Ami fáj!
Önt érdekli Angela Merkel, vagy valami német szociáldemokrata Schulz? Megmondom őszintén, ez a lőtéri kutyát sem érdekli. Engem a villanyszámlám érdekel. Meg a normális életem.
Tegnap hosszasan keresgéltem, miképpen lehetne a liberális nyugati normák alapján megoldani a nyugati polgári életforma válságát. Azt is kutattam, hogy én miképpen lehetnék jobb ember ebben a tökéletes társadalomban.
Aztán majdnem megtaláltam. Én akkor lennék a nyugati társadalom tökéletes tagja, ha nem léteznék. Ez sokkal egyszerűbb lenne.
„Az irányítók” életét roppant mód megkönnyítené, ha az emberek egyszerűen nem léteznének, mivel a létezők beszélnek. S ha beszélnek, csúnyákat is mondhatnak.
Olyanokat, hogy szükség van nemzeti önállóságra, kultúrára, s igen, bizonyos mértékű egységre is, de nem az „olvasztótégely” formájában, hanem úgy, ahogyan egy terített asztalon is remekül megfér egymás mellett a homár és a fekete kenyér.
Nevezzenek idealistán egyszerűnek: a „nép, az istenadta nép” csak élni, boldogulni szeretne. Nevelni gyermekeit, megfelelni a munkahelyén és istápolni idős szüleit, ha az élet úgy hozza.
Kell ezt túlragozni?
Aligha.
Az Európai Unió most azt sulykolja, hogy mi odadobtuk hagyományos szolidaritásunkat és vendégszeretetünket.
Mit is? Azt, hogy szolidárisak vagyunk az elesettekkel és szívesen látjuk a vendéget.
Pedig ez ránk továbbra is jellemző, igenis megvédjük a kisebbet és gyengébbet, erre tanítjuk a gyerekeket is a Pál utcai fiúk nyomdokán. És továbbra is terülj-terülj asztalkámmal várjuk a vendéget, akit meghívunk magunkhoz, vagy a még közelebbi szerettünket, barátunkat, aki bármikor, „csak úgy” bejöhet.
De nem szeretjük, ha ránk törik az ajtót.
Nem szeretjük, ha be akar jönni a „földesúr”, és követelni akar.
Mert nem földesurat játszik most az Unió? De igen.
Ajtót berúgó koldust játszik a migráns? Igen.
Jogos a berzenkedésünk? Igen.
Mi normális, rendes életet szeretnénk, ahogyan megszoktuk évtizedek – századok - ezredek óta, s egyikünk sem vágyik a „Fenséges Unió” ukázára, hogy azt hogyan is kellene jobban csinálnunk.
Igen, a disznót levágjuk, a libát tömjük, és a kutya is kap a családi maradékból.
Mert így szokás.
Tápláljuk egymást, nem csak fizikailag, de szellemileg és érzelmileg is, mert ez az örökségünk.
És ami fontos, azt óvni és táplálni kell.
Kössél bele, Uniós Szabályozás!
Fotó: voxeurop.eu
