagasabb, Magyarországon elérhető sportolói elismerés, miként értesült, és milyen érzelmeket váltott ki önből?
Érdekes ez a dolog, mert két oldalról is meg tudom közelíteni a választ. Szabó Tünde államtitkár asszony hívott fel és közölte, hogy már az első körben megkaptam a szükséges támogatottságot, és engem terjesztett fel a grémium a Nemzet Sportolója kitüntető címre. Természetesen megtiszteltetésként éltem meg ezt a telefont, és nagyon boldog voltam. Ám ott van a másik oldala a dolognak, miszerint én évtizedek óta a nemzet sportolójának érzem magam a lelkemben.
Magyarságomra mindig büszke voltam és vagyok, s amióta először tagja lettem a válogatottnak, és képviselhettem a hazámat a legkülönfélébb rendű és rangú tornákon, azóta én a nemzet sportolójának tartottam magam. A szó legnemesebb és legjobb értelmében.
Ezért aztán nem is okozott semmiféle érzelmi kitörést a hír, mert végsősoron úgy vagyok vele, hogy most csupán csak papírom lett arról, amit a lelkem mélyén mindig is éreztem. Ráadásul van ennek még egy olyan olvasata is, hogy mérhetetlenül fájlalom Kárpáti Gyuri halálát, márpedig anélkül most nem is lehetett volna választás, nem is kellett volna új tagot választania testületnek. Az meg a humor oldalához tartozik, hogy mivel csak a 60. életévüket már betöltött sportemberek jöhetnek a szóba a cím odaítélésekor, így bármily keserves is, számot kell vetnem a ténnyel, miszerint én se fiatalodom…
Ha már a számvetésnél tartunk: egy ilyen különleges elismerés óhatatlanul szükségessé tesz egyfajta mérlegvonást az eddigiek terén. A kezdetekre miként emlékszik vissza? Hogyan került a medencék világába?
Melós családból származom, afféle hétköznapi, egyszerű emberek voltak a szüleim. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy nekem sosem voltak motivációs problémáim, mindig szerettem és tudtam is küzdeni, áhítani a sikert, a győzelmet. Ez egyébként elengedhetetlen a sikerhez.
Mint hívő ember, egyértelműen azt vallom, hogy az életút valamennyire eleve elrendeltetett dolog. Épp a napokban láttam a tévében a Twist Olivert. Csodálatos a jelenet, amikor a főhős kilép a kapun, és ezzel el is dől a sorsa. Valami hasonló történt velem is.
Két általános iskolai testnevelő tanárom közül az egyik kézilabdázott, a másik pólózott. Így nem is volt kérdés, hogy a hatásukra mindkét sportággal megpróbálkoztam. Kézilabdában is nagyon tehetségesnek tartottak, de pólóban egyenesen zseninek tituláltak az elejétől fogva. Nekem nagyon imponált, hogy tehetségesnek látnak, jónak tartanak, és – hogy visszakanyarodjak a családomhoz – csakhamar ráéreztem: ez lehet az én utam, a sport révén kitörhetek. Ahogyan ez tudatosult bennem, a lehető legkomolyabban vettem a pólót.
Hamar jöttek a sikerek, vagy nagyon sok időnek kellett eltelnie, mire valami visszacsatolást kapott a sorstól?
Nem szeretném, hogy szerénytelenül hangozzék, de egyáltalán nem volt kérdéses a dolog. Ha azt mondom, hogy 15 éves koromban már az élvonalban játszottam és 16 évesen bemutatkozhattam a felnőtt válogatottban, akkor azt hiszem, érthető, miért válaszolok így.
Tényleg éreztem, hogy komoly tehetséget kaptam a Jóistentől, ám még valamit el kell mondanom. Hogy én voltam-e a legtehetségesebb akkoriban az uszodában, azt nem tudom, bár a legtöbb szakember szerint igen. Azt viszont egészen biztosan ki merem jelenteni, hogy nálam többet senki nem dolgozott azért, hogy ez a tehetség ki is jöjjön, és úgymond legyen belőlem valaki a pólóban.
Csapó Gábor, Kárpáti György és Faragó Tamás a montréali edzésen. Fotó: MTI
Ha valaki, akkor ön biztosan tudja a választ: abban, hogy valaki világklasszis legyen, mennyi a szerepe a tehetségnek és mennyi a szorgalomnak, a munkának?
Ha százalékos arányok alapján válaszolunk, akkor szerintem 70 százalékra tehető a tehetség, az esetleges zsenialitás szerepe. Enélkül nem megy. Úgy szoktam fogalmazni, hogy a tehetség meg tudja csinálni azt, amit egy átlagos képességű nem, a zseni pedig még azt is meg tudja csinálni, amit az átlagos el sem tud képzelni. Ez talán kellően szemlélteti a velünk született tehetség szerepét és jelentőségét. Ugyanakkor lehet bármilyen zseni valaki, ha az a maradék 30 százalék nem adódik ehhez hozzá szorgalomban, alázatban és akaraterőben, akkor nem lesz a dologból semmi. Létfontosságú és nélkülözhetetlen tehát a szorgalom is.
Mindent megnyert, amit ebben a sportágban lehet. A nagyobbnál nagyobb sikerei közül kiemelkedik az olimpiai győzelem?
Mindent a csapattal nyertünk meg, így ezek közös sikerek. Ám az is tény, hogy Montréalban a csapat 45 góljából 22-t én szereztem. Úgy érzem, elmondhatom tehát, hogy alaposan hozzátettem a magamét a végső sikerhez.
A közönség kedvence is ön volt, rigmust is faragtak a nevéből: Farago, go, go…
Mivel sok gólt lőttem, kétségtelen, hogy az egyébként nem okvetlenül pólószakértő kanadaiak is kiszúrtak maguknak. De azt hiszem, nem kellett Montréalba mennem a népszerűségért. Itthon is sokan szerettek, egyfajta példaképként tekintettek rám.
A kommunizmus idején is meg merte csinálni, hogy kilógjon a sorból, erről számtalan történet kering. Ez tudatos volt, egyfajta rendszerellenesség, vagy csak úgy jött?
Azt hiszem, hogy is-is a válasz.
Hadd idézzek József Attilától: „Ha féltem is, helyemet megálltam; születtem, elvegyültem, s kiváltam.” Ennél nem lehet találóbban kifejezni azt, ami velem történt. Összességében pedig sok múlik egy ember személyiségén, mert vannak olyan típusú emberek, akik a személyiségüknél fogva semmilyen rendszerbe nem igazán integrálhatók és nem hajlandók behódolni. Magam is hasonló személyiségjegyekkel rendelkezem.
És miután sok tekintetben nyilvánvalóan nem is tetszett az akkori világ, így adta magát, hogy ezt olykor-olykor ki is mutassam. S egyszer csak észrevettem azt, hogy ezzel sokak szemében népszerű vagyok, mert az emberek egyfajta modern kori Ludas Matyit látnak bennem. Amikor ezt felismertem, akkor már tudatosság is volt a viselkedésemben.
Soha nem próbálták megfűzni, hogy ne lázadjon, urambocsá’ rávenni, hogy lépjen be a pártba, vagy hogy bizonyos előnyökért olykor tegyen meg ezt-azt nekik?
Érdekes, de különösebben nem. A helyzet az, hogy ugye klasszikus prolicsaládból származtam, és a pólóban végül is sikeres voltam. Az emberek is szerettek. Emiatt alapvetően békén hagytak.
Sokat köszönhetek Rusorán Péternek is, aki többször is megvédett, amikor valamivel esetleg éppen megtaláltak volna. A másik fele ennek az, hogy én nem fogadtam el soha semmit a hatalomtól. Mindig úgy voltam ugyanis vele, hogy ha adnak az embernek, pláne, ha esetleg le is kötelezik, akkor csak idő kérdése és előbb-utóbb kérni is fognak tőle.
Ezt pedig nem akartam megélni…
Játékos-pályafutását követően is a póló világában maradt, edző lett. Úgy szól a fáma, hogy klasszis játékosokból csak a legritkább esetben válik klasszis edző, önnek mégis sikerült. Olimpiai bajnokokat nevelt és világbajnoki címet nyert a női válogatottal. Mi volt az edzői titka?
Most hosszasan lehetne elmélkedni arról, hogy ismertem a játékos-lelkületet, meg ehhez hasonlók. Ám egyetlen szóba is belesűríthető az igazi lényeg, ez pedig a küldetéstudat. Bármilyen csapatnál, bármilyen korosztálynál dolgoztam is éppen, elsősorban nevelő, sőt, néptanító akartam lenni. Emberi értékeket igyekeztem átadni, tisztességes embereket nevelni, akik megállják a helyüket az életben. Ha emellett még valaki szeretett volna megtanulni pólózni is, akkor persze tudtam neki segíteni ebben. Rengeteg gyerek és ifjú ember fordult meg a kezem alatt az évtizedek során, az elejétől fogva nagyon szerettem nevelni. A srácoknál külön célom volt, hogy férfiakat neveljek belőlük, mert újabban sajnos egyre kevesebb srácból lesz igazi férfi…
Montréal, 2005. Faragó Tamás és a cserejátékosok ünnepelnek, miután a magyar válogatott hosszabbításban 10:7 arányban legyőzte az Egyesült Államokat a montréali vb döntőjében. Fotó: MTI/EPA
Életútja csupa-csupa siker, eredmény, elismerés. Mégis érdekelne: voltak jelentős mélypontjai, kudarcai, olyan időszakok, amelyekben nem sikerült megvalósítania, amit eltervezett?
Nyilván nekem sem sikerült mindig minden. Ám hívő emberként azt vallom, hogy minden úgy jó, ahogy van, semmi nem történik ok nélkül. A másik fele ennek az, hogy egy-egy kudarc esetén tudatosan keresni kezdtem az okot, azt, hogy mi az üzenete a dolognak. És amikor ezt a bizonyos üzenetet megfejtettem, akkor túl lehetett lendülni, le lehetett zárni a dolgot és lelki terhek nélkül tovább tudtam menni.
Milyen tervei vannak a közeli és a távoli jövőre nézve?
Erre a kérdésre az én koromban kihagyhatatlan a poén, hogy nekem nem múltam van, hanem jövőm. De a komolyabbik végét megfogva a kérdésnek, ugye pár éve elmúltam hatvan. Ez már egyértelműen az a kor, amikor illik valamit megérteni a körülöttünk zajló világból, illik eljutni egyfajta megvilágosodásra, s legalább részben magyarázatokat találni arra, hogy mi és miért történik velünk? Ez az egyik nagy feladat, amely előttem áll.
A másik pedig az, hogy sajnos a környezetemben úgy tapasztalom, hogy csak keveseknek adatik meg a megfelelő lelki és fizikai állapotban megélt időskor. Ezt szörnyű tragédiának tartom, hiszen mindenkinek joga lenne méltósággal megöregedni, ám valamiért itt a mi környékünkön ez nem igazán jellemző. Jómagam szeretném, ha nekem sikerülne ez a dolog.
Talán ebből is láthatja, hogy milyen rendkívüli feladatok állnak még előttem. Szép és megtisztelő „A Nemzet Sportolója” cím, de nem dőlhetek hátra…
NÉVJEGY: FARAGÓ TAMÁS
Budapesten született 1952. augusztus 5-én. Pályafutása: 1965-ben lett igazolt vízilabdázó a BVSC-ben, majd átigazolt a Vasashoz. A csapat ekkor élte fénykorát, kilenc bajnoki címmel, két BEK-győzelemmel, melyekben ő maga is oroszlánrészt vállalt. Behívták a felnőtt válogatottba, amelynek szintén másfél évtizeden keresztül maradt tagja. Valamennyi világversenyen ott volt a válogatottal, így részese lett az 1970-es évek olimpiai, világbajnoki és Európa-bajnoki sikereinek is. 1984-ben előbb Németországba, majd három évvel később Olaszországba szerződött, az aktív játékot itt fejezte be 1989-ben. Ugyanebben az évben vette kezdetét edzői karrierje. Előbb játékos-edzője volt olasz klubjának, majd hazatérvén a junior válogatott szövetségi kapitánya és a BVSC vezetőedzője lett. 2000 és 2005 között a női felnőtt válogatott szövetségi kapitánya volt, nemrégiben pedig kinevezték a magyar női utánpótlás-válogatottak szövetségi edzőjévé. Tréneri munkájával párhuzamosan közel két évtizede működteti Csapó Gáborral közösen alapított pólós suliját. 1989 óta tagja a Magyar Vízilabda Szövetség elnökségének. 2012-ben a szakmai bizottság elnökévé is megválasztották. Civilben állatorvosi diplomája is van. Házasságban él, feleségével hármasikreiket nevelik.
Sikerei játékosként: olimpiai bajnok (Montréal – 1976), olimpiai ezüstérmes (München – 1972), olimpiai bronzérmes (Moszkva – 1980). Világbajnok (Belgrád – 1973), kétszeres világbajnoki ezüstérmes (Cali – 1975, Nyugat-Berlin – 1978). Kétszeres Európa-bajnok (Bécs – 1974, Jönköping – 1977), Európa-bajnoki ezüstérmes (Barcelona – 1970). Kétszeres BEK-győztes (Vasas – 1979, 1984), KEK-győztes (RN Arenzano – 1988). Kilencszeres felnőtt magyar bajnok, egyszeres bronzérmes. Négyszeres Magyar Kupa-győztes, Olasz Kupa-győztes (1988). Junior Európa-bajnok (Barcelona – 1971).
Sikerei edzőként: a női válogatott kapitányaként világbajnok (2005), Európa-bajnok (2001), Világkupa-győztes (2002), világbajnoki ezüstérmes (2001), Európa-bajnoki ezüstérmes (2003). A junior válogatott szövetségi kapitányaként: világbajnok (1995), Európa-bajnoki ezüstérmes (1990). Klubszinten, a Vasas edzőjeként kétszeres Magyar Kupagyőztes (1996, 1997), kétszeres bajnoki ezüstérmes (1996, 1997).
Egyéb elismerései: az Év vízilabdázója (1975, 1976), az Úszó Hírességek Csarnokának tagja (1993), Kiváló Nevelő Munkáért elismerés (1995), az Évszázad Magyar Vízilabda-válogatottjának tagja (2000), a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje (2001), Mesteredző-cím (2003), az Év szövetségi kapitánya (2005), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2006), Budapest díszpolgára (2014), „A pólósok pólósa” szavazáson minden idők legjobb magyar vízilabdázója (2020). A Nemzet Sportolója (2020).
Fotók: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS