Pesti Srácok

„Megátkoz titeket az én székely Istenem” – Major Tamás és a Nemzeti Színház elpusztítása

„Megátkoz titeket az én székely Istenem” – Major Tamás és a Nemzeti Színház elpusztítása

Többen kérték, hogy írjunk a Nemzeti Színház elpusztításáról, amikor a Major testvérekről publikáltam a cikkeimet. Megtettük: ma sem tudjuk pontosan, ki adott parancsot a kultikus épület lerombolására, de a tény, hogy a hatalom rendelte meg. A visszaemlékezések szerint Kádár János, Aczél György és Major Tamás is pártolta a pusztítást, hogy ezzel a szimbolikus tettel is leszámoljanak a múlttal. Őze Lajos szerint elviselhetetlen volt a csönd, a legenda szerint színésztársa, Bihari József azt mondta: „Megátkoz titeket az én székely Istenem”. Közben Majort kitüntették, Ungvári Tamás pedig óriási interjúban ünnepelte az MSZMP KB-tagját.

„Megjutalmazták a Nemzeti Színház bontásában részt vett katonákat” – lelkendezett a Népszabadság 1965. 04. 30-án. „Csütörtökön befejezték a Nemzeti Színház épületének bontását. <…> összesen mintegy 35 000 tonna anyagot mozgattak meg, 11 000 köbméter falat kellett lerobbantaniuk és elszállítaniuk. Ezenkívül mintegy 12 000 tonna vasszerkezet robbantását, darabolását és rakodását végezték el a katonák.

A bontást ma már nevezhetjük a nevén is: pusztításnak, robbantásnak, merényletnek – ebben most talán pártállástól függetlenül mindenki egyetért. Ahogyan a diktátor szerepe is megkerülhetetlen. Néhány éve a Magyar Narancsban is arról írt az amúgy általam (is) nagyra becsült Legát Tibor, hogy

PestiSracok facebook image

Nem kevesen gondolkodnak így, de kár lenne elhallgatni a sokak által még ma is visszasírt kultúrfőnök, Aczél György és Major Tamás szerepét.

Reménytelen volt az ellenállás

A különleges, szimbolikus szereppel bíró Nemzetit 1965. április 13-án robbantották fel. Bár többen tiltakozó leveleket, beadványokat írtak, az ellenállás reménytelen volt.

A Nemzeti Színház bontási munkálatai /MTI Fotó: Fényes Tamás

Major Tamás pártolta a pusztítást

„Tiltakozni? Ellenállni? ’56 retorziója még a lelkekben élt, csüggedt volt a társaság. Ki és hová mehetett volna? Arra emlékszem jól, hogy Major pártolta a pusztítást. >Avult a színház, itt nem lehet modernül játszani.<” – idézi Raksányi Gellért színészt a téma avatott kutatója, Ablonczy László a Hitelben megjelent tanulmányában. Major ugyan ekkoriban már nem volt a Nemzeti igazgatója, hiszen még 1962-ben leváltották, de kétségtelenül volt annak üzenete, hogy nem sokkal a robbantás előtt kitüntették.

„A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa felszabadulásunk 20. évfordulójára a Munka Érdemrend arany fokozatával tüntette ki MAJOR TAMÁST, az MSZMP KB. tagját a Nemzeti Színház főrendezőjét” – tudósította az olvasókat a Film Színház Muzsika 1965. 04. 02-án. Tökéletes időzítés.

Major Tamás / Fotó: Fortepan.hu

Ezután már „csak” a közvéleményt kellett „megdolgozni”: „Megváltozik a város képe is. A Belváros tulajdonképpen kihúzódik majd a Városliget széléig, s az ott felépülő új Nemzeti Színház már kifejezetten belvárosi kulturális objektum lesz” – mesélt a nagy, már nem is öt, hanem húszéves tervekről Sarlós István, a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke a Népszabadságnak. Persze az egészből nem lett semmi.

Ugyanő volt az, aki egy évvel azelőtt, még 1964 februárján a tévében mesélt a Nemzeti elköltöztetéséről, kinek másnak, mint a megbízható ügynök-elvtársnak, Szepesi Györgynek (a másik lehetséges riporter az egykori agitpropos hadnagy, Vitray Tamás lehetett volna).

Őze Lajos: Néma csönd és egy öreg színész átka

„Háromnegyed tizenegy volt, az EMKE-nél álltamemlékezett egy interjúban szintén Ablonczynak színészzsenink, Őze Lajos. – Hatalmas tömeg állt néma csöndben. Csak a rendőrök hangoskodtak: menjünk arrébb! Senki se mozdult. A díszletraktárral kezdték: hatalmas döndülés, majd porfelhő következett, és a tömeg rendíthetetlen mozdulatlanságban, némán állt tovább.

Tudjuk, hogy a kádári propaganda is több csatornát használt a népbutításhoz. A humorral (vagy inkább valami affélével) operáló, ezért cselesen manipuláló Ludas Matyi aktuális számaira mindig érdemes rálesni.

A Ludas Matyi szerint sem volt mit sajnálni

Szokás szerint a „születésétől” (1945) fogva gátlástalan, ha kellett a kulákságot, a svábságot, a papságot, a kereszténységet vagy az éppen aktuális, kiirtandó, üldözendő ellenséget lejárató hetilap is kivette a részét a küzdelemből.

Miután a színházat felrobbantották, sokak vittek haza darabokat az épületből, a kellékekből (több színész is). Nyilván kihagyhatatlan poén volt a Ludas szerkesztősége számára.

„Nem tudom, észrevették-e már: az utóbbi hetekben újfajta gyűjtő-szenvedély ütötte fel a fejét szép fővárosunkban. Aki csak valamit is ad tősgyökeres pesti-mivoltára, darabokat gyűjt a Nemzeti Színházból. <…> Van, aki vitrinje legfeltűnőbb helyén Kállay Ferenc utolsó masztixos-üvegét őrzi, más számára már csak a honfibú maradt:

– írta Rácz György a hetilap 1965. 04. 22-ei számában. Az üzenet világos, de azért lefordítom: csak a reakciósok bánkódnak, szegény sértett Rácz elvtárs csak visszautasított darabjára gondol.

Major Tamás, az Úr hangja

Ungvári Tamás (aki felajánlotta a szolgálatait az állambiztonságnak), a diktatúra társutasa sem véletlenül választotta ezt a pillanatot arra, hogy interjút készítsen héroszával, Major Tamás elvtárssal. A beszélgetés április 27-én jelent meg a Tükörben, és stílusáról a középkorúaknak és idősebbeknek Lakat T. Károly és az ő borzalmas öltönye ugorhat be. Az interjúból kiderül, hogy nem kell bánni a Nemzeti lerombolását, mert Major magában testesíti meg...

Az Úr hangjával beszélgettem. Hét óra hét perctől háromnegyed nyolcig, s aztán háromnegyed tíztől Major Tamás az Úr hangja a Tragédiában. <…> Major a Nemzetiben kezdte, 1930-ban. ösztöndíjasként. S ma is a Nemzetiben van, egy kicsit ő a Nemzeti – már az épületet is lebontották a hajdani ösztöndíjas feje fölül, de ő magában hordja ennek az ember- öltőnyi NEMZETI SZÍNHÁZNAK egész történetét, színészként, igazgatóként, rendezőként, statisztaként.

1930-tól 1944-ig nem akadt igazgató, aki ne akart volna neki felmondani mint tagnak, s 1945-től máig sem akadt a Nemzeti Színháznak olyan tagja, aki borús, sértett, fáradt vagy ingerlékeny pillanatában ne akart volna felmondani Majornak, mint igazgatónak, főrendezőnek, kollégának. A közönsége az egyetlen, amelyik zavartalanul szereti.”.

„A Nemzeti Színház újjáépítésének históriája azonos a magyar színház és politikai történet legszebb fejezeteivel.. Rátkai, Bajor, Csortos, Bartos Gyula áll Major mellé, s persze az ő nemzedéke is: Várkonyi, Gobbi, Olthy Magda, Ungvári László. S következik Major igazgatásával olyan tíz esztendő, amire diákként és egyetemistaként csak borzongva tudok visszaemlékezni.

Majd a rajongó cikk végén: „Major valószínűtlenül egységes ember. Az Oppemheimer ügyben órákig ül a színpadon, némán olyko, a figyelem szigorú feszültségében. Nézem. Ez ugyanaz az ember, aki volt szovjet professzor és Mefisztó, lakáj és király, úr és szolga. Átváltozik és mégsem. Az Úr hangjával beszélgettem.” – fejezte be Ungvári.

Mivel zárhatnánk? „Polgári humanizmus az álhumanizmus. A mi humanizmusunk az igazi humanizmus” – mondta az „Úr hangja” 1957-ben az MSZMP zárt KB-ülésén, amikor a megtorlásról beszélgettek az elvtársak. Az ő humanizmusuk az diktálta, hogy robbantsák fel a Nemzetit. Megtették, mert megtehették. Szobra pedig ott figyel a sokat támadott új épület mellett...

Fotók: MTI

Ajánljuk még

"Csak egyszer lehet elrontani" - mondta a Polbeatben Bohár Dániel, aki a migránsbűnözőkről készített kisfilmet

‎Polbeat május 20.
"Csak egyszer lehet elrontani. Napok óta járom Belgium és Hollandia városainak utcáit. És egyszerűen nem értem, hogy ezek az alapvetően jó, de még inkább jólétben élő országok miért tették magukat tönkre" - posztolta ki Bohár Dániel Antwerpenből, ahol a napokban a migránsok által irányított drogmaffiáról forgatott riportot a Patriótára. Erről is beszélgetett Stefka István és Huth Gergely az oknyomozó riporterrel a Polbeat legutóbbi adásában. Szóba került az ukrán titkosszolgálati támadás és az átláthatósági törvény, mely megtiltja a rejtett külföldi propagandát és politikai beavatkozást, és a műsorban megbeszélték azt is, hogy a normális emberekből miért váltott ki mély undort Európa vezetőinek röhögcsélős, fehér poros kijevi "osztálykirándulása".

Magyarics Tamás a Polbeatben: Trump kicsit igazított a külkereskedelmi mérlegen, ettől még nem dől össze a világgazdaság

‎Polbeat április 7.
"Donald Trump kiindulópontja az, hogy az Egyesült Államoknak óriási kereskedelmi deficitje halmozódott föl Európával, Kínával, Japánnal és más országokkal, azaz a fő piacokkal szemben, s szeretné ezt lefaragni. Kinyilvánította, hogy túl sokan élősködtek az Egyesült Államokon, és ez tovább nem tűrheti el" - mondta a PestiSrácok Polbeat című műsorában Magyarics Tamás, az ELTE emeritus professzora, a Közszolgálati Egyetem Amerika Kutatóintézetének senior főmunkatársa arra a kérdésre, hogy a büntetővámok kivetése után valóban bekövetkezik-e az armageddon a világpiacon, miként azt a teljes balliberális sajtó vizionálja. A professzor szerint esélyesebb, hogy ezt az amerikai nézőpontból logikus kiigazítást lenyeli, beárazza majd a világpiac.

"Büszke vagyok rá, hogy pályafutásom során nem tettem rosszat egy kollégámnak sem" - A születésnapos Stefka István a Polbeatben

‎Polbeat 2023 június 10.
Rendhagyó Polbeatet szerveztünk Stefka István 80. születésnapjára a Revolution '56 Szabadságharcos Sörözőbe, ahol a PestiSrácok.hu-s csapat mellett Stefka régi barátja és harcostársa, Alexa Károly irodalomtörténész, író, illetve a konzervatív televíziózás nagy, a rendszerváltoztatás utáni - a Horn-Kuncze-kormány által teljesen felszámolt - korszakának két jeles alakja (egyben az ünnepelt akkori munkatársa), Mátyássy Andrea és Dézsy Zoltán is elmondta méltatását, visszaemlékezését. Megszólalt továbbá Stefka István felesége, Naszályi Kornélia és egyik lánya, Stefka Nóra, továbbá Ambrózy Áron, Szabó Gergő és Szalai Szilárd. A Huth Gergely által celebrált rendkívüli adást végül egy fergeteges köszöntés követte, a tortát és a pezsgőt Stefka István kedvenc együttesének, az AC/DC-nek a dübörgésére hozták be a kollégák.