„Felajánlotta szolgálatait” – a kádári hírszerzés Ungvári Tamásról (egy propaganda-kiadvány története, 1. rész)
A kép illusztráció, a fotón a rádiós 168 óra szerkesztősége látható, középen a felelős szerkesztő Ipper Pál /Forrás: Fortepan.hu
Különleges dokumentumra bukkantam a kádári hírszerzés Press-rezidentúrájának egyik dossziéjában. A jelentést a Press-vezető Szolnok Péter szigorúan titkos tiszt készítette, miután leült megtárgyalni a Budapester Rundschau nevű német nyelvű magyar propaganda-kiadvány átalakítását a frissen kinevezett főszerkesztővel, a már korábban beszervezett Baló Péterrel. A jelentésben névről-névre végigmennek a szerkesztőség meghatározó arcain, ki megbízható, ki nem, kinek milyen állambiztonsági kötődése van, és ha nincs, miért nincs. Izgalmas dokumentum, hiszen rávilágít az akkori újságok, szerkesztőségek működésére, és a valódi irányítók kilétére. Budapester Rundschau, 1. rész.
A Külügyminisztérium (KÜM) által 1967-ben elindított, német nyelvterületen terjesztett Budapester Rundschau című magyar propaganda-kiadvány a hírszerzés, azon belül is a sajtót felügyelő Press-rezidentura alá tartozott. Amikor a lap első főszerkesztője, a KÜM által kinevezett Paál (máshol Pál) Ferenc 1969 nyarán meghalt, utódjának Baló Pétert, a KÜM Sajtóosztályának vezetőjét jelölték ki. Baló ekkoriban még „Bodrogi” néven a kémelhárításnak (III/II.) dolgozott, éppen új munkaköre miatt került át a hírszerzéshez (III/I.), ahol a „Bajkó” fedőnevet kapta.
A Press-rezidentura vezetője, „Bakos” – azaz Szolnok Péter szigorúan titkos tiszt – (róla Apró Piroska kapcsán is írtam) 1970 januárjában találkozott Balóval, és az erről készült jelentését februárban adta le.
Mivel Balóék (azaz a KÜM) és a Press (azaz a hírszerzés) is elégedetlen volt a Rundschau szerkesztőségével, mindenképp változásokat akartak. Az erről szóló közös „javaslatot” terjesztette fel Szolnok feletteseinek, külön-külön jellemezve az újságírókat/munkatársakat szakmai és állambiztonsági szempontból.
A továbbiakban a szigorúan titkos tiszt jelentéséből idézek:
„1970. január 24-én megbeszélést folytattam Baló Péterrel, a Budapester Rundschau ujonnan kinevezett főszerkesztőjével...
Az árvízi hajós dédunokája a kémelhárításnak (is) dolgozott
A "politikai hibákra", "elkobzásra" következő cikkemben visszatérek, most nézzük a Balóék által kívánt szerkesztőséget. A főszerkesztő természetesen önmagával kezdte („Bakos” tette hozzá - ahogy említette - a zárójeles // részeket): „Főszerkesztő: Baló Péter /a III./I. Csfség Press rezidentura kapcsolata/”, majd következett egy jóval ismertebb név: „Főszerkesztő-helyettes: /báró/ Wesselényi Miklós. Belátható ideig tartsa meg jelenlegi funkcióját. Kitünő ujságiró, nyugatnémet kapcsolatait sokirányuan hasznositani tudják. Politikailag loyális, képzett... /A III/II. Csfség megbizható, ellenőrzött, eredményesen dolgozó kapcsolata. Egy évvel ez előtt kértük átadását a Press rezidenturának, mert nyugatnémet, francia lehetőségeit az elháritás nem tudja érdemben hasznositani. Elzárkóztak. Ismételt lépéseket teszünk ez irányban, lévén, hogy ujabb, nyomósabb érvek merültek fel átkérése mellett./”
Wesselényi Miklós, az „árvízi hajós” dédunokája tehát alapvetően az elhárításnak dolgozott, és bár már korábban is próbálta „átcsábítani” a hírszerzés, a III/II. visszautasította a kérést. „Eredményesen dolgozó kapcsolat” - írta zárójeles megjegyzésében „Bakos”, innen nézve logikus, hogy éppen egy állambiztonsági kitüntetéssel jutalmazott egykori titkos munkatárs írt róla magasztaló cikket a bárókért hagyományosan kevéssé rajongó Népszavában.
„Érdekes, hogy most, amikor születési évfordulója alkalmából élettörténetében búvárkodtam, fedeztem föl, személyes ismeretségünkön túl, és túl azon, hogy mindketten az újságírói hivatást mondhattuk magunkénak, volt még egy „közös múltunk” is. Miklós két esztendőt töltött diplomataként a párizsi magyar képviseleten sajtóattaséi minőségben, és vagy négy és fél évtizeddel később, a rendszerváltás után nekem is, Szávai János nagykövet ajánlására és Antall József miniszterelnök hozzájárulásával, két kerek éven át volt szerencsém ugyanazt a posztot betölteni” - írta Várkonyi „Técsy” TiborMiklós báró, a szerkesztő úr című publicisztikájában. Mivel tudjuk, hogy a Press-rezidentúra következetesen csak beszervezett vagy teljesen megbízható elvtársakat küldött Nyugatra sajtóattasénak (vagy MTI-tudósítónak, sajtóirodásnak etc.), Várkonyi akaratlanul is kiegészítette a képet.
Lépjünk tovább a „Bakos” által legépelt szerkesztőségi ranglétrán: „Olvasószerkesztő: Ungvári Tamás. Szakmailag kiváló. Politikailag loyális, de kevéssé politizál. Emberi karakterbeli jellemzői negativak: bohém, kissé link, anyagias. Bizva személyes baráti kapcsolatukban Baló elvtárs megpróbál dolgozni vele, aktiv politizálásra birni. Különösen hasznositani kivánja széleskörü, magasszintü nyugati politikai, kulturális kapcsolatait. /III/III. Csfség néhány évvel ez előtt megkisérelte fokozatos bevonását, de „nem látták megoldhatónak”. Jelenleg a Press rezidentura foglalkozik vele, társadalmi kapcsolat szintjén. Ennek során felajánlotta szolgálatait, ha sajtótudósitói, attaséi beosztáshoz segitjók. Rendkivüli képességei, kapcsolatai miatt feldolgozásával feltétlenül foglalkozni kivánunk a jövőben is./”
Már megint felbukkan a sajtótudósító, sajtóattasé munkakör. „Bakos” szerint Ungvárit beszervezését a belső elhárítás nem látta megoldhatónak, ugyanakkor jelentése szerint éppen az általa irányított Press-rezidentura „foglalkozik vele, társadalmi kapcsolat szintjén”, amelynek során felajánlotta a szolgálatait, ha attasé vagy tudósító lehet – tehát ha megkap egy külföldi kiküldetést. Szögezzük le: a Press-rezidentúra vezetőjének jelentése természetesen nem bizonyítja azt, hogy Ungvárit beszervezték (sőt, bár sok minden volt, sajtóattasé és sajtótudósító a források szerint nem). Így vagy úgy, természetesen az ismert kritikust is foglalkoztatja az ügynök-kérdés, éppen ezen a nyáron tett ki egy érdekes fényképet a közösségi hálóra, amely mellé ezt a szöveget írta:
„A mellékelt fénykép nagy drámát rejt. Ott van rajta az ijesztően fiatal Psota Irén, akit ezen a héten temetünk. A jobb szélső sarokban a besúgó Geigerné, Somló Vera, titkos ügynök, édesanyám egykori ismerőse, a belváros legjobb szabászának a felesége. Bal szélén a Budapestre látogató Romain Gary... Aztán Jean Seberg, Hollywood angyala... Közülük már csak én élek, alulírott U.T., és gyászolom őket, különböző mértékben...”.
Ungvárit a történet után megkereste a Magyar Narancs, és hosszú, kétségtelenül érdekes interjút készített vele (csak ült és mesélt), amiben a kritikus azt mondta: tíz év börtönt kaphatott volna Somló jelentései miatt (akinek rokonai megkeresték a fotó nyilvánosságra hozatala miatt). „Részletesen leírja, hogy én a nála vendégeskedő amerikai politikai attasét miről informáltam. Ami nekem tíz év börtön lehetett volna” - mondta Ungvári nyilván jócskán túlozva (ha csak nem a szovjet rakétaprogramról mesélt az amerikaiaknak). Aztán így folytatta: „Volt egy ember, aki ezer oldalt írt rólam. Mit mondhattam volna neki? Közben pedig mindenki szem volt a láncban, és nagyon kellett félni azoktól, akikről tudtuk, hogy ügynökök. De nem kellett bezupálni, nem kellett belépni a pártba, nem kellett aláírni besúgónak. Nem is érte meg. A rendszerük megbukott, és én még mindig élek, itt ülök a Hungáriában, és mindjárt nekilátok ennek a gusztusos bécsi szeletnek.”
Társadalmi kapcsolat - akikről nem készült nyilvántartás
A bécsi szelet elfogyasztásának utólag is örülünk, de talán nem árt tisztázni, mit jelentett a Szolnok Péter szt-tiszt által említett társadalmi kapcsolat az állambiztonság rendszerében. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában dolgozó történészek mindig hangsúlyozzák, hogy a jelentésekben fedőnév helyett sokszor a sajátjukon szereplő „társadalmi kapcsolatok” az elképzelt felelősségi rangsorban megelőzik az ügynököket. Egyszerűen fogalmazva azért, mert ők nem voltak beszervezve, őket az ég világon senki sem kényszerítette, zsarolta vagy kecsegtette. Ráadásul a szabályzat szerint semmilyen nyilvántartásban nem szerepelhetnek, tehát különösen védettek voltak. Ahogyan A Hálózaton kívüli kapcsolatok az állambiztonsági munkában című kéziratban fogalmaztak:
„Társadalmi kapcsolatnak azt a szocializmushoz hű személyt nevezzük, aki felkérésre, vagy önként folyamatosan segíti, tájékoztatja az állambiztonsági szerveket, elhelyezkedése és lehetőségei alapján képes az elhárítást érintő kérdésekben rész- vagy kiegészítő információkat adni a környezetében jelentkező ellenséges tendenciákról, jelenségekről, eseményekről, személyekről”.
Valamint: „A kapcsolattartás nyílt. Az operatív tiszt mint a Belügyminisztérium állambiztonsági szervének beosztottja veszi fel és tartja a kapcsolatot. A kapcsolattartás helye bárhol lehet, a munkahelyen, az operatív tiszt, vagy a kapcsolat lakásán, vagy nyílt helyen”.
És: „A társadalmi kapcsolat semmiféle /operatív vagy hálózati/ nyilvántartásba nem kerülhet, dossziéja nincs, írásra nem kötelezhető, de önkéntesen írásban is eljuttathatja információit. A szóbeli információ lényeges adatait az operatív tiszt foglalja írásba.”
Megbízhatóbbak, védettebbek voltak az ügynököknél
Micsoda aranyélet az ide-oda rángatott ügynökökhöz képest! Az is tévhit, hogy a társadalmi kapcsolatoktól csak információkat, jelentéseket kértek. Az állambiztonsági szabályzat szerint megfigyelésekben, bomlasztásokban, külföldi akciókban (stb. stb.) is bevetették őket, ráadásul sokkal jobban megbíztak bennük, mint a sokszor zavart, lelkiismeret-furdalással küszködő, kényszerből jelentő ügynökökben.
Most menjünk tovább a jelentésben (és a szerkesztőségben): „Olvasószerkesztő gyakornoka: …... (név kihagyva) Baló elvtársnak nincs jelöltje. Szivesen venne javaslatot tőlünk, fiatal, németül beszélő ujságirógyakornokra. Vállalná az illető néhány éven belüli „kifuttatását”. Ungvári mellett dolgozva, annak számos kapcsolatát átvehetné. /Baló elvtársnak igéretet tettem, hogy az Ujságiró Akadémia hallgatói közül májusban javasolni fogunk valakit. Amennyiben a 3. Osztálynak lenne saját jelöltje, kérjük közöljék.”
Korábban is írtam arról, hogy a hírszerzés fokozottan ügyelt az újságíró-tehetségek kiválasztására és kinevelésére. Ezeket gyakran a MÚOSZ Újságíró Akadémiájából emelték ki, máskor a Magyar Távirati Iroda megbízhatónak tartott, nyelveket beszélő fiataljai közül csemegéztek. Látjuk, hogy a Rundschau-hoz is így kerestek embereket. A hírszerzés és a lap engedelmes főszerkesztője együtt mazsoláztak a jelöltek között (ezt látva kevés kétségem van afelől, hogy a többi lapnál más lett volna a helyzet). Baló Péter főszerkesztő-hírszerző egyébként igen eredményesen dolgozhatott, hiszen csak 1986-ban zárták ki a hálózatból idős korára való hivatkozással.
Folytatom. Fotók: Manda.hu, ill. Fortepan.hu. A címlapfotó illusztráció.
