Megérkezett Európába a jobboldali fordulat

Különösebben nem kell még inni a medve bőrére, előbb ejtsük el – és sorolhatnám még a bejáratott mondatokat, de azért elég határozottan úgy tűnik az elmúlt hónapokban, hogy újfent jobboldali előretörés zajlik Európában. Tény és való: az elmúlt pár évben némi okkal mondhatták a kárörvendő balosok, hogy csökken Magyarország barátainak száma a világon.

Trump elveszítette az amerikai elnökválasztást, majd hosszas őrlődések után Netanjahu is elköszönni kényszerült Izrael kormányfői posztjától – tudom, ezek egyrészt nem európai példák, másrészt Netanjahura még akkor is kitérek –, majd Csehországban és Szlovéniában is megbuktak Orbán Viktor szövetségesei. Babičék amúgy nyilvánvalóan nem jobbosok voltak – nehéz volna ezt egy eleve technokrata jellegű pártról elmondani, amely képviselői az EP-ben a Momentummal egy frakcióban ülnek, odahaza meg koalícióban kormányoznak a szociáldemokratákkal, kívülről meg a kommunista párt támogatja őket –, de van nekem egy nagyon egyszerű vezérfonalam, ami a külpolitikai megállapításokat illeti.

Ha úgy tetszik, ez a Trombitás-féle diplomáciai ökölszabály: ha a hazám barátai, de legalábbis megbízható szövetségesei kormányoznak egy adott országban, akikkel rész- vagy teljes problémakörök mentén együttműködés lehetséges, akkor én az ő sikerükért drukkolok, ha választásra került náluk a sor. És lehetnek zöldek, vörösek vagy akármilyen színűek, nem érdekel. Nem posztom, nem tisztem világnézeti alapon aggódni más államok polgáraiért, azt megteszik az ottani kommentátorok. Egyetlen tényező fontos: hogy jó viszonyuk legyen Magyarországgal.

Visszatérve az elmúlt időszak történéseire: a kudarcok után szépen és lassan, de meggyőző lendülettel érkeztek szövetségeseink sikerei. Milorad Dodik nyert Boszniában, Bojko Boriszov Bulgáriában, az olasz jobbosok sikerének emlékeim szerint egy egész cikket is szenteltem, azt megelőzően pedig Svédországban is hosszú idő után újfent, legalábbis kvázijobboldali kormányzásra lehet készülni.

Miért kvázi és miért hagytam utoljára az időrendben elsőként érkező svédeket? Mert olyan problémák lehetnek velük, amelyek a hagyományos, erőteljesen baloldalra tolódott, egykor konzervatív alapokon álló pártokkal: színekben és talán szavakban valami jobboldaliság maradt bennük, de egyébként pontosan olyan elszánt ellenfelei a magyar kísérletnek, mint bármelyik, címében is balos szervezet. Sajátos nyugat-európai módi, hogy egyfelől olyanok oktatnak ki minket a választók megfelelő képviseletéből, akik akár tizenvalahány százalékos párt reprezentánsaként lettek kormányfők – szemben a magyarországi kétharmadokkal –, másrészt előfordul, hogy egy koalíció főbb erejét a választásokon gyengébben szereplő párt adja. Érdekes kettőség, ugye, mintha kicsit ellentmondana az alapvető politikai logikának.

Svédországban ugyanis azok a Mérsékeltek lesznek a legbefolyásosabbak, akik harmadikként futottak be a voksoláson, a Svéd Demokraták pedig, akik egyértelműen a legerősebb – pláne, hogy valódi – jobboldali párttá váltak, meglehet, hogy hivatalosan benne sem lesznek a kormányzásban. Kabaré. Rögtön hozzáteszem: a Svéd Demokraták megrögzött magyarpártiak, évek óta jó kapcsolatot ápolunk velük; valamennyit azért biztos dobni fog a diplomáciai kapcsolatunkon, hogy az ország második legerősebb pártja mintának tekinti Magyarországot. A Mérsékeltek viszont pont ugyanolyan kamujobbosok, mint a CDU, a CSU, a toryk vagy tetszőleges, úgymond hagyományos, konzervatív nyugat-európai párt. Az elmúlt években rutinszerűen szavazták meg az Európai Parlamentben is a hazánkat elítélő nyilatkozatokat. Világos, hogy nagy barátok azért nem leszünk.

Ugyanitt pedig egy sajnálatos zárójelet kell nyitni Olaszországnak is. Általános meglepetésemre ugyanis a Forza Italia EP-képviselői szintén megszavazták a legutóbbi, Magyarországot mocskoló jelentést. Nem értem, hogyan fordulhatott ez elő abban a pártban, amelynek vezetőjével Orbán Viktor évtizedekre visszamenőleg ápol barátságot. És bár tudom, ezek nem különösebben jelentős dolgok, de mégiscsak sugallnak egy alapállást. Meloniékkal pedig éppen azon a téren lehetnek problémák, hogy megrögzött szankciópártiak. Ne értsenek félre, nem az örök pesszimistát szeretném hozni a sorok között, de az általános örömködések közepette jobb, ha felkészülünk a kellemetlen történésekre is. Ne érjenek minket váratlanul. Kérdés sem lehet, hogy ezzel együtt is közeli szövetségesünk lehet az új, olasz kormány.

Hadd ejtsek még pár szót, ahogy az elején ígértem, Izraelről és az Egyesült Államokról. Izraelben újfent előrehozott választásokat tartanak – ki tudja, hogy az elmúlt években már hányadikat – és Netanjahunak kimondottan jó esélyei vannak a választás megnyerésére, talán végre kormányzóképes koalícióval. Az USA-ban pedig hamarosan félidős választásokat tartanak. Sajnos a történelmi mélypontról egy ideje elmozdult Biden támogatottsága – aki éppen tegnap jelentette be, hogy a következő választáson is elindul, ezzel zsinórban másodjára lesz ő, éppen négy évvel emelve az eddigi rekordját a legidősebb aspiráns –, hiába, sikeres a minden fórumon zúdított propaganda, ez pedig jobb esélyeket kínál a demokratáknak. Azért óvatos optimizmusunk lehet arra nézve, hogy mindkét házban többséget érnek el a republikánusok, és ha ez prímér módon nekünk sokat nem is jelent, az azért már kedvezőbb, hogy a kvázi ellenzékbe került elnököket le szokta kötni az otthoni csatározás, kevésbé van idejük külpolitikai manőverekre és lassan-lassan beindul a kampányidőszak is.

Sokkal kedvezőbbek a külpolitikai kilátásaink, mint egy évvel ezelőtt ilyenkor!

Vezető kép: MTI/EPA/ANSA/Massimo Percossi