Állambiztonsági iratokkal cáfoljuk Várkonyi Tibor meséjét
Mit csinál a lebuktatott állambiztonsági alkalmazott, titkos munkatárs? Hallgat, esetleg terel. Várkonyi Tibor az utóbbit választotta, cikke szerint „összeollózott” anyagunk semmit sem ér, mert ő nem csinált semmi rosszat, egyszerű „külpolitikai kommentátor”-ként dolgozott. Szembesítjük az idős újságírót a Hamvas Intézet által megszerzett állambiztonsági iratokkal, nehogy a végén tényleg elhiggye a saját meséjét. Íme az újságíró, akiért még a kémelhárítás is ácsingózott, de a hírszerzés már korábban beszervezte.
KOVÁCS BÁLINT - PestiSrácok.hu
Sokatmondó és tipikus a magyar sajtó hallgatása
Nagyjából az történt, amit vártunk, amire Magyarországon számítani lehet, ha valakiről – nem nagybetűs valakiről, de nem is akárkiről – megírják: az állambiztonságnak dolgozott. (Súgott, jellemzett, beszervezést segített, ráadásul – hadd idézzük a Várkonyi Tibornak is biztosan kedves József Attilát – nem középiskolás fokon). Az ilyen megkésett leleplezések után két fejleményt figyelhetünk meg: egy, a magyar sajtó jelentős része, legyen az online hírportál, vagy nyomtatott napilap, hetilap elhallgatja az ügyet. Várkonyi esetében a jelentősebb oldalak közül mindössze a Hvg.hu közölt nyúlfarknyi, talán háromszáz karakteres cikket, aminek címéből sikerült kifelejteni antihősünk nevét (Ügynökvád a Népszava újságírója ellen). Ugyanakkor még ezt a szerkesztőséget is „dicséret illeti”, a többi oldal, lap egy szót sem írt az egészről. (Itt jegyezzük meg, hogy bár a közszolgálati tévék nem (!), az RTL Klub Esti híradójában beszámolt az ügyről - 17:30-tól kezdődik). Anélkül, hogy ennek okait hosszan fejtegetnénk – vajon hány szerkesztőségben dolgoznak egészen magas pozíció(k)ban le nem bukott belsős emberek? –, jegyezzük meg, hogy ez a némaság tipikus, sokatmondó és szomorú.
Kádári reakció: bocsánatkérés helyett terelés
A lebukás másik következménye (is) sajátosan kádári: alig akad olyan ember, aki ilyenkor felvállalja a dolgot, bocsánatot kér, vagy legalább hallgat. Nem, a többség visszatámad, terel, cáfol, ezt teszi Várkonyi is, ebben még nincs is semmi meglepő, ám a magyarázkodása finoman szólva is nevetséges. „Úgy vélem, semmi okom se mentegetőzni, se bárkitől is elnézést kérni, mert a „Pesti srácok” ollózásában nincs semmi olyan, ami szükségessé tenne bármilyen reagálást” – írja hosszú publikációjában (itt elolvasható, egyszerre szórakoztató és elborzasztó anyag) kapásból ellent mondva önmagának: hiszen reagál, muszáj reagálnia. Ha már megtette, mi szívesen kiegészítjük a történetét, megosztva az összes fellelhető dokumentumot. Döntse el az olvasó, kinek van igaza, s ki magyarázkodik. Aztán azt, hogy milyen ember lehet az a főszerkesztő, aki belemegy ebbe a játékba, és lehoz egy ilyen átgondolt, mégis ezer sebből vérző „önéletrajzot” a Népszavában. Íme az iratok első mappája, Várkonyi beszervezésétől egészen a nyugdíjazásáig, érdemes végiglapozgatni a titkos munkatárs történetét:
